Rakasz #335 - csatlakozsó
Sziasztok!
Sarkadi Zsolt megírta a padgate kapcsán, amit már nagyon régen, nagyon sok témában meg kellett volna írni. Mostantól erre a véleménycikkre fogok visszamutogatni.
Csatlakozva
Óvodás dolog azon nevetni, hogy egy Van Muff (na jó, VanMoof) nevű cég épp csődbe megy, de azoknak a pillanatoknak az egyike ez, amikor akar a fene felnőtt lenni. Pláne, hogy ha komolyan nézzük, akkor nem annyira jó ez a a sztori. A VanMoof nagyon szépen megdizájnolt elektromos bringákat gyárt. A bicikli ugye elvben egy meglehetősen szabványos valami: össze-vissza lehet cserélgetni az alkatrészeket, illetve meg lehet szerelni. Kivéve, ha bolti alkatrészek helyett egyedi darabokból épül fel a gép. A VanMoof az utóbbi mellett döntött. A szalonjai szervizpontokként is működtek, és vissza is lehetett futároztatni a céghez a bringát, ha nagyon tönkrement.
A beépített bringazárat is az app nyitja (Fotó: Guido van Nispen // CC-BY)
A szervizpontok egyelőre be vannak zárva, tartalékalkatrészt nem küld ki a cég, a piacon egyre több használt VanMoof bringa van csökkenő árakon. Pedig ezek az elektromos biciklik új korukban 2400-3400 euróba (800 ezer - 1,3 millió forintba) kerültek. Illetve kerülnének most is, ha meg lehetne venni őket. Mindezt úgy, hogy a csődvédelmi időszak alatt még meg lehet mentheti a céget. Egyelőre felügyelőbizottság fog dönteni arra, hogy a befolyó pénzből mire költhet a cég.
A vastag csövek elektronikát is rejtenek (Fotó: Guido van Nispen // CC-BY)
És itt jön az a rész, ami az alkatrészek mellett igazán kínos. A VanMoof bicikli egy internet-of-things (IoT) eszköz, azaz a felhőben, a cég szerverein tartja az agyát. Appal lehet kinyitni a beépített bringazárat, áthangolni a váltás folyamatát, beállítani a csengő hangját (bár viccelnék!) és naplózni a megtett utakat. Már több olyan program van, ami lehetővé teszi a bringatulajdonosoknak, hogy a személyes titkosítókulcsukat kinyerjék a bringájukból arra az esetre, ha a VanMoof szerverei lekapcsolnának. Az viszont, hogy ki és hogyan ad majd utána szerveres támogatást, egyelőre kérdés. És itt értünk el a problémához, amit előre láttunk már kisebb eszközöknél: az IoT addig él, amíg a gyártó akarja, ha elvben nem is egy bérleti viszony van a vásárló és az eladó között, a gyakorlatban a vásárló kiszolgáltatott helyzetben van. Amit a fene se várna egy biciklitől, nem?
A túlírt mondatok szépsége
Gergő, aki velem szemben volt rendes irodalomtudós is már, dobott be a héten egy idézetet azzal, hogy úgyse fogja ismerni senki. Esetemben eltalálta, rá kellett gugliznom a szövegre. Szerencsém volt, a MEK-ben fent van Stephen Leacock Humoreszkek kötete, ahonnan a mondatok származnak.
Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszik, hanem Irország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.
Ugye, hogy ismerős? Nekem Sárbogárdi Jolán, született Parti Nagy Lajos A test angyala regényét juttatta eszmbe. Ugyanaz az olvasói elvárásokat felrúgó, az írás szabályait figyelmen kívül hagyó humor található mindkettőben.
Az ablakhoz érve kinyitotta a hatalmas, csupaüveg ablakot. Szép ovális arcát meglebbentette a langyos őszi huzat. Amint kis beszélgetőtársát kidobta, maga is kinézett azon. Balra a Lánchíd karcsú ivét pillantotta meg, háttérben a Halászbástya s Hilton impozáns épülettömbjével, jobbra a Tihanyi Apátság két karcsú tornya volt látható. E kettőt a Rózsa-domb merész íve kötötte össze, valamint a Margit-híd s Sziget lágyan susogó lombja, melyet madarak „csicsergése” tett változatossá.
Parti Nagy persze sűrűbb, még annyit sem hagy meg a szövegből mint Leacock. Utóbbinál ráadásul az is kérdés, hogy az amúgy imperialista angol közgazdász saját hangját halljuk-e vagy a művet lefordító Karinthy írt-e Leacock alapján egy pár történetet. A Micimackó óta tudjuk, hogy az utóbbinak van némi esélye.
Kultúra és a barbárok
Nyugodt szívvel kimondhatjuk, hogy a technológiai meghatározottságú iparágak nem szoktak magukra a kultúra hordozóiként gondolni. Mára pedig a szórakoztatóipar jelentős része technológiai meghatározottságú lett. A filmstúdiók netflixesednek, a játékstúdiók pedig mindig is techcégek voltak. Ennek a folyománya, hogy nem gondolják, hogy érdekük lenne a kulturális emlékezet fenntartása, pénz pedig nincs benne. Még a régi játékokat fel-felújító Nintendo is csupán a katalógusának töredékét teszi elérhetővé, és közben keményen fellép a nála jobb munkát végző kalózok (ROM-mentők, emulátorfejlesztők) ellen.
Életlen ugyan, de életszerű: szuper lelet egy bolhapiacos megsárgult régi konzol (Fotó: Chris Sobczak // CC-BY)
Ami a filmeket illeti, az előfizetéses streaming szolgáltatásokat felveri a gaz, az a típusú film, amit az ember zoknipárosításhoz és falfestéshez néz. Közben pedig több szolgáltatás van arra, hogy kiderítsük mégis hol lehetne megtalálni azokat a filmeket, sorozatokat, amelyek tényleg érdekelnének. (pl. JustWatch)
A Pacmant nincs hová tökéletesíteni (Fotó: Lee Maguire CC-BY)
A játékok esetében - amiről egy friss tanulmány azt állapította meg, hogy a 87 százalékuk nem elérhető legálisan - nehezíti a helyzetet, hogy régi konzolt, PC-t egyre nehezebb venni vagy építeni. Az emulátorok játékkal való megtöltéséhez pedig copyright-sértést kell elkövetni. Amerikában a Kongresszusi Könyvtár meghatározott időnként kap új jogosítványokat a DMCA copyright törvény egyes részének felülbírálatára, de digitális másolásvédelmet egyelőre tán ők sem törhetnek. Szóval a kultúra két csoport kezében van: a kalózok és a stúdiók. És csak az előbbiek érdekeltek valóban a játékok (filmek, stb) fennmaradásában.
Gurulgatás
A Sony VX1000 videokameráról, ami megteremtette a deszkásvideókat és a deszkásvideó stílust már volt egyszer szó. Most viszont a popkulturálisan egészen arcátlanul érzékeny Red Bull újraforgatta a kamerának emléket állító videót.
Zárójel: a Red Bullban nem ez az érzékenység az igazán menő, hanem, hogy van egy B-25 bombázójuk és egy P-38 kéttörzsű vadászgépük is.
Olvasnivaló
Balázs kérdezte meg, hogy tudunk-e nagy interaktív cikket lementeni - gyakorlatban még nem - mert a New York Times a manga amerikai térhódításáról írt egy jónak tűnő anyagot. (Fizetőkapu-ugrós link.)
A héten erős volt az 'írjuk meg, hogy kőgazdagnak se egyszerű lenni' trend, a magyar Forbes-ban volt limitált Rolls Royce és óceánjárós nyaralás teszt is. De a Financial Times lekörözhetetlen. Ők a tökéletes - és egyelőre pult alól kapható - japán ipari kenyeret megvalósító startupok dicsőségét énekelték meg. Csak az olvassa, aki tervezi, hogy leninistává válik a közeli jövőben.
Birkás Péter többnyire nem nekem ír újságot, de a Stan Lee örökségét a hagiográfiájával szemben rendbe tévő cikkének örültem. Jók az ilyenek, mert rögzítik, hogy egy cég kapitalista története magáról és a történelem gyakorta nem is találkoznak egymással. Plusz megvédik az embert attól, már ha hajlandó a rajongásait némi kritikával kezelni, hogy cégek védelmezőjévé váljon netes vitákban. Még rövidebben: a valódi alkotók legyenek a hőseink.
Én máshol
Kiment, eposzi késéssel a Patreon cikk a Dredge horgászós játékról. Nehezítésképpp ebben a hónapban a Dave The Diver lesz a téma. Mostanra nekem is feltűnt, hogy komoly mennyiségű tengeres játékot játszom. De ezek nagyon jók különböző okokból. A cikket nem csak a támogatók érik el, de a létrejöttét ők teszik lehetővé. Köszönet nekik!
Ennyi a hétre!
Ádám