Rakasz #327 - motorháztető alatt sülő húsok
Sziasztok!
Van egy szakácskönyv, amit mindig be akartam szerezni, de hálistennek mindig sikerült ledumálni magam róla. Ez a Manifold Destiny, és a receptek arról szólnak benne, hogyan lehet az autó motorterében a simán csak elszökő hővel sütni. Az első gondolatom az, hogy ez remek ötlet mindig, a második az, hogy a motorra ráégett csirkecomb illata annyira azért nem lehet jó. Mindenesetre a könyv remek példa arra, hogy rossz ötlet nincs, csak kevés önbizalom.
Atlantisz, csak kicsit több mamuttal
Doggerlandről, ahol a neandervölgyiek a tundrán mamutokkal és eurázsiai barlangi oroszlánokkal éltek együtt, már volt szó. (R#269) Apropó, most tanultam, hogy a neandervölgyit nem komilfó leősemberezni, mert hát ők már csak homo sapiensek voltak. Ez az terület, ami Nagy-Britannia szigete és durván Hollandia között fekszik, momentán a tenger fenekén. Időszámításunk előtt 4 és 20 ezer között viszont lakott volt, ezt azóta tudjuk, amióta 1, a halászok elkezdtek mamutkoponyákat kifogni 2, a tengerparton kő- és csonteszközöket kezdtek találni 3, a britek elkezdték telerakni a környéket szélerőművekkel, amihez végeztek fenékkutatásokat. Onnan származik a most feldolgozott adat is, mert egy egyetemnek ekkora felmérésre még nyugaton sincs pénze, ahol pedig roncsolásmentes régészeti technológiából van a kerítés.
Az emelkedő vízszinttől csak mélyebben lesz Doggerland
Az adatnak, illetve a tengeri magnetometriának köszönhetően van egy térképünk Doggerlandről. Magnetometriáról egyszer írtam, mert az akkor még régészként dolgozó, azóta térinformatikus barátom, Bence nagyban tolta maga előtt a fél kertkapura hasonlító eszközt a mezőkön. (És próbált nem fácánra lépni.) A módszer azon alapul, hogy a műszer mást érzékel, ha megbolygatott talaj, egykori folyóágy vagy ház maradványai felett tolják el. Így a talaj felásása nélkül is lehet képet alkotni arról, mi lapulhat a humusz alatt. Tengeri régészetben viszont ritkábban használták a magnetometriát, ezért lehet annak örülni, hogy ilyen remek térképünk lett Doggerlandről.
Azt meséld el, Pista
Régi meggyőződésem, hogy interjút az újságírók jobban szeretenek írni - esetenként, pluszban a megkérdezettek adni -, mint amennyire az átlagolvasó szereti olvasni őket. Pedig remek műfaj és sokféleképpen lehet jól csinálni. A magyar interneten, direkt nem sajtót írok, legalább négy-öt különböző, egyaránt jó megközelítéssel lehet találkozni. Nagy József végletekig pattogósra szerkesztett 24.hu-s anyagai, a Partizán iszonyatos háttérmunkával készülő, de mindig ugyanarra tartó beszélgetései, Tóth Szabolcs Töhötöm lassú-víz-partot-mos interjúi vagy Varga Feri "jé ott egy filmes beszélgessünk vele, hátha fel tudom tenni, mint a 15 kérdésem két perc alatt" felvételei egy műfajba is tartoznak, mert nincs is bennük semmi közös. (A saját toplistámra nem rakom fel magam, szeretek interjúzni, szerintem azok beszélgetések, és időnként az olvasó hülyét kap, hogy egy kérdést sem tettem fel.)
Bijan Dawari az első kérdésem után lapot kért, mert neki rajzolnia kell a magyarázathoz. Húsz percre toltuk ki a tíz percünket.
Azért jutott ez egyáltalán eszembe, mert épp filmfesztivál van Cannes-ban, és Varga Feri ilyenkor napi podcastot csinál olyan magyar filmesekkel, újságírókkal, akikkel sikerül leülnie. Ezek a műsorok szerintem bőven érdekesek azoknak is, akik a versenyfilmeket amúgy maximum véletlenül fogják megnézni (khm, én), ellenben a lelkesedést, a fesztiválon levés érzését, vagy egyszerűen csak a filmtörténeti beszélgetést inspirálónak tartják. Az első rész már elérhető mindenkinek, a többit pedig Patreonon lehet meglelni egy-két dollárért cserébe.
Mindmeghalunk
"Ez, amit látunk, a kapitalizmus csődje, amit persze nehéz Magyarországon kimondani, mert nagyon rossz történelmi tapasztalatunk van egy kísérletről, ami a kapitalizmust próbálta helyettesíteni. Viszont az, hogy ez olyan csúfosan elbukott, két dolgot azért nem jelent. Önmagában nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus jó. És az se következik belőle, hogy nincs valamiféle harmadik megoldás."
Szathmáry Eörs állítólag sokat szelidült, de a mostani, a 24-en megjelent interjúja után is szaladgált a hideg veríték a hátamon. Vannak olyan állítások benne, amikbe szerintem érdemes lett volna belekérdezni, de így is egy szemléletformáló, fontos szöveg. Jó kedve mondjuk nem lesz tőle az embernek.
Kulturális univerzálé: sárga
A Hurkatöltő zenekarnak, aminek az emlékét úgy nézem egy marék mp3 őrzi magángyűjteményekben meg vagy három szám a YouTube-on, volt egy Miért című dala a következő refrénnel:
Miért piros a dízelmozdony?
Miért sárga az úthenger?
Miért jó nő Hófehérke?
És miért halt ki az ősember?
El lehet ezt könyvelni rocker ökörködésnek is, mint ahogy az. (És akkor még a Ha a kakas visszalő című számukat elő se vettük.) Ugyanakkor az egyes munkagépek és a színeik szerintem nagyon érdekes téma. Egyrészt, mert az építőipari vasak nagyrészt sárgák - később esetleg sárga alapon rozsdásak - de például a mezőgazdasági gépek esetében a szín a branding része. Egyszer poénból csináltam traktorhatározót, aminek vagy két kisgyerekes ismerősöm örült is, ahol az egyik kritérium a döntési fán a szín volt.
Onnan ugrott ez be, hogy a Twitteren grafikusok egy csoportja "mutass valamit a galériádból, ami sárga" napot tartott. Egy idő után beszálltak mindenféle egyéb netezők is, ott elvékonyodott a tartalom, de addigra már láttam futurisztikus utcaseprőt, Lufthansa teherűrhajót és egyéb jóságokat is. Illetve rájöttem, hogy a neon+jövő párosításnál a sárga+jövő sokkal jobban néz ki.
Melegpop
Tizenéve volt a dal, amely szerint Stacy anyja beindít. A héten meg szembejött ennek a párhuzamos dala a Sub-Radiótól, ami pedig arról szól, hogy a lírai én nagyon cserélne olajat Stacy apjával. Vagy persze bármi mást.
És itt elgondolkodtam, hogy hány rendes meleg slágert tudnék felsorolni. Ami nem "meleghimnusz", mint az I Will Survive, hanem nem ironikus módon szerelemről, rákattanásról, vágyakozásról szól. Ha az iróniát elengedjük, akkor a Kolin B65-e, a Tonite és a Népi Papa is kiesik a lehetőségek közül. A fentebb linkelt Rusty Foster-féle This Week In Tabs hírlevélben még akad queercore punk, hogy legközelebb legyen mit mondani.
Bonyolult kérdés magunknak
A héten egy régi tettestársammal vitatkoztam vagy a 444 Budaházy-interjúja vagy a Telex Mi Hazánk rendezvény riportja kapcsán. Lényegében a toleranciaparadoxon volt a kérdés, csak platformokkal. Azaz szerepeltetnie kell-e a demokratikus sajtónak a nem demokratikus pártokat, ha ezzel kihangosítja a mondanivalójukat. Nem specifikusan magyar probléma ez, a New York Times gyakran közöl rendkívül megértő cikkeket azokról, akik az isten háta mögötti kisvárosokban nosztalgikusan gondolnak a régi, jómódúbb, őszintébb időkre, amikor még lehetett lincselni.
Elég határozott álláspontom van a témában, ellenben meghagyom nektek a választást, mert mint mondtam nem egyszerű kérdés. Hiszen része az is, hogy ha baloldalinak tartom magam, akkor belefér-e a vasárnapi húsleves felett egy-egy zsidó vagy cigányvicc. Vagy erdélyizni. Szembejött viszont két dolog, amit meg akartam osztani.
Az egyik az Intelligencer cikke arról a demokrata képviselőnőről, aki mindent megtett, hogy a transz jogokat ne építsék le Nebraskában. Megjelennek az írásban a vele szembeállók - már aki hajlandó volt nyilatkozni - nem egyoldalú, ellenben nem próbál egyensúlyozni a szabadságjogokat megadó és az azokat megtagadó oldal között. A másik pedig az az érvelés, hogy ha a társadalmi szerződést nem metaforaként, hanem valóban szerződésként értelmezzük, akkor sokkal kevésbé filozofikus a toleranciparadoxon. Úgyis mint: nem fogadod el a szerződést, nem tartod be, nem írod alá, akkor érvényes rád? Hát bizony nem. Ezt kommunikációval lehet persze torzítani, annyira kell az nekünk, mint Overtonnak (R#322) a hanyattesés.
Én máshol
Ahogy ígértem, itt a First Class kickstarteres órás cikk linkje. Három dolgot akartam benne tisztázni, amellett, hogy megnézünk pár amúgy menő dizájnt. Az első, hogy a marketinges legendák olyan kitalációk, amikről mi is tudjuk, hogy kitalációk. Mr Joseph Cocacola nem is sejtette, hogy egyszer majd magas fruktóztartalmú kukoricasziruppal édesítik majd a gyomornyugtatónak szánt készítményét és nem lesz benne egy kis kokain se. Másrészt, hogy ezeknek az óráknak a belseje nagyjából szabványos, három-négy szerkezetet vásárol mindenki. Harmadrészt pedig, hogy ettől még menő dizájnok vannak, ugyanakkor a Kickstarterről vásárlással kockázatot is vállalunk, hogy nem, nem az vagy nem úgy jön meg. Amúgy is, aki a pontos időt akarja tudni, vegyen egy legolcsóbb Casio kvarcórát.
Felkerült a netre a Pátria Rádiós beszélgetés a Tiktokról, aminek az apropóját a korábban már linkelt Magyar Narancs cikk adta. Valami húsz évnyi informatikatörténeten sikerült végigszaladni közben, félek is visszahallgatni, hogy nagyjából koherens maradtam-e. Aki később hallgatná meg, az is mentse le, mert úgy rémlik, hogy az archívumuk nem az igazi. Meg amúgy is, az internetet szeretjük, de nem bízunk abban, hogy egy adat holnap is ott lesz, ahol ma ott hagytuk.
A magyar sajtó ingerküszöbét nem érte el a Bigolas Dickolas sztori - kivétel a Spekulatív Zóna! - úgyhogy megírtam és kerestem hozzá újságot. A Kreatív szerencsére befogadta a cikket. Újdonság nem sok van benne a múltheti Rakaszhoz képest - azon túl, hogy rendesebben meg van írva - ellenben nyugodtan nézek tükörbe: "we have reported the news". És ez akkor is valami, ha nincs leöntve amerikai zászlóval, hanem csak egy pöcsös poén van benne és egy tényleg remek kisregény.
Mások máshol
Ezer éve nem néztem rá a Mr. Jackpot és Dzé - történetesen mindkettejüket ismerem polgárice, remek emberek - által készített Rossznyavalya Ostroma podkaszt, ami társasjátékról és a világ dolgairól szól. Felnőtt a dolog, jó hallgatni.
Ezzel kicsit megkéstem, de vasárnap - és tán még hétfőn is - elkapható ingyen megnézősben Gary Hustwitt Rams dokumentumfilmje, ami nem meglepő módon Dieter Rams dizájnerről szól. Ha lecsúsztok róla, akkor a YouTube-on akadnak rövidebb klipek vagy vele vagy róla.
Legyen ennyi a hétre. Illetve, hogy valami irodalom formájú csak legyen, a fenti Ugatha Christie dalt azért hallgassátok meg. Jövő héten bölcsészebbek leszünk, isten engem úgy.
Üdv,
Ádám