Rakasz #315 - pí szaki módra
Sziasztok!
Azután, hogy múlt héten rátok öntöttem valami 17 ezer leütés nyomort ezen a héten könnyebb témákat kerestem. Ez nem egy ilyen "vidámak leszünk, ha beledöglünk is" kezdeményezése, de néha karban kell tartani az embernek a józan eszét.
Képnézegetős
A brutalizmus újra divatba jöttével - ez nem azt jelenti, hogy nem eresztik neki a dózereket ezeknek az épületeknek, de már vannak, akik tiltakoznak ellene - egészen jó képes hírfolyamok indultak. Az amatőr fotósok a Facebookon a Brutalism Appreciation Society csoportban például többnyira saját képeket osztanak meg, ha pedig nem, akkor van forrásmegjelölés.
A BACU nem csak brutalista, ellenben nagyon kelet-európai illetve néha echte szovjet épületek fotóit gyűjti. A kazah bérháztól a román buszmegállóig minden szokott lenni, köztük nem csak azok a klasszikus, ismert épületek (kijevi Szaljut Hotel, délszláv spomenikek), amiket ilyenkor mindig elő szokás venni.
Nagyon sok érdekes dolgot lehet a Formlabon is találni, ami nehezen körbeírható tematikájú. Nem csak dizájn, mert van képzőművészet is, nem csak négyszögletes, mert néha vannak kaotikusabb dolgok is. Ugyanakkor ha az ember végiglapoz belőle két-három oldalt, akkor már érzi, hogy mit várhat tőlük.
Opel Junior koncept, az ülés borítása hálózsák is (Forrás: Formlab // Opel)
Twitteren volt még egy raklap robot, ami jó képeket posztolt, de velük nem tudom mi van, amióta a géniusz a legkisebb robot üzemeltetését is büntetően drágára árazta be. Ezek többnyire jelen vannak az Instagramon is, ami pedig arról ismert, hogy nem azoknak a fotóit mutatja, akiket követsz. (Aki próbálkozna: Silodrome, Friendshapedcar illetve a Facebookon van egy jó román vasúttársasági nosztalgia csoport.) És persze a Fortepan mellett ott a Fortepan Iowa és az Azopan.
Szerintem mondtam már, hogy abból a szempontból csodálatos korban élünk, hogy nagyon könnyen férünk hozzá a fotóművészet (és amúgy a grafika) rendkívül változatos formáihoz. Nem kell fogni a batyut és átbútorozni Párizsba, hogy kövessük Cartier-Bressont.
Apropó Lana
Szívem szerint a fenti eszmefuttatást azzal folytatnám, hogy vagy átbútorozni Oroszországba, hogy lássuk Lana Sator legújabb képeit. Viszont Sator nagyon különös helyzetben van úgy háromnegyed éve. Egy magát kémnek valló orosz és egy ukrán urbexessel kapták el egy használaton kívüli, de katonai objektumnak számító albán fegyvergyárnál. Több mint fél évet töltött őrizetben, ha nem is börtönben, de zárt kórházban. A héten pedig az a hír, hogy az albánok engednek Oroszország kérésének és kiadják, hogy ott mondjon ítéletet felette a bíróság. Sator egyáltalán nem háborúpárti, ezt nem is titkolta, így sok jó nem néz ki neki.
Hard rock
A héten megtanultam, hogy készül egy olyan, hogy Lyon-Torinó-bázisalagút. Ez egy kétvágányos, kétalagutas rendszer, ami teher és személyforgalmat is fog bonyolítani. 2002 óta tervezik és földmérik, mostanra pedig az első szegmensek már el is készültek. Összesen valamivel több, mint 57 kilométer alagút épül, hogy amikor a bázisalagutat átadják, akkor ne kelljen átkamionozni vagy átrepülni a Provence-i Alpokon meg az ott egymás hegyén-hátán lévő pár masszívumon - itt a térkép, ha valaki megnézné - hanem át lehet vonatozni alatta. Kevesebb idő, kevesebb széndioxid-kibocsátás, boldog, mosolygós európai emberek.
Azt pedig már korábban, ha máskor nem, akkor a BER reptér kapcsán beszéltük, hogy az infrastruktúra kapcsán két nehézség lép fel többnyire: 1, meg kell építeni, ami dög nehéz 2, üzemeltetni kell, amihez pedig üzemeltetési kultúra kell. Mivel az infra nem olyan, hogy az ember egyszer elkészíti, és onnantól nem kér enni, ezért tervezést, előre gondolkodást igényel. Ha ez nincs meg, akkor kátyús az út, darabok esnek le a hídból, kidől a villanyoszlop és felgyújtja fél Kaliforniát meg további hasonló dolgok. Európa pedig az az alakulat, ami azt mondja, hogy tudok építeni és üzemeltetni.
És ha már így belementünk az európai gyorsvasútba. A Lyon-Torinó vonal másik nagy csodája, hogy egy sokkal nagyobb rendszernek a része. A fenti videón a TEN-T hálózatot mutatják be. Ennek vannak egyelőre kevésbé sikeresnek tűnő részei, van olyan része, amitől tartani lehet, mert hát ki hiszi el, hogy Magyarországon nem egy lopott hajtánnyal akarják majd megoldani. Összességében azonban egy kontinensnyi méretű összefüggő vasúti hálózat képét mutatja.
Jó landolás, ami után a pilóta elsétál
Volt már egyszer makettépítés, és akkor is arra csodálkoztam rá, hogy milyen türelemmel képesek emberek olyan összeépíthető műanyag maketteket módosítani, amiket én maximum összeszerelni tudtam. Most egy még nagyobb projektról jött szembe egy 25 perces videó. A cseh David Damek egy Mi-8-as makettel kezd, de szerel még bele ezt-azt, majd nekilát úgy módosítani az alkatrészeket, mintha a helikoptert a földhöz csapták volna, és huzamosabb ideje a roncstelepen rohadna.
Igazán sok egyedi alkatrészt nem gyárt le, itt nincs zsebkendőből és ragasztóból gyártott használtas ponyva, mint a korábbi makettvideóban. Ami hatást elér a művész, azt festéssel éri el.
Okoskocka
Az elektronika aranykorában vagyunk, erről már volt szó korábban is. Be lehet faragni egy Framework laptop, aminek a létezése önmagában érdekes, alaplapját egy pillangóbillentyűs Thinkpadbe. (Kösz, Gazs!) Aztán volt olyan is, hogy egy terhességi teszten játszott egy hardverhacker Doomot. Ez persze leginkább arról mond el valamit, hogy egy egyszerhasználatos, eldobós eszközbe mennyi elektronikát építünk bele teljesen feleslegesen. De közben arról is szól, hogy nagyon kis méretbe tudunk két-három évtizede még komolynak számító teljesítményt beépíteni.
Itt még a kocka is gyári, ezt később 3D-nyomtatottra cserélte Ancient
A csúcs, amit eddig láttam, az egy James "Ancient" Brown nevű új-zélandi hardveres emberhez kötődik. Talán láttátok anno, ő csinálta meg azt a legó számítógép kockát, aminek a kijelzője tényleg működött. Ahova viszont egy kijelző befér, oda igazán be lehet rakni egy chipet is, és ahol egy chipnek van hely, oda már igazán bele lehet zsúfolni egy érintőgombot meg egy giroszkópot. Akarom mondani, Brown megcsinálta a legókockát, amiben annyi vas van, hogy azon elfut a Doom.
Nem a játék az igazán lenyűgöző persze, hanem egyrészt az, ahogy folyamatosan sikerült egyre több vasat pakolni a legókockába. Másrészt az, hogy milyen apró darabokból áll össze a kockába szerelt alaplap. Végül pedig abba is érdemes minden ilyen egyedi hardveres projekt esetében, hogy mennyire egyszerűen és olcsón lehet elektronikát gyártani.
Gazdag emberek projektjei
Általában véve nagyon nem szeretem azt, amikor gazdag emberek jótékonykodnak. Sokkal jobb lenne, ha a cukorszórás helyett adóznának, majd pedig az államok ebből költenének. Azért, mert míg egy gazdag embernek nem kell senkinek felelnie, nem választotta meg senki, addig kormányok - legalább elvben - elszámoltathatóak. Szóval kevesebb Bill Gates és több adóbevallás.
És most jön az a mondat, ami a de szócskával kezdődik. De a héten belenéztem a Welcome To Wrexham dokurealitibe, ami arról szól, hogy Ryan Reynolds és Rob McElhenny megvettek illetve méginkább átvettek egy walesi csapatot, a Wrexham AFC-t. A csapat a brit ötödosztály alján küzd az átvételkor, az évad végére az eggyel feljebb jutás esélye is megvillan. A sorozatról tök jó kritikát írt Földi Bence egykori VS-es kollégám, aki velem szemben a focihoz is ért.
(Fotó: Michael Ripley Photography // CC-BY-NC-ND)
Nekem az az érdekes, hogy a sorozat közben folyamatosan az az érzésem, hogy ez nem két gazdag csávó hobbiprojektje. Illetve lehet, hogy annak indult talán, de nagyon gyorsan belátják - és untig ismétlik - hogy a csapat a 61 ezer lakosú kisváros szíve, és nem olyan dolog, amivel játszani lehet. Tizenakárhány rész múlva McElhenny, aki "csak" tévésszínész, már nyelvleckéket vesz és a walesi-amerikai kapcsolatokat olajozza. Ettől lesz az egész jó érzés. Nem csak, hogy tétje van annak, hogy bemegy-e a gól, hanem tudjuk, hogy boldog-e a játékos, több sör fogy-e a helyi kocsmában, úgy gondolják-e a suli előtt cigiző - na jó, nem cigiző - gimisek, hogy a város menőbb hely lett. Ütközőpályán van ez azzal, amit a jótékonykodásról gondolok? Igen. És most megnézem feljutnak-e a negyedosztályba.
Egyszerűen jó dolgok
Csak kérni kellett, vasárnap megjelent egy minden igényt kielégítő cikk az East Palestine-i vasúti balesetről a Telexen. A vasút elhanyagolásáról szóló részben voltak bőven új dolgok nekem. (A médiás részéből én írtam jobbat, na.)
Egy cikk Ungváry Krisztián előadásáról, ráadásul Lenthár Balázs történész és trubadúr írta meg. Olyanokról van szó, hogy tényleg történelmietlen-e a"mi lett volna ha" kérdés, milyen szintű objektivitás érhető el és hogyan választunk narratívák között.
Szervezett munkásság (Fotó: Piotr K. // CC-BY-SA)
Valahol mélyen tudtam én, hogy nem mindenhol ugyanúgy hívják a sakkfigurákat. Például a bástya angolul rook, ami egyáltalán nem jelent bástyát. (Ellenben van egy egész jó kémes urban fantasy ezzel a címmel.) Ráadásul a perzsából importálódott valahogy az angolba. Ennél viszont vannak furább utak is Adam Aleksic térképei szerint. Például a futót a franciában és a románban bolondnak nevezik, a huszár a német és a délszláv területeken "ugró". És ezek csak a profi sakkban használt nevek. Így a magyarban a térkép szerint a királynő az vezér. Egy dolog biztos csak a táblán, a király az a király.
Pisti küldött egy cikket, ami végre megválaszolja azt a kérdést, hogy hány tizedesjegyig kell használni a pít. Hogy megspóroljam a kattintást: a NASA sugárhajtás laborjának egykori vezetője - ma más polcon van - szerint a legnagyobb pontosságú számításokhoz is elég a 15 jegynyi pí. Szóval ezt kell memorizálni, ha az ember a Voyager-szondával akarna például dolgozni: 3.141592653589793. Amúgy érdemes lekattintani mégis a linket, mert el is magyarázza, hogy miért.
Örülünk!
Kiss Gabriella, aki meetup szervezőtársamból és műsorvezető társamból egyszercsak nagyon remek novellistává vált rajta van a Zsoldos-díj idei rövid listáján is, illetve a Panodyssey listáján is. A Panodyssey pályamunkát bárki eléri, a másik íráshoz a Gabo által kiadott az év legjobb SF-F novellái kötetet kell beszerezni. De van Gabinak egy ritkán frissülő blogja is ám!
Ennyi a hétre. Csak azért nem rakom be a végére Pharrell Williams Happy című számát, mert az olyan, mint a ciánnal felütött Agent Orange.
Üdv,
Ádám