Rakasz #314 - pííííííí
Sziasztok!
Kezdjük az elején, ahogy az illik. Múlt héten megnéztem öcsémmel a Netflix Lockwood&co című rövid sorozatát. A forrásanyagot ifjúsági irodalomnak szokás mondani, de én gyakorlatlan horrorfogyasztóként egyrészt izgultam a szereplőkért. Nem volt bennem az, hogy gyerekség, mintjárt leveszi a Scooby Doo a gonosz sarki tiplibolt tulajdonosáról a kísértetmaszkot. Másrészt meg persze, ha ifjúsági, akkor mi van? Tetszett és kész.
Annyira tetszett, hogy a Jonathan Stroud ötrészes könyvsorozatának első két kötetét feldolgozó Neflix show után hangoskönyvben elfogyasztottam a maradék köteteket is. Egy jó felolvasóval a hangoskönyv remek formátum. Én elalvóskönyvnek próbáltam a Stroudokat használni, ehelyett végigmesélte több éjszakámat Emily Bevan, aki a könyveket felolvassa.
Igen, a polcra nem lehet felrakni a hangoskönyvet (Fotó: Cory Doctorow / CC-BY-SA)
Ha esetleg nekiugranátok - magyarul csak az első kötet létezik, a magyar hangoskönyv piacon, ami hát kicsi, sőt nem is igazán létezik - akkor az Audible kínálatában megtaláljátok. Ez a hely, ahol most gondolatilag vagyunk jó kezdőpont ahhoz is, hogy mit tekintünk olvasásnak. Azzal az előítélettel szerintem mindenki találkozott, hogy a képregény azoknak szól, akik képtelenek szövegeket feldolgozni. Ezt még azután is lehet néha hallani, hogy Scott McCloud könyvet (könyveket) írt és rajzolt arról, hogyan művészeti forma a képregény és milyen olvasási stratégiák kellhetnek hozzá. Nem tudom, hogy van-e ilyen a hangoskönyvvel szemben is, de nem lepne meg, ha létezne.
Ilyen asztalokból kell gyárcsarnoknyit elképzelni (Fotó: Mettacitta // CC-BY-SA)
Pedig nem is kell az orális kultúrához visszamenni, hogy találjunk érdekes előadási gyakorlatokat. Szóval mindenki megússza, hogy még egyszer meghallgassa, hogy De Saussure egy szót nem írt, hanem a tanításait a tanítványai szerkesztették össze kötetté az előadásaiból. (Hoppá, mégse!) A Kitchen Sisters egy adásában hallottam a kubai szivarkészítőkről. Azt kell róluk tudni, hogy a szivarkészítéshez mindkét kezüket használják folyamatosan, ugyanakkor nagyon gondolkodni nem kell munka közben. Monoton szakmunkát végeznek. És mivel nyolc órát unatkozni a fene se szeret, ezért még az 1800-as évek közepén kitalálták, hogy megfizetnek a munkások egy-egy felolvasóembert, aki az újságot meg könyveket olvasott fel nekik nap közben. Ez az adás szerint azt jelentette, hogy egy átlagos kubai munkás élete során akár háromszor is olvashatta a Don Quijotét vagy hasonló nagy könyveket, plusz naprakész volt a hírekből is.
Halált hozó fű
Az amerikaiak megtalálták a fókuszgyűrűt a radarjaikon, aminek folyományaként a légvédelem lelőtt az elmúlt hetekben két Micimackót a léggömbbel, az Up! rajzfilm repülő házát és Mary Poppinst is üldözi egy F-22-es. És közben mindenki rá van izgulva az ufókra, mert amiről nem tudjuk, hogy micsoda (unidentified) és repül (flying object) az ugye ufó. Nem foglalkoznék ezzel, ha nem egy ufóügyi magyarázó cikkben találtam volna meg az egyetlen említését a Telexen annak, hogy az ohiói East Palestine városában córesz van.
East Palestine viszont fontos, mert egy olyan típusú ipari katasztrófa játszódik le a szemünk előbb, ami méreténél fogva is ritka. Ezt pedig kíséri a katasztrófavédelem, az állam és a sajtó kudarca is. Na így már sztorinak tűnik, igaz?
Az események február harmadikán kezdődnek, ekkor siklott ki egy tehervonat a város mellett. A vonat vinilkloridot, butil-akrilátot, 2-etilhexil-akrilátot és etilén-glikol-monobutilétert szállított. Ezeket leginkább azért írtam le, mert gyönyörűen, versszerűen csengenek. Ezek egy része tűzveszélyes, más része oxidálódva robbanásveszélyes, van köztük kicsit mérgező is. Ami nekünk érdekes, az a vinilklorid, ami viszont mocskosul rákkeltő, gyorsan párolog, robbanékony ha pedig meggyújtják, akkor sósav és szénmonoxid keletkezik. Magyarul ez egy olyan vegyület, ami a fejébe vette, hogy meg fog ölni, ha csak egy esélyt is adsz neki. Ebből borult ki 14 tartálykocsinyi.
A nemzeti gárda február hetedikén felméri, hogy milyen mérgező anyagok jelentkeztek a városban (Fotó: Ohio Nemzeti Gárda)
Az se lett volna szerencsés, ha a vinilkloridot felissza a föld és bejut a talajvízbe, hiszen rákkeltő. A katasztrófavédelem úgy döntött, hogy az állami tisztségviselők (konkrétan a kormányzó) kérésének engedve kontrollált égetéssel szabadul meg a kiborult vegyi anyagtól. Kitelepítették a népet 1,6 kilométer sugarú körben és meggyújtották a cuccot. Ezzel sósav és az egyéb kemikáliákból keletkező foszgén (ez egy kellemes, friss széna illatú gáz, amit az első világháborúban vegyifegyverként haszánltak) került a levegőbe. Az mostanra vita tárgya, hogy az égetés a világ leghülyébb ötlete volt-e vagy sem. Az mindenesetre megfontolandó, hogy míg a közömbösítendő talaj az nem megy magától arrébb - a talajvíz tényleg probléma - a légkör nem ennyire nyugodt dolog, arra viszi a szél a füstöt, amerre jól esik. A felszíni vizekbe pedig így is el tud jutni a mérgező anyag. Ezt természetesen lehet mérni és és modellezni is, majd pedig megosztani az emberekkel. Akik még mindig dönthetnek úgy, hogy az amerikai ipar környezetvédelmi bizonyítványát megnézve a felét se hiszik el annak, amit mondanak nekik. Ezért se kárhoztatná őket senki.
East Palestine a filmek csendes kisvárosának tűnik (Fotó: Doug Kerr // CC-BY-SA)
Itt érünk el a sajtó alakú problémához. Az ügyben elő lehet venni Pete Buttigieg szállítási minisztert, akit Joe Biden nevezett ki a kabinetjébe, mert a balesetet a vasúti karbantartás hiánya okozta. Az amerikai vasutasok betegszabadságért és jobb munkakörülményekért sztrájkoltak ősszel, de nem sikerült ezt elérniük. A kontrollált égetést elrendelő kormányzó szintén demokrata párti. Ennek megfelelően a baleset kapcsán az amerikai republikánus párti és teljesen őrült széljobber (ld. Tucker Carlson) sajtó veri igazán hangosan a tamtamot. Az a gyanúm, emiatt nem jutott el a magyar független sajtóba, csak az Origóhoz hasonló vackokba. Szóval meg vannak áldva East Palestine és környékének lakosai. Hatalmas szükségük lenne segítségre és normális döntéshozásra, de pártpolitikai ügy lett abból, hogy ipari baleset történt a város szélén.
Végül pedig van még egy gond, ami ugyan sajtó formájúnak tűnik, de a társadalom szenvedi meg ezt is. A baleset körülményeit nem tudta kellő mélységben felderíteni a három helyi lap, mert bár iparvidéken történt, egyik lapnál sincs környezetvédelmi újságíró. És most sem annyira felvesznek emberek, mint inkább leépítenek. Ahogy gyengül a helyi sajtó, úgy válik megúszhatóbbá egyre több dolog. Illetve annál egyszerűbben köröz az a fajta hamis híranyag, amit Tucker Carlson és csapata szeret terjeszteni.
Legózni pedig muszáj
Megtaláltam a legrakaszabb könyvet - bár Gáspár barátom szerint nincs benne Villon és nem regény, szóval egy pont levonás jár - ez pedig az Adrift. Tracy Williams írta és annak a nagyjából ötmillió legókockának a sorsát kövei, amit 1997. február 3-án egy nagy hullám lökött a tengerbe a Tokio Express nevű teherhajó feldélzetéről Cornwall partjairól. A részben amúgy tengeri témájú legókockák a mai napig felbukkannak a parttisztító és szemétszedő akciók során öszegyűjtött hulladék között.
Ami még jobb, mára kialakult az is, hogy milyen ritkább legóelemet menő találni. Ilyen például a legó polip és a zöld sárkány. Williams a korábbi munkásságát a Facebookon is dokumentálta mielőtt könyvet írt volna.
Fontos, de röviden: NYT nyílt levél
A New York Timest a hazai sajtó baloldalinak szokta hívni, de a véleményrovata ennél problémásabban besorolható. Úgy próbál középre lőni, hogy egészen jobbos arcoknak is adnak hangot. Klasszikus példa erre, amikor Tom Cotton republikánus szenátor egy véleménycikkben akarta katonasággal leveretni a Black Lives Matter tüntetőket. Akkor a Times odabiggyesztett a cikk elé a felháborodás hatására egy fél bocsánatkérést.
A lőjünk-e emberek közé kérdésben is letette a garast a lap
Most rendkívül sok Times és egyéb újságíró aláírásával megjelent egy nyílt levél, ami arra kéri a lapot, hogy a szexuális kisebbségekkel, különös tekintettel a transzneműekkel kapcsolatos cikkei ne informálják félre az olvasókat, illetve általában véve ne a széljobb félelmeire játsszanak rá. (Linkek példákkal a nyílt levélben.) Első reakcióként a NYT beleállt a kérdésbe, és elhessegette a kritikát azzal, hogy ők újságírók (még mindig a véleményrovatról beszélünk többnyire) és érthető, hogy az aktivistáknak nem tetszik, amit csinálnak, de szorri. Arra a válasz nem tért ki, hogy az aláírók között tekintélyes számban vannak NYT újságírók is. Ebben van még pár hétnyi csúnya botrány, de ez egy nagyon fontos vita.
A legszebb persze az, hogy alapvetően tisztességes újságírást kértek a laptól. Mégse mindegy, hogy a beszélő fej alá a tévében azt írjuk, hogy helyi fideszes képviselő vagy helyi felháborodott lakos. Ilyesmi.
1973, a NYT megtalálta a középső álláspontot az ember-e a meleg kérdésben is
Abba csak azért menjünk bele, hogy a New York Times másnap megjelentetett egy (amerikai fogalmak szerint) a konzervitivizmus felé hajló újságírótól egy véleménycikket Rowling védelmében, mert ez része a The Witch Trials of J.K. Rowling podcast indulási kampányának. A műsort Bari Weiss lapja készíti, akivel a NYT annak idején Trump alatt bővítette a stábját, hogy a mindenellenes amerikaiakat is meg tudja szólítani, 2020 óta pedig a Substack hírlevélszolgáltatónál és a The Free Pressnél (ez az oldala) eszi a közel 300 ezer fizető olvasóval rendelkezők keserű kenyerét. A műsor, ha jól raktam össze arról fog szólni, hogy Rowling egy nagyon hosszú interjúban elmondja, miért nem rossz ember ő, és elvben a kritikusai is szóhoz jutnak. Már vannak jelek - itt a meginterjuvolt ContraPoints-os Nathalie Wynn beszámolója - arra, hogy hatalmas kutyakomédia lesz ez.
Végül az Onion - az amerikai Hírcsárda, csak nagyobb, tekintélyesebb és politikusabb - is beszállt a pofozkodásba, megjelenítve egy írást, amely szerint az újságírás célja, hogy a nem ciszneműek minél rosszabbul érezzék magukat a világban. Gyönyörű szöveg, felnő a "Ezt nem lehet megelőzni mondják az egyetlen országban, ahol előfordul" című írásukról, amelyet már vagy húsz alkalommal publikáltak, mindig egy-egy több halálos áldozatot követelő iskolai lövöldözés után. Amely iskolai lövöldözés annyira amerikai műfaj, mint az almáspite vagy a székelynyuszi éneklése meccs előtt.
Kovácsmilliomos
Szép nagydarab ember volt, csodás szakállal, a fujtatót pumpálta szénporos vászoningben és vas dolgokat kínált eladásra. Ezekből kettő is elég, hogy megálljak beszélgetni, fotózni, amúgy is az óbudai, sőt legyünk pontosak, legalább mi, az impérium polgárai, az aquincumi floralia ünnepen hűtöttem a levet.
Apróságokról beszélgettünk, vettem egy dobókockát, azt a fajtát, ami a betonasztalon is nyomot hagy, ha eldobod. Ja kérem, vas. A sztorit nem én raktam össze, hanem a lentebb is emlegetett Péter barátom, akinek munkaköri kötelessége tudni, hogyan lehet törzsi öregekkel zoomolni a Fülöp-szigeteken és azt is, hogy hol van egy jó kovács Budapest környékén.
Szóval a kovácsunk Kocsy Márton, és láthattátok a tévében 14 milliót nyerni a 40 milliós játszmában. A legrégebbi trükköt használta, hagyta, hogy alábecsüljék. Szép nagy darab buflák ember, akit a felesége benevezett egy vetélkedőre, remek sztori lett volna. Csak az ember közben okos is volt, elvitte a zsét, vettek egy házat. Nem megfilmesíthető történet, de egy sör mellett elmesélhető.
https://www.youtube.com/watch?v=Kzv3sucXkzo
Onnan ugrott be Kocsy, hogy a Partizán, amivel ezer bajom van, de néha nagyon beletalál a témákba, leültette egy asztal mellé Vágó Istvánt és Gundel Takács Gábort. Arról beszélgettek, hogy készül, kinek szól a kvízműsor. Gundel Takács új ATV-s - tudjátok, az ellenzékinek tartott NER-csatorna - kvízműsorából egy fél részt láttam, de még az sem igazán kemény. Pláne ahhoz képest, hogy valami tíz éve belefutottam a Victoria Coren vezette BBC-s Only Connectbe, ami mocskosul nehéz. Mem ejt túszokat, nem tárgyal, nem alkuszik. Ilyen élmény volt anno barkóbát nézni a tévében, aztán Vágó is volt olyan sátáni kvízmester, hogy kihívássá tette a játékot és a nézését. Mára pedig úgy tűnik, hogy a magyar tévéből kihalt az ilyesfajta játék. Valami műsorba belenéztem, amiben celebek röhögtek ki két nyomorultat, akik általános iskolás kérdésekre adtak rossz válaszokat.
Dolgok tényleg röviden
Az amerikai szabványügyi testületnek, a NIST-nek van teszt kőfala, hogy meg lehessen nézni, hogy öregednek a kőfalak.
Márton Joci roma aktivista a Fekete Vonatról, illetve arról, hogy Joci szerint a kilencvenesek végén őszintébben lehetett beszélnia romák helyzetéről.
Az RTL tech-tudomány rovatában fiatal (és nem annyira) kutatókat (és nem annyira) kérdeztek meg a kedvenc SF műveikről. Több olyan arc van, akikkel volt már szerencsém beszélgetni, ezért különösen örülök a cikknek.
Játszós szöveg
Nem szabad elfeledni, hogy a szöveg amellett, hogy szabadság, eszköz, fegyver, védelem, életcél satöbbi amellett játék is. Ezért, amikor Bence beszámolt arról, hogy álmosan olvasott mesét, nekem úgynevezett ötleteim támadtak.
– Ez az igazi élet – mondta Wartburgja mellől Boston.
Gyerekkora óta ismertem a csávót, és még nem volt olyan társaságunk, ahol előbb-utóbb hülyének ne kezdték volna nézni. Olyan lehet ez, mint a viktimológia. Van, aki alkatilag hülyének nézhető.
Nem mintha arról lett volna szó, hogy Boston klasszikusan lett volna ostoba. Nem neki adtál el egy függőhidat a folyó hosszába, nem ő rakott tuti kriptós ötletekbe pénzt, amennyire én tudom hitele se volt. A munkatársai, akik csak felületesen ismerték, és mivel még nem ismeerték azon a nyáron, amikor rongyosra hallgatta a More Than A Feelinget, ezért Boston helyett Garynek szólították, egyenesen boszorkányosan okosnak gondolták. És ez a brókereknél elég nagy szó.
https://www.youtube.com/watch?v=VlcVEY1UxSM"...je to zlé, zlé, zlé, hoří jak troud..." - üvöltött közben a Wartburgból a Ladislaus Vodicka minden tekintetben minősíthetetlen csehszlovák Ring of Fire feldolgozása. Na most képzeld el, hogy nem hülye, aki ilyet hallgat.
Közben begördült mellénk Tom egy csodálatosra restaurált nyitott Impalával. Behúzta a kéziféket, majd egy spórolós mozdulattal felénk hajított egy-egy hamburgert. Évek óta az vette a reggelit, aki utolsóként ért oda a cars and coffeera. A kávét az első fizette, úgyhogy én láttam el Tomot a negyed liternyi langyos feketéjével.
Bostont közben teljesen körbeállták. Jobb sorsra érdemes Ferrari és Bugatti tulajdonosok próbálták megtudni tőle, hogy mi az a jószág, amivel érkezett. És az a prüszkölő hang, az motorhiba-e vagy esetleg az autó sajátja. Széles, harminckét fogas vigyor terült el az arcán, amikor épp nem a három henger sajátos karakterisztikáját magyarázta vagy Kelet-Németországot rakta fel új rajongóinak vaktérképére. A hamburgere csendesen hűlt a Wartbug tetején.
– Ez az élet!
Errata (még mindig hajózunk)
Visszatérő tettestársam Péter hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Végső visszaszámlálás sztoriját bűnösen arrébb raktam az előző hírlevélben. A USS Nimitz (és a repülőgép-hordozó harccsoportja) a Pearl Harbour elleni támadás előtt lép át a második világháború idősíkjába, az pedig 1941-ben volt, nem pedig 44-45-ben. A felelősöket keressük!
Ennyi a hétre. Tekintve, hogy a szokásosnál is grízesebb témák voltak, csak azt tudom javasolni, hogy ne nekem higgyetek, hanem kattintsátok le a linkeket, nézzetek utána Twitteren a szakértőknek, a forrásaim forrásainak. Meló, de már nem igaz, hogy tájékozottnak lenni annyi, mint elolvasni az újságot. (Kivétet képez persze Boston, az ez az életben biztos vagyok.)
Ádám