Rakasz 303 - klasszikus sav
Sziasztok!
Péter barátom kért meg 2017-ben, hogy menjek már el helyette a kijevi Maker Faire-re. Nyugi, lesz ott két kollégája is, én úgy nézzek szét, meg meséljem el majd, hogy mit láttam. Ilyet már csináltam korábban, amikor magánszorgalomból jártam a római Maker Faire-en, akkor is írtam neki valami vázlatot, hogy a 3D-nyomtatók mellett mit lehetett látni. (Mit, mit? MIDI-t is olvasó, elektromechanikus kézzel tekerős kintornát!)
Az ukránok valami egészen hihetetlenül kedvesek voltak. Meg, amúgy a csapathoz kerülő cseh, szlovák és egészen meglepő módon a világát szlovákiában megtaláló spanyol srác is. Kijev pedig három nap alatt eladta nekünk, hogy világváros, de úgy, ahogy Budapest is az, sajátos ízzel. Február óta ezekért a gyerekekért aggódok.
Szvitáról tudtam, hogy le tudott lépni a gyerekekkel, Kirának, aki eleve a Donbaszból települt át Kijevbe, egyszer csak életre kelt az Instája, és akkor már ő se volt az országban. Jurij netet szerelt Kijevben és így tovább. Mindenkiről tudni lehetett, hogy jól van. És ez most is igaz. De ma (szerdán) láttam Facebookon, hogy a műhelyüket betalálta egy rakéta, a 3D-nyomtatóknak, elektronikai készleteknek, lézervágónak annyi. Más a háborús hír a tévében és más, amikor a spanjaim - három napot töltöttünk együtt, nem lettünk testi-lelki jóbarátok - helye ég ki. Bassza meg.
Vesztes hajó
Idén nem sokat fotóztam, ez egy olyan dolog, amihez jövőre vissza kell térni. Viszont többször volt, hogy bele kellett nézni vagy szó szerint vagy átvitt értelemben a negatívos fiókba. Ott vannak azok a képek, amiket vagy nem szkeneltem soha be, vagy megcsináltam rajtuk a digitális utómunkát, de végül nem éreztem elég jónak őket. Mindkét esetben akadnak tévedések. Vannak képek, amik most jobban tetszenek, mint amikor korábban döntöttem róluk. Itt van rögtön ez a lenti.
El tudom táncolni is a történetét. Egy 16-50-es kitlencsével fotóztam a londoni tengerészeti múzeumban, és ez a hajó sehogy sem akart beleférni a képbe. Az a képkivágás, ami jónak tűnt - ez, fent - pedig nem tetszett később. Most persze más a helyzet. Ráadásul alkalmat ad arra, hogy egyrész elmondjam, hogy a Miss Britain III. A maga 1350 lóerejével, az aerodinamika érdekében süllyesztett csavarjaival és fa-alu testével soha nem nyerte meg a versenyt, amire épült.
A bődületes mennyiségű motort tartalmazó Miss America X teljesítménnyel pótolta, hogy kevésbé áramvonalasra tervezték. Értsd: négy darab 12 hengeres, egyenként 7000 lóerős Packard motor hajtotta.
Induló busz
Erikát ugye többnyire ismerjük? A fiatalabb olvasóktól - ha vannak egyáltalán, ami statisztikát ki lehetett kapcsolni, azt kikapcsoltam, a maradékot csak nem nézem - elnézést kérek, Erika egy írógép volt. Illetve az írógép, amit be lehetett szerezni vagy meg lehetett örökölni - hiszen Török Sophie-nak is volt, bár hol volt még akkor az NDK - a keleti blokkban.
Olyan űrtechnológiával itthon nem is találkoztam, mint a fenti videóban szereplő IBM Seletric. Cserélhető volt benne a betűtípust tartalmazó fél golflabda alakú nyomógolyó. Eleve egy analóg-digitál konverter kellett ahhoz, hogy a leütött billentyűből karakter legyen a papíron. A videó jobban magyarázza el, hogy hogyan működik, mint én tenném. És még csak azt sem tudnám nyugodt szívvel rámondani, hogy egy technológia kései, feleslegesen tökéletes darabja volt, mert a Seletricek 1961-től voltak a piacon, az első értelmezhető méretű, de még nem irodai felhasználásra tervezett Epson nyomtató pedig 1968-ban készült el. Az írógépek még egészen sokáig alapvető berendezései lehettek az irodáknak.
Erika nincs a Fortepanon, ami önmagában is furcsa (Fotó: Kurutz Márton / Fortepan)
És ha már szöveg és annak papírra juttatása. Mateusz Urbanowitz lengyel származású japán grafikus blogjában jött szembe a Casio szövegszerkesztő hardvere a HW-300JS. Ez egy célgép: könyv méretű, billentyűzet van rajta és a végén papír jön ki. Nagy divatja volt ezeknek pár éve, amikor ismét divattá vált a megzavarás nélküli írás titkát kutatni. A Casio viszont nem mai vas, hanem a nyolcvanas évek végéről való. És majd ugyanennyire természetes módon a japán piacon lehetett kapni. Legalább a képeket nézzétek meg. Olyan, végül zsákutcának bizonyuló fejlődési út állomása, ami a célhardverekhez vezetett volna. Helyette volt nagyon sokáig általános célú számítástechnikánk - értsd: laptop, ami bármire használható - majd pedig jöttek azok a vásárlási és kirakatbámulási eszközök, amelyek korlátozottan alkotásra is használhatók (népszerűbb néven tabletek). Ugyanebben a blogban van egy későbbi, már netre uszítható vasról is teszt. Ilyenkor piszok nehéz nem kezdeni el nézni az Ebayt Psion Revók után kutatva.
Problémás művészet
Az, hogy az ember elgondolkodik-e azon, hogy egy orosz művész nem csekély szovjet nosztalgiát és alternatív történelmet felvonultató autós képeit megossza-e valójában egyszerű kérdés. Aki úgy gondolja, hogy akár egy kattintással is támogatja ezzel Oroszországot, az most ne kattintson.
Aztán van a hétre - esküszöm, nem vártam őket össze - egy Egor Afoninünk is, aki pedig olyannak rajzolja a hajókat, amilyeneknek mind képzeljük titokban belül. Magas, kövér, arannyal teli, kalandokat ígérő bárkák vannak a rajzain, amik épp elég irreálisak ahhoz, hogy ne lássuk őket rajzfilmben, de elég rajzfilmesek ahhoz, hogy az ember úgy viszonyuljon hozzájuk. Apropó, a Netflixen a tengeri szörnyes mese elég menő, de abban se mertek túlzó hajókat rajzolni.
Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mit kezdünk az MI-művészettel. Volt már arról szó, hogy szerzői jogi rémálom az egész. A Verge egy fél bekezdésben megoldja az összes kérdés felsorolását:
First, can you copyright the output of a generative AI model, and if so, who owns it? Second, if you own the copyright to the input used to train an AI, does that give you any legal claim over the model or the content it creates? Once these questions are answered, an even larger one emerges: how do you deal with the fallout of this technology? What kind of legal restraints could — or should — be put in place on data collection? And can there be peace between the people building these systems and those whose data is needed to create them?
Ez egy olyan gondolkodási keret, amit el is rakhatunk magunknak. Alkotóként természetesen az érdekel a legjobban, hogy el lehet-e vinni az általam megszabott felhasználási feltételeket (CC-Nevezz meg, azaz hogy írja oda a nevem) nagyon tágan értelmezve a műveimet. És persze az ellenkezésemben benne van az is, hogy nem millió dolláros büdzsék felett rendelkező cégek felé akarok gesztust gyakorolni a képeim felhasználhatóvá tételével. Szerencsére ennyire nem is egyszerű a jogeset, különböző piaconon keresztül zajlik az adat- és pénzmosás. És igen, itt bevezettünk egy új fogalmat.
Bonyolult dolog egyszerűen
Most jutott el két magyar lap is - a 444 és a HVG - hogy az FTX kriptotőzsde csődjéről írjon. Még egy lépés hiányzik a cikkekből, amíg olvastam őket. Ez utóbbi kitétel azért lényeges, mert bár Uj Péter már reflektált arra, hogy mit gondol a szexuális kisebbségek jogairól, de még a lapon nem látom, addig meg nem adok nekik pénzt. (Lásd még R#282)
Nincs szívem kriptós Lambót rakni ide, itt van inkább egy rendes
A hiányzó elem pedig az, hogy az FTX esete nem a kivétel, hanem a szabály. Ahhoz képest, hogy a kriptovaluták milyen kis részét jelentik a gazdaságnak, isten pénzét sikerült már elhagyni, ellopni, elsikkasztani általuk. A jelenlegi szabályozottsági szintükön spekulatív eszközöknek számítanak (magyarul "itt a piros") és amíg a jegybankok kőkeményen rájuk nem kényszerítik, hogy legalább a minimális értékpapírokra vonatkozó szabályok ne vonatkozzanak rájuk, addig ez nem is változik. Ez viszont azzal jár, hogy mi, mint a sajtó, nem az egyes cégek vezetőiről írunk dicsérő vagy ledorongoló profilokat. Hanem a rendszerről, amely megint lehetővé tette, hogy a betétesek pénzéből Lamborghinit és négysajtos pizzát vegyen egy cégvezér. Illetve, hogy ebben az ügyben mindenki bűnös, aki nem mondta, amikor szaladt a szekér, hogyitt nincs ellenőrzés, ez veszélyes lehet. "És én, én is egy kicsit" - énekelte a Beatrice.
Vers helyett
Christy Moore volt korábban is, aki alapvetően ír nemzeti kincsnek tűnik. Tradi énekmondó, de nem úgy tradicionális, hogy tűnt mesterünk Kátai volt vagy ahogy a Dubliners lenne. Egy Christy számnak van saját íze, de érezni is, hogy honnan jön. Szóval a hét verse a Weekend In Amsterdam, ami persze azzal kezdődik, hogy a lírai én...eket leépítik a munkahelyükről.
Én máshol
Megjelent a héten a fediverse és Twitter-ügy magyarázó cikkem (ez csak ajánló) a Narancsban. Sőt a címlapi sárga cikkajánló krecliben is ott van a címe. Feltörünk, mint a zalai olaj!
Jövő héten leadok a Forbes következő zöld (vagy next?) különszámába egy városi közlekedéses, koncepcióautós cikket és egy zöld csomagolásosat. A csomagolásos végét még nem látom, abból lehet olyan anyag lesz, ami befizeti a számlákat, de különösebben nem értekes, az autós szerintem érdekes. És még a csomagolósnak is van esélye, az interjúalanyom jó volt.
Ennyi a hétre!
Ádám