Rakasz #299 - hercegi blútúsz
Sziasztok!
Régi megfigyelés - nem az enyém! - hogy a technológiák változásának van egy olyan útja, hogy amilyen alkatrészeket egy technológia olcsóvá tesz, azt minden más is felhasználja. Folyamatosan működő betonkeverő ez, amiből a cuccok remixe kerül elő. A klasszikus példa erre a butatelefonok rezgőmotorja, amiről csak a magamfajtáknak ugrik be, hogy egy időben extra volt a rezgő hívásjelzés. A párcentes rezgőmotorok hozták a haprikus, azaz tapintható visszajelzést. De lett belőlük olyan is, hogy Hexbug, ami egy random irányba mozgó gyerekjáték és otthon legyártható egy rezgőmotorból és egy legolcsóbb fogkefe fejéből ragasztópisztollyal.
A héten feldobott nekem valamelyik oldal egy reklámot, hogy ha a Shellnél tankolok X litert, akkor 4400 forintért vehetek távirányítós verseny BMW kisautót. A távirányítós autóknak való ellenállásban jó vagyok, plusz félig a tank és nem megyek sehová. Viszont az ajánlat maga érdekelt. Egyrészt, mert jó tudni, hogy melyik guruló szobrokat választották ki. Másrészt mert 4400 forint távirányítós autóért nem drága. És akkor még nem is tudtam, hogy az autókhoz irányító nem jár, Bluetoothon kell rácsatlakozni a kocsira és telefonról vezérelhetjük. Így már mindjárt más a sztori, mert lehet azon gondolkodni, hogy a kis hatótávú rádiós kommunikáció (BT vagy BT LE) mennyire olcsó lett. És fel lehet tenni a kérdés, hogy ha a benzinkutas játékban és a villanykörtében már van rádió, akkor egyrészt miben lesz legközelebb, másrészt mennyire zajongják majd tele a polgári, szabadon használható 2,4 és 5 gigahertzes spektrumot. (A digitális eszközök kevésbé ludasok, az analóg rádiók - pl. régi babafigyelő -, na azok zajosabbak.) Ide kapcsolódik két vas is, mindkettőt Gáspár küldte, akinek jobb drótja van mostanában a hardveres szcéna felé, mint nekem.
Casio "terroristaóra" tuning, avagy hogy szereljünk egy okosabb belsőt a legolcsóbb Casióba.
Raspberry Pi Compute Module alapú kisgép (uConsole), aminek nagyon utasszállító repülő navigációs panel kinézete van. Ez utóbbi önmagában is lenyűgözne.
A sztenderd
Onnan lehet tudni, hogy az ember mennyire követi a sajtóban a dolgokat, hogy hogyan hivatkozik a BBC-re. A britek közszolgálati adója nagyon sokáig a szakmaiság legfelsőbb normája volt, emellett persze a brit soft power egyik eszköze is. (Ilyen intézményeket lehet még sorolni. Ilyen a British Council, az Institute Francaise, a kínai Konfuciusz Intézet, a magyar kulturális diplomáciának ilyen a Balassi Intézet különböző országokban.) Be lehetett nevezni a kilencvenesekben - én ekkor még a középiskolával voltam elfoglalva - BBC-s szakértők által tartott újságíró képzésekre, ahol szakmai trükköket lehetett tanulni. A módszer működött.
A problémát a kétezres évek hozták, meg persze az amerikából importált kultúrháború illetve az, hogy a BBC immunrendszere valamikor felmondta a szolgálatot. Biztos, hogy nagyon jó könyveket írtak vagy fognak írni arról, hogyan változott meg a politikai nyomásgyakorlás formája és hogyan kereteződött át az objektivitás fogalma. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy sok kérdést úgy kezdett a sajtó tárgyalni, mintha annak lenne két oldala, és valahol középen kellene keresni az igazságot. A jelenség mindenkinek ismerős kell legyen, aki látott már interjút mindenféle ki se mosakodott fasisztával, aki ugyanannyi ideig jutott szóhoz, mint az opponense. (Khm, ilyenen lehet kapni a Partizánt is.)
(Fotó: Ed Everett CC-BY)
A BBC esetében a Brexit kérdésének bemutatása így történt. Előtte és utána is voltak témák még, de a Brexit elég egyértelműen nagy marhaság, amely kapcsán ráadásul rekordméretű hazugságokat puffogtattak az euroszkeptikusok ahhoz, hogy teljes szívnyugalommal nevezzük intézményi hibának, hogy úgy kezelték a témát, ahogy. Egy bizonyos, szerintem erősen rosszul meghatározott mérce mentén objektív volt a BBC, de a társadalom szolgálatát áldozta fel cserébe.
Az immunrendszer újabb gyengülése a szemünk előtt fog megtörténni. A toryk amúgy is szeretnek leépíteni, spórolni és privatizálni, most ezt a vidéki szerkesztőségekkel fogják megtenni. Azt pedig a magyar tapasztalatok alapján tudjuk, hogy a vidéki sajtó bármely gyengülése roncsolja a demokráciát.
Ahol a király is gyalog
Még az is túlzás lenne, ha azt írnám, hogy III. Károly nagyon nem érdekel. Viszont van az aktuális brit királynak, akitől nem kímélte meg a szerencse a balsors által alaposan tépett briteket, egy olyan tulajdonsága, amiről lehet és kell is beszélni. Ez pedig az építészetkritikai és városépítői ambíciója. Nem azért, mert túlzottan fantáziadús lenne. A közhelyes, ami régi az jó, ami modern, az vacak állásponton van.
https://www.youtube.com/watch?v=UOEQLkg5Xlk
Attól lesz érdekes, hogy Angliában épített egy várost, Poundburyt, amihez az erdélyi birtokainak falvai adtk a mintát. (Poundbury 1993 óta épül, Szászbudán és Szászszentlászlón 2006 óta van két felújított szász háza Károlynak.) Szegény gyerek legózik, gazdag gyerek várost épít. Természetesen megvolt a kedvenc építésze, Léon Krier, illetve természetesen, ha tehette, akkor keresztbefeküdt olyan projekteknek, amik neki nem tetsző épületek felépülésével jártak volna. Az egész folyamatról, és arról, hogy Krier amúgy milyen lelkes csodálója volt Albert Speernek, Hitler főépítészének, a Jacobin közölt cikket. A cikk arra ki se tér sajnos, hogy Károlynak van még két "fejlődő" hasonló városa, meg egy, ami egyértelmű bukás lett minden beleölt pénz ellenére.
Ez nem a modern, ez az uralkodói ízlésnek megfelelő épület már (Fotó: Richard George CC-BY)
Nem minden ötlete volt rossz az akkor még csak hercegnek és az építészének. Besétálható méretekben gondolkodtak, csak szerintük a városnak kell ekkorának lenni. És mivel a régi romlatlan szép időket kell idéznie a településnek, ezért nagy sűrűségű - értsd: több emeletes - épületekben nem nagyon gondolkodtak. Így várost kevésbé, csak falut lehet építeni.
Poundbury hercegi sorházai (Fotó: Richard Birchall CC-BY)
A cikk legérdekesebb meglátása az, hogy az építészeti gondolkodás, a terek befogadásának, megértésének hiánya Károly helyzetéből következik. Mivel nem bóklászhat csak úgy egy városban vagy épületben - ha az nem egy kastély, a család tulajdonában - ezért nem is tapasztalja meg a várost. A modern iskolát követő építészek hiába magyaráztak neki terekről, ő csak egy nézetét látta az épületnek, azt ahol át kellett vágni előtte a szalagot, vagy meghallgatni benne két beszédet és mosolyogni a kamerába.
Okos ember okosat ír
Újra írt három bejegyzést is az Iconic Photos, ami egy nagyon jó fotó alapú történelmi blog volt. Politizál is, ami szintén mellette szól. Csinos képek meg megrázó képek mellett léteznek fontos képek is, amelyekhez kell a kontextus. Vagy amelyeket még jobbá tesz a sztori. Nem lehet minden a tankkal szemben álló férfi képe, illetve van, ami könnyen félreérthető önmagában, mint a black power jelképként öklöt emelő olimpikonok képe.
Valamelyik fotóblogról - szeretem ezeket, amikor nem lencsetesztek és utómunka tipp videókat közölnek - jutottam el Krass Clement észak-írországi fényképeihez. A szerényen csak Troubles (Bajok) néven emlegetett a hatvanas évektől a kilencvenesek végéig tartó északír konfliktus során egyes városrészek háborús övezetté váltak Írországban, de Londonban is követtek el robbantásos merényleteket. Ronda ügy volt, mint ahogy általában véve bármely olyan helyzet, ahol a britek megszállóként voltak jelen. Ez pedig megjelenik a képeken is. Senki nem akar szerintem olyan városban élni, ahol gépfegyveres katonák járőröznek az utcán.
Mostanra valószínűleg világos, hogy a brit birodalmat kevésbé kedvelem. A brit emberek rendkívül kedvesek voltak minden esetben, amikor találkoztam velük. De pont ugyanezt el lehet mondani a belgákról is. És így tovább. A gyarmatosításról illő is időszerű beszélni, meg a birodalmakról és a kisebbségek helyzetéről is bennük. Mert ez utóbbiban mi is érintettek vagyunk.
Papír
Aki az írószert szereti rossz ember nem lehet. Egy életre van itthon füzetem és amennyit amúgy kézzel írok, tintám és tollam is. Egyik sem akadályoz meg persze abban, hogy időnként újakat vegyek. De most nem a beszerzéseimről lesz szó, bár egy kedves olvasó/hallgatótól a múltkor kaptam japán zselétollakat. (A Rakasz tolla a Pilot Juice Up ezekből, minden másból pedig valami fém Parker Vector.)
A barátnőm küldte, hogy ha esetleg kellene egy jelentősebb mennyiségű drága jegyzetlap, akkor megtalálta a nekem valót. Ismer, mint a rossz pénzt, szoktam reszelni az életét mindenféle szerintem szép brutalista épület fotójával. Be is talált a panelházas posztittel.
Nekem pedig holmi ikeás hírlevélből tűnt fel, hogy a cég feltalálta a lédig, tízméteres színezőt. Egészen csodálatos ötlet. Mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi meddig van készleten, akinek ilyen kell, most vegyen. Én csendesen várom vissza a B-s ikeás grafitceruzát, amit vagy három éve vettem egy dobozzal. (Apropó, az olcsó BIC HB-s ceruza vacak sajnos.)
Mások máshol
Moon, akit a magyar Twitter szeret ellenségnek beállítani, pedig csak rendes magunkfajta balos aktivista, írt több hosszú kommentszálat az osztályozás kérdéséről. Mivel egy idő után eltévedtem köztük, szerkesztettem belőlük egy összefüggő szöveget. A gondolatok 99 százalékban az övéi, én csak a gombokat nyomogattam.
Lusztig "Warhawk" Zsolt, civilben a Konnektor podcast egyik házigazdája úgy döntött, hogy a játékos podcastban nem tud eleget játékokról beszélni. És ez nekünk nagyon jó. Indie Hírmondó című hírlevele független fejlesztésű, hamarosan megjelenő vagy épp megjelent játékokat ajánl. Játszani pedig remek.
Ennyi a hétre!
Ádám