Rakasz #295 - szellemek és druidák
Sziasztok!
A héten arra csodálkoztam rá, hogy a Stonehenge 1918-ig magántulajdonban volt. Annyira, hogy az utolsó tulajdonosa Cecil Chubb azért vette meg 6600 fontért a kőrakást, hogy nehogy más tegye meg és elvigyék külföldre vagy széthordják. Az akkori 6600 font az ma 754 ezer lenne, meg az apró, forintban pedig durván 325 millió. És ekkor éppen össze se volt legózva teljesen. A lenti légifotó az első világháború után készült, látszik, hogy a kövek nagy része össze-vissza el van dőlve.
Hosszú lenne belemenni, hogy mikor hogy nézett ki a Stonehenge, álljunk meg annál az állításnál, hogy még egy neolitikumi kőkörnek is kell a karbantartás. Különben nem gördülni kezdenek a kövek, hanem leesni. A Stonehenge wiki szócikkében remek festmények és fotók vannak a különböző állapotokról.
Az 1900-as évek elejétől több állagmegőrző és helyreállító program is indult. Ezért keringenek például olyan képek a neten, amin egy darus autóval rakják össze a Stonehenget. Ásatások ma is folynak a környéken.
3, 2, 1
Az már megtanultam, hogy ha könyvembe nem alszom bele, akkor a hangoskönyv még sokkal jobb ötlet. Azt lehet sötétben is hallgatni. (A tökéletes hangoskönyv a Tüskevár, találomra lehet egymás után olvasni a fejezetek hetven százalékát, nem ront a történeten.) A múltkor valami holdprogramos dologba aludtam bele, de mielőtt ez sikerült, megragadt bennem egy infó. Az, hogy a rakéták felbocsátása előtti visszaszámlálást Fritz Lang filmrendező találta ki. Az 1928-as A Hold asszonya című filmjében szerepel egy rakéta felbocsátás, és Lang volt annyira jó rendező, hogy tudja, hogy egy ilyen fontos ráadásul vadul jövőszagú (1928!) jelenetet nem szabad elsietni. Kitalálta tehát, hogy számoljanak vissza mielőtt a rakéta felszállna, az is plusz idő, ráadásul remekül fokozza a feszültséget. És mire az emberiség odaért, hogy tényleg rakétákat lövöldözünk fel, már mindenki tudta, hogy nem lehet csak úgy megnyomni a gombot. A filmben amúgy van mozgatható kilövőállvány is.
A visszaszámlálós jelenet nyolc perc körül kezdődik
Annyira jól hangzik a sztori, és annyira tele van vele az internet, hogy egy kicsit azért turkáltam még, hátha figyel valahol egy jó forrás. A Smithsonian magazinja például megemlíti, hogy egy 1897-es novella, George Griffith The Great Crellin Comet című sztorija már tartalmaz egy visszaszámlálós jelenetet. Illetve egy másik elsőséget is magáénak tudhat - találtam utalást egy még korábbi Vernére, de valahol véget kell érjen a mondat - nevezetesen az első olyan science fiction sztori lenne, amiben a technológia menti meg az emberiséget az apokalipszistől. Azon a héten, amikor a NASA, az ESA, illetve az olasz és japán űrügynökségek kipróbálták, hogy hozzá tudunk-e vágni egy aszteroidához egy űreszközt, hogy kitérítsük a pályájáról (DART), ez egy említésre érdemes részlet. Az majd később derül ki, hogy az űreszköz hozzávágásától kitért-e a pályájáról.
Szellemek az utakon
Egyszer megérné utánamenni a szellemautó kultúrtörténetének. Mindenesetre eltűnő és feltűnő, csodás dolgokat végrehajtó autókkal és sofőrökkel tele van még a huszadik század vége is. Onnan ugrott ez be, hogy a YouTube elém rakta a belgrádi fantom sztoriját, aki egy lopott Porschéval mutatott fityiszt a titóista rendőröknek. Erről eszembe jutott Szarajevó szellem Camarója, ami abban különbözik a szellemporscétől, hogy vannak róla fotók. Egy dán korábbi különleges egységes fickó, Helge Meyer úgy gondolta, hogy isten őt arra szánta, hogy segélyt szállítson a bosnyákoknak a háború közepén. Úgyhogy kipakolt minden felesleges súlyt a Chevrolet Camarójából, oldal és haspáncélt rakott a helyükre, a hátsó szélvédőt acéllapra cserélte, került még némi tuning, nitró, mattfekete festés, majd fordult egy párat Szarajevó és a legközelebbi hely között, ahol meg tudták pakolni a kocsit a legszükségesebb cikkekkel.
A harmadik szellemautó Detroit útjain tűnt fel, kizárólag éjszaka. Egy ritka kivitelű 1970-es Dodge Challenger R/T-ről van szó, amely néhány éjszaka megjelent versenyezni, megvert mindenkit, majd hónapszámra nem látták. És ami még érdekesebbé teszi a sztorit, senki sem tudta, hogy ki a sofőr. Mostanában, amikor a kocsi is előkerült egy garázsból, rakták össze a sztorit, hogy egy Godfrey Qualls nevű detroiti rendőr (korábban autógyári munkás, még korábban ejtőernyős katona) kocsijáról volt szó. Az eredeti tulajdonos 2015-ben meghalt, ma a fiáé az összes elképzelhető extrát tartalmazó Challenger, a fekete szellem.
Ha elindulunk visszafelé, valószínűleg az ismeretlen lovasos sztorikba futunk bele. De nem tudom, hogy ez mennyire régi vagy mennyire klasszikus ponyva elem.
Emlékezéstechnológia
Nem, nem Vannevar Bushról lesz szó kivételesen. Csak a héten kezembe került egy kép, ami aztán egészen furcsa utakra vitt el. A lentebb majd szóba kerülő Tobias van Schneider osztotta meg komment nélkül a fotót, amit én azzal küldtem tovább egy barátomnak, hogy képzeljük el azt a párhuzamos világot, ahol ezek gurultak az európai utakon nagy mercik és BMW-k helyett.
Ahogy a felirat is mondja, ez egy Nissan Leopard egy gyárinak tűnő fotón. Bár ha jobban megnézzük, akkor valami japán tuningfelni van rajta, nem egy visszafogottabb gyári. Utána mentem, hogy mégis mi lehet a kép. A Google képkereső szerint ez egy 1:43 méretarányú, a japán gyűjtői kisautókat gyártó Ignition Model által gyártott modell. Nem olcsó darab, 235 dollár körül találtam hasonlókat, szóval nem a teszkós alap Burago szintről beszélünk. Ettől még nem igazi autó.
Fotó: Nissan CC-BY-NC-ND
Közben viszont rábukkantam a Nissan sajtógalériára. És igazából erről akartam beszélni. Mert egy szervezetet szerintem alapvetően meghatároz az, hogy hogyan gondolkodik a saját helyéről a világban, a történelemben. Az érdekli-e, hogy a vezérigazgató úrról legyen egy jó fotó a honlapon, amit le lehet tölteni, vagy esetleg fent van pár kép a termékről is, vagy - és ez az extrém eset - a teremtésig visszamenőleg elérhetővé tesznek mindent. Az utolsó kategória a legritkább. Egy archívumot gondozni pénz és idő, ráadásul nem termel semmit, csak úgy van. Ezért csodálkoztam, hogy a Nissan dolgozik a saját archívumán. Momentán 1963-ig visszamenőleg van digitalizálva nagyon sok minden. Ott vannak például a tizedik tokiói autókiállítás sajtófotói. (Távolról kapcsolódik: a Skoda Motorsport oldala is elég jó, de azért közel sincs a Nissanhoz.)
Fotó: CERN
Eddig a mércém a CERN volt, aminek az archívumából elő lehet ásni a La Suisse című újság 1953. október 30-i cikkének egy fotót is tartalmazó részletét, amin látható, hogyan alapította meg a CERN-t egy rakás fizikus, politikus és egy tehén.
Régi technológia
Van pár doboznyi régi konzolom, alkatrészem, ez az. Ezekhez jellemzően úgy jutottam hozzá, hogy egyetem alatt kimentem a debreceni piacra szombaton, megebédeltem - "kér egy kis szecsuánit, kedveském?" - és próbáltam venni valami olcsó és érdekes vasat. Arról a korszakról beszélünk, amikor az havi telefon feltöltőkártya nagyjából 3600 volt, PannonGSM-nek hívták a szolgáltatót, és ehhez képest voltak olcsók ezek a dolgok. Így vettem egyszer egy fél Sega Dreamcastet, ami a Sega utolsó önálló konzolja, egy technológiai szempontból nagyon érdekes zsákutca volt. A maradék dolgokat - kábel, irányító, memória - a Vateráról vadásztam össze. Utána kellett rájönnöm, hogy egy más sebességgel lejátszott, emiatt nagyobb kapacitású és őrületesen nehezen reprodukálható CD-formátumot használ a konzol. Mondtam, hogy érdekes.
A Dreamcast legizgalmasabb megoldása nem ez GD-ROM lemezformátum volt, hanem az irányítóba illeszthető memóriakártya. Ebből létezett sima memória, ami a mentéseket tárolta. És létezett egy kis LCD-vel egybeépített verzió, amiben a játékhoz kapcsolódó infók, minijátékok jelenhettek meg. Ha zsákutcáról van szó, ennél kevésbé kitaláltabbat, bolondabbat nem akarok látni. Na ilyen memóriakártyám nincs, csak az olcsóbb verzió. Most viszont vannak olyan hírek, hogy egy cég megpróbál modernizált kijelzős memóriákat gyártani. A teljes terv bolond: hardvert gyártani bonyolult és drága, a Dreamcast a játékipar felsüléseinek egyik dobogósa, a memória pedig játékgép nélkül használhatatlan. Szóval igazi Don Quijote projekttel van dolgunk. A Verge szerint még akadnak indie fejlesztők, akik új Dreamcast programokat csinálnak. Az is megér egy misét.
Ez csak a kontrollerbe rakható memódiablokk (Fotó: Morgan // CC-BY)
A kezembe került egy 2019-es Tobias van Schneider blogposzt arról, hogy neki - aki amúgy dizájner, kreatív-féle, szal szakállas ember vázlatfüzettel és Figmával - miért fontos a személyes honlapja. Röviden: a közösségi oldalaknak odaadtuk minden lehetőségünket, hogy kreatívak legyünk, egyenméretű képek, ugyanúgy kinéző oldalak, az oldal által magához igazított tartalom jár nekünk. Emellett pedig élünk a szabályai szerint, ha azokat a szabályokat egyáltalán hajlandó nagyjából konzisztensen betartatni. (Nem.) És ha úgy tetszik az algoritmusnak - amit amúgy ilyen megszemélyesítve emlegetünk, ez eleve rossz jel - akkor elsüllyeszti a fenébe a művünket úgy, hogy mi se találjuk meg soha többet. Ezzel szemben egy személyes honlap, amit tényleg két és fél perc alatt fel lehet pattintani, visszaadja a kezünkbe az eszközöket, a lehetőségeket. Lehet, hogy senki nem fogja nézni, de nem kell attól félni, hogy Zuckerberg gondol egyet és holnaptól nem lesz elérhető, amit írtál. (Ez történt a Notes funkcióval.) Lehet lila vagy jujsárga. Olyan képarányokat használ, amilyeneket akarsz. És ha zsebpénz jelleggű összegért vesz hozzá az ember egy domain nevet, akkor megszűnik valaki@gmail-nek lenni. Visszakap valamennyit a digitális identitásából.
Lelkesítő szöveg, még ha például a Rakasz nincs is becsatornázva a tizenéve létező személyes honlapomra. De a címem nekem sem valaki@gmail. Mindennek van határa.
Errata és utánlövés
A nemzetközi vizek definícióját helyre kell rakni, mert hülyeséget írtam, mert erre egyrészt Csaba is felhívta a figyelmem, másrészt valaki más is, aki vagy Vlagyimir Putyin volt vagy nem. (Tipp: ő volt.) Történt ugyanis, hogy a dán Bornholm szigettől nem túl messze, de 12 kilométeren túl kilyukadt az Északi Áramlat CH-vezeték. Én abban írtam hülyeséget, hogy a nemzetközi vizek valójában 12 kilométernél kezdődnek, de 200 mérföldig tart a kizárólagos gazdasági zóna. Magyarul a feltételezhetően orosz Búvár Kund nem Dánia ellen követett el háborús cselekményt - ha jól értem - de azért sikerült leborítani a szemetet a lábtörlőre. Erről amúgy akadnak katonai elemzések itt, hogy a német haditengerészet se nagyon látta, mi történik, így válik duplán égővé az ügy. Na erről mindenki olvassa kedvenc biztonságpolitikai forrásait (például), akik velem szemben értenek is hozzá.
Ian, a hurrikán megérkezett Floridába és pont azt csinálja, amiről a múlt héten szó volt. Megváltoztatja, egyelőre az épített környezetet - értsd: elmossa a házakat -, azt hogy mit tartunk lakható zónának, és idővel valószínűleg az Egyesült Államok határát is. Ebből a lakható zóna a legérdekesebb, bár a személyes tragédiák, hogy elviszi a víz a házat Óz földjére, azok látványosabbak. De gondoljuk végig mi történt. Egyszerűsítéscunami következik.
Az ember alapvetően oda épít házat, ahol lehet arra számítani, hogy az megmarad. Azért teszi ezt, mert a házban viszonylag nagy mennyiségű tőkét köt le. Plusz alapvetően jó dolog a létbiztonságnak az a szintje, hogy kiszámíthatóan van a fejünk felett tető. Hogy ez a szint valahogyan garantálva legyen - és nem megyünk bele a Kelet-Indiai Társaságba - kitaláltuk a biztosítást. Amíg nincs para, mi fizetünk egy kis összeget, hogy ha nagy para van, kártalanítson. A biztosító pedig kiszámolja, hogy mi a kár bekövetkezésének az esélye, ebből kiszámolja, hogy mi az a kis összeg, amivel neki már megéri biztosítani a mi házunkat.
Jelölje a vízszintet piszkosszürkével (Fotó: Google Maps)
Mivel elégettünk egy csomó szénhidrogént, klímaváltozást okozva, ezért változik az időjárás. A megszokott minták borulnak, momentán azt érezzük, hogy minden máshogy működik, mint régen, több az extrém időjárási esemény, és még a fene se tudja, hol a vége. Rövid távon ez úgy néz ki, hogy azokon a területeken, ahol rendszeresen viszi el a víz a házakat, nem lesznek egyrészt új építkezések, másrészt megfizethető biztosítás, amelynek következtében az ingatlanok értéke elszublimál. Na ez egy nagyobb jelenség lesz, mint amikor Átlag Joe hazamegy és nincs ott a ház. Lehet, hogy ott lesz, csak nem ér semmit, és a fene tudja, mikor indul meg Óz birodalmába.
Apropó Átlag Joe, Cape Coral, a fenti képen látható rémálom eleve egy olyan ingatlancsalásból nőtte ki magát, aminek a fókusza az 'adjuk el a floridai glamúrt a középosztálynak' gondolat volt. Egy mangrovemocsarat parcelláztak fel, szárítottak ki és sóztak rá mindenkire, aki hajlandó volt megvenni az álmot.
Vers
Nick Harkaway, akiről én egészen későn tudtam meg, hogy a néhai John Le Carré szintén íróvá vált fia, írt egy filozofikus eszmefuttatást a tisztogatás (csisztka, Jezsovscsina) szó újbóli felbukkanásáról a politikában. Ezt zárta le egy Brecht verssel.
A megoldás (ford. Zöldi Péter)
A június 17-iki felkelés után
az Írószövetség titkára
a Sztálinallén röplapokat terjesztett,
amelyeken az volt olvasható, hogy a nép
eljátszotta a kormány bizalmát,
és ezt csak a munka megduplázásával
nyerheti vissza. Nem lenne
egyszerűbb, ha a kormány
leváltaná a népet, és
másikat választana?
És ha már vers. Új kiadás jön ki Szálinger Balázs Zalai passió című vígeposzából. Tekintve, hogy először és utoljára nagyjából húsz éve adták ki, és nagyjából beszerezhetetlen, ez egy remek alkalom pótolni.
Ennyi a hétre. Most megszaladt egy cseppet a hírlevél, de a gondolatnak gátja nincs.
Ádám