Rakasz #294 - tepsi az útra, lézer a tányérba
Sziasztok!
Olyat tettem, amit magam sem gondoltam. Levettem a polcról Arnold Schwarzenegger életrajzát és elkezdtem olvasni. Felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mit keres a polcon, ezt majd lábjegyzetben megmagyarázom. Voltak fenntartásaim a szöveggel, mert nem jön le bonyolult embernek Arnold, miközben a koronavírus alatt készített videói tartalmaztak valami nyugodt bölcsességet. Azért nem raktam le öt oldal után, mert nem érzem azt, hogy nagyon titkolózna. Az első ötven oldalon van szó bántalmazó apáról, aki nem tudta feldolgozni, hogy a hadsereg, aminek a tagja volt elveszítette a világháborút, arról, hogy míg legális volt, mindenki kokszolt. Sok mindent bocsát meg azzal, hogy akkoriban ezek a dolgok így mentek, de ez az ő dolga. Később aztán, ahogy házassága előtti afférja szóba kerül, már kicsit szűkszavúbb, de lesz még egy fejezet arról a megcsalásról is, amibe szétesett a házassága. Közben rendíthetetlenül republikánus, amit leginkább nehéz megérteni. Mindenesetre összerakódik egy olyan kép, hogy bődületesen szorgalmas és nagyon céltudatos ember, ami a mellékelt ábra szerint rendkívül sok mindenre elég volt neki.
Most már tudom, hogy kicsit hülye voltam, de akkoriban még nem mindig tudtam különbséget tenni a bátor szókimondás és a mezei bunkóság között.
És hogy mit keres a polcomon a könyv? Régen, amikor az újságírás még egy kicsit jobb karban lévő szakma volt, minden januárban volt egy árverés az év közben a szerkesztőségben összegyűlő vackokból. Könyvek recenziós példányai, ajándékba kapott borok, pendrájvok és egyéb felajánlások. Én többnyire igyekeztem úgy licitálni, hogy megszerezzek pár könyvet, amit kinéztem és ne kelljen sorban állnom a pultnál. Na egy ilyen bort és könyveket is tartalmaz csomagnak az egyik eleme volt a kormányzóúr könyve.
Automotív
Csak a kép miatt kattintottam le egy norvég linket, aztán a Translate-en áttolt szövegből kiderült, hogy a sokezredik ember vagyok, aki ugyanúgy reagál a képre. Egy 356-os Porschét szállít valami nagyon kicsi hajó, az autó mellett pedig egy kisfiú áll. A cikk pont arról szól, hogy ez a kép évek óta kering a neten, de senki sem tudta, hogy ki a kisfiú, merre készült a fotó és úgy általában véve mi a apropó. Aztán a Norskporsche márkamagazin kiderítette, hogy Louis Malavieille 1955-ben úgy döntött, hogy hatalmas családi kaland lenne, ha elmennének megnézni az északi fényt. És mivel szerette az autózást és megengedhette magának a Porschét ezért azzal indultak neki az oda-vissza durván tízezer kilométeres útnak. A túrában bőven volt vadkempingezés, látogatás a számiknál és olyan helyek meglátogatása, ami az építész Louis szerint érdekesek lehetnek. Értsd: bármi a templomtól a bányáig. A cikk kicsit hosszabb, mint érdekes, de a fotók miatt mindenképpen érdemes lekattintani.
Ez nem az a Porsche, de olyan (Fotó: Adam Singer // CC-BY-ND)
Ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy a The Truth About Cars egymás mellett futó régi és ritka autókról szóló sorozatai (mindegyiknek Rare Rides a címe) épp hol tartanak. Ami viszont most egészen biztosnak tűnik, hogy az utolsó kettő orrmotoros Lamborghinikről szóló cikkben az egyik kedvencem, az Espada a téma. Aki sose hallott róla, az kezdje az ismerkedést Karotta szépirodalmi tesztjével. Aztán pedig jöhet a TTAC vonatkozó sorozatának nyolcadik és kilencedik cikke. Gyönyörű kavarás ez a sztori, azoknak való, akik az az autózás esztétikáját értékelik. Az egész egy Marzal nevű koncepció autóval indult, amiből aztán a Daily Telegraph (!) rajzoltatott egy saját verziót, mert a brit lapnak valamiért szüksége volt egy egyedi sportkocsira, ez volt a Pirana. (Ide egy zárójel: elképzelhetetlen, hogy a század közepén a hagyományos sajtó mennyire gazdag volt.) Mivel a Jaguar, aminek az alvázára, gépészetére a Piranát felépítették nem akart olasz dizájnú kocsit, a Daily Telegraph pedig csak szervezkedett, alapvetően nem akart autóipari szereplő lenni, ezért a Piranát eladták. A kocsi egyébként még megvan, 2019-ben az RM Sotheby's aukcióján adták el utoljára 324 ezer dollárért.
Ez a tepsi az Espada (Fotó: RM Sotheby's)
Na de szóval a Lamborghini csak szeretett volna valami autót, ami olyasmi volt, mint a Marzal. Szóval a Bertone fiatal tervezője, Marcello Gandini a két konceptből rajzolt egy harmadikat, ez lett az Espada. Az mondjuk nem segített, hogy a Lamborghini sokáig egy farmotoros V6-os túraautóban gondolkodott, Ferrucio Lamborghini pedig úgy általában nem akart olyan kocsit, aminek felnyíló sirályszárnyas ajtaja van, mert milyen dolog már, hogy kiszállás közben látszik a nők lába. Rendes luxusautó ilyet nem enged meg magának. Egyet tippelhettek, milyen ajtaja volt a Marzalnak. A végén sikerült végül mindent kimatekozni és elindult a gyártás. Itt jár jelenleg a cikksorozat, legalább két Espadányi anyag még biztosan jön. Meg hát egy ilyen tényleg hajónyi méretű csodás kocsiról őrülten sokat lehet írni.
Na milyen volt Afrika?
Pali írt egy remek levelet, hogy ő hogyan nem kattant rá az előző Rakaszban dicsért Jászberényi Sándor művészetére. Idézek tőle egy még hosszabb levélből hosszan, mert nagyon tanulságos, amit ír:
Én komolyan megpróbáltam, megvettem mindkét könyvét (...) Lényegében másról sem szól az első történet, mint hogy Afrikában lenni egy megszakítás nélküli lázas delírium. Ennyi ostobaságot ilyen rövid idő alatt ritkán olvas az ember, de komolyan. Tudom, hogy állítólag Kairóban él sok éve, vagy legalábbis ott élt sok évig, meg hogy állítólag sokat utazott Afrikában, de amikor ilyeneket olvas az ember, akkor ezt nehéz elhinni.
És tudom azt is, hogy ezek nem igaz történetek, hanem a valóságnak a fikción átszűrt változatai, de mégsem tudom nem azt érezni, amikor ilyet olvasok, hogy a messziről jött fehér ember mesél erről a borzasztó fekete kontinensről, a sötétség, a betegségek és mindenfajta borzalmak világáról, mintha 1850-ben lennénk, amikor egy nagy fehér folt volt a térképen Afrika. Sokszor jártam Afrikában, összes sem tudnám számolni, tinédzserként 2 évig laktam Dar es Salaamban, Tanzániában, ott jártam gimnáziumba, utaztam Dél-Afrikában, Mozambikban, Szváziföldön, Botswanában, Malawiban, Zimbabvében, Kenyában, Ruandában, Ugandában, Dél-Szomáliában, Ghánában is laktam pár hónapot, de ezt a rohadt, bűzölgő, mindenkit megbetegítő Afrikát rohadtul nem láttam sehol.
Persze, meleg van, de azért ezt tudja az ember, szóval ezen nem kell meglepődni. Ha zavar a meleg, akkor Norvégiába kell menni inkább, nyilván. Ha nem akarsz beteg lenni, akkor beszeded esetleg a malária elleni gyógyszert, aminek marhára nincs ilyen borzasztó mellékhatása, beoltatod magad sárgaláz ellen, amire nem igaz, hogy nem ér semmit. És főleg, nem egy bűzlő ragályos fertőben jársz, mint ahogy a főhős szavai sugallják, hanem gyönyörű tájakon, többnyire normális, nyitott emberek között. Ott is sok hülye van, persze, de hülyékért nem kell elrepülni Afrikába, abból van itt is elég. Az én emlékeimben élő Afrika egy egész más kontinens, mint amiről a főhős mesél.
Nem vagyok hülye, nyilván tudom, hogy mik a problémák Afrikában, Szváziföldön AIDS-árvákat fotóztam egy amerikai NGO-nak egy hónapon át, láttam eleget én is, nem csak a szafárisátrak luxusából bírálom a betegeskedő főhőst, aki bezzeg alámerül a nagybetűs afrikai Fertőbe és Borzalomba. De könyörgöm, nem fekete Afrika és nem is fehér, és legfőképpen nem olyan, vagy nem csak olyan, mint ahogy ez a történet lefesti, ezt biztosan merem állítani. És ha valamit ennyire másmilyennek mutat be, mint az általam ismert és megtapasztalt valóság, akkor nem tudom, hogy az egyéb történeteinek, akár a tudósításainak is mennyi köze van a valósághoz.
Nekem azért volt érdekes, amit Pali írt, mert a távoli helyek egzotizálása egy olyan probléma, amiről nagyon kell beszélni. Hogy ne a nyomorgó Afrika, a fűszerszagú keleti bazár, a lecsapódott párától átláthatatlan ablakú kifőzdékkel teli Dél-Kelet-Ázsia legyen, ahol a várostáblán kívül az emberek bicikliznek egy rizsföldön. Szóval érdekes a nem egzotikus is. Az, hogy amúgy ezeken a helyeken is van Xbox, megnézik a marvelfilmet (és megragadom az alkalmat és nem megyek bele a kulturális imperializmus témába), és hát nadrágban járnak, bár a Nagy Romolus óta tudjuk, hogy "Ahol a nadrág kezdődik, ott véget ér a kultúra."
Eltűnt íz
Egyszer régebben már volt szó a szilfiumról (R#46), ami az ókor eltűnt híres fűszere, amiből állítólag maga Nero használta fel az utolsó darabot. Nehezítésként a legendák maradtak meg a növényről, azaz hogy az ezüsttel egy árban volt, meg hogy Caesar alatt hegyekben állt a császári raktárban, illetve hogy az orvosok és a szakácsok is használták lényebében mindenre. De mivel a fajok leírása még gyerekcipőben járt, ezért nem maradt meg nekünk a római Kis növényhatározó. Pénzérmén azonban lehet látni a szilfium szárát, legalább ennyivel bentebb vagyunk.
Szilfiumpiac egy tálon (Fotó: Wellcome Collection / Wikimedia Commons)
A National Geographicban most megjelent egy cikk, hogy Mahmut Miski, az Isztambuli Egyetem professzora úgy gondolja, hogy megtalálta a szilfiumot. A növény a Ferula drudeana, ami a zellerfélék husáng nemzetségébe tartozik. (Új husángfélét amúgy 2014-ben Romániában is talált egy magyar biológus.) A zellerfélékben annyi fűszernövény van a névadó zellertől a petrezselymen át az édesgyökérig, hogy még egy fel se fog tűnni. Miski alapvetően gyógyhatású anyagokat tartalmazó növényeket keresett, amikor rábukkant harminc éve a Ferula drudeanára, amiről akkor még nem gondolta, hogy ez az antikvitás elveszett fűszere. Nem fogott mellé, gyulladáscsökkentő és egyéb hatású vegyületek is vannak benne. Az ötlet, hogy esetleg ez a növény a szilfium sokkal később állt össze: külsőségek, tulajdonságok és a pokolian nehéz áttelepíthetőség - ezzel a rómaiak felsültek például - is bizonyítékul szolgált. Ellene pedig az szól, hogy rossz helyen van. Régen a jó minőségű szilfiumot Cyrenaicából hozták, ami légvonalban is 800 kilométer. A gordiuszi csomót azzal vágja át Miski, hogy az a hely, ahol most fellelték a növényt is több ezer éve görögök által lakott terület volt, ahogy az eredeti lelőhely is.
A szilfiumságért még legalább másik három növény versenyzik, de ebből egy ehetetlen. A másik kettőből pedig a ritkaság és a jótékony hatás hiányzik. Biztosat nem fogunk tudni, amíg valahonnan elő nem kerül egy fűszertartónyi szilfium, amit nem evett meg Nero. A cikk folytatásában viszont van antik főzőcskézős videó, azt nagyon ajánlom. Ez csak egy gyors összefoglaló volt.
Még egy zárójel: a szilfiumnak a mézgája az igazán érdekes és értékes, aminek van egy másik neve is: lézer. Végre az agrárosoknak is lehetne lézerközpontjuk, ha megélne nálunk.
Indul az országhatár
Teljesen logikus persze, de soha nem gondoltam bele, hogy a klímaváltozás az országhatárokat is módosítja. Mentségemre legyen mondva, szárazföld által körbevett országban élek. Mondjuk, ha lenne statisztika, meg úgy általában érdekelne az ilyen gyanúsan megfigyelésszagú dolog, akkor szerintem rólatok is kiderülne, hogy jó páran nem a tenger mellett pecáztok. De azt azért szokás tudni, hogy a nemzetközi vizek a szárazföld határától 200 tengeri mérföldre kezdődnek. Atollok esetében ez jellemzően a külső koralgyűrűtől számoltatik.
A klímaváltozás ebbe a vízszint megemelésével szól bele. A korallgyűrűk eltűnhetnek. Ami azt illeti, az atollok is. És ez olyan helyeken is megtörténhet - még ha nem is a korall miatt - ami vitatott terület, ahol halászati jogok miatt évtizedek óta feszültség van vagy ahol Kínai hatalmi projekcióval próbálkozik, mint a Dél-kínai tengeren. Az közmondásos, hogy a klímaváltozást először nem az USA meg Európa fogja megszívni. A korallgyűrűk után viszont hol lesz ezeknek a szigetállamoknak a határa. A múltheti spekulatív Olaszország atlasz után persze tudjuk, hogy ugyanezt a kérdést fel lehet tenni bármely tengerrel rendelkező állam kapcsán. Ha Miami már nem város, hanem búvárparadicsom érdekes art deco épületekkel a víz alatt, akkor az USA határa beljebb költözött?
Én máshol
Megjelent az MI-művészetes cikkem a heti Magyar Narancsban. Persze azóta egyrészt copyright védettséget kapott egy MI-t is felhasználva készített képregény. Az ügy azért is érdekes, mert még van benne lehetőség egy perre, mert a szerző Zendayát rajzoltatott az algoritmussal nagy mennyiségben. Közben pedig a Getty Images bejelentette, hogy a maguk részéről nem engedik be az MI-segítségével készített képeket, mert tisztázatlan a jogállásuk. És ez a két dolog lapzárta óta történt.
Olvasnivaló még
Makai József, akivel az Origóban voltunk egy kis ideig egyszerre, veterán haditudósító az ukrán fronton járt. És írt egy olyan cikket, ami már nagyon hiányzott arról, hogy mi is zajlik, milyen is a háború és melyik oldalon áll a Puskin szobor. Nehezítésként a 444-en előfizetős a cikk.
Rézmányi Balázs szicíliás galériája a Totalcaron kötelező olvasmány. Az első galériában főleg járművek vannak, de a cikk végén el van rejtve egy link tovább 150 fotóhoz, amik viszont Szicíliai mindennapok. És ezeket is végig kell nézni, mert annyira jók.
Ennyi a hétre!
Ádám