Rakasz #291 - a panaszos szám
Sziasztok!
Ezen a héten megszűntem ügyvezető igazgatónak lenni és kiváltottam az ipart. Nem egy Gorcsev Iván sztorihoz méltó kezdet, sőt a Vének háborúja is ütősebben kezdődik, ellenben egyik se arról szól, hogy még két hónapig mindenféle adminisztrációkkal fogok szívni. Illetve főleg a könyvelőm, aki viszont legalább annyira szórakoztató ember, mint egy Rejtő figura, csak mellette vérprofi is. A fene se hitte anno, hogy az ember a cége miatt találkozik ilyenekkel.
"Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe." (Scalzi: Vének háborúja, ford. Pék Zoltán)
A fentit csak azért mesélem, mert egyrészt csak esz a fene. Egész megszerettem ügyvezetőnek lenni, jó néz ki a nem létező névjegykártyán. Másrészt meg egyfajta magyarázat a heti Rakasz tematikus szegénységére. Vagy nevezzük inkább valamelyest szigorú fókusznak.
Iparos fotót kerestem, de ez jobb (Fotó: Lőrincze Judit / Fortepan)
Szellemi tempókésés
Tőlem aztán tényleg hülyén veszi ki magát, ha azt mondom, hogy nem kéne mindenkinek mindenféle témában megnyilatkoznia. Egy mentségem van, azt nem állítom, hogy bármiben igazam van. Az esszé ugye annyit jelent, próbálkozás. Most hogy ezt tisztáztuk, nyugodt szívvel írom le, hogy Nyáry Krisztián nem először lő akkorát mellé, hogy a kapufa is csak néz utána. Pár hete a Winnetou "cancelelése" kapcsán fejtette ki álláspontját a tények számottevő részének figyelembe vétele nélkül.
Röviden a következő történik: augusztus 11-én bemutattak egy ifjúsági indiános filmet Németországban, amiben Winnetout is egy tizenéves gyerek játssza. A film amúgy bukik, az IMDB szerint ötmilliós büdzséből csináltak valami 64 ezer eurós bevételt. A filmhez kíséretként a Ravensburger tervezett két ifjúsági könyvet, amit a kiadó mégse ad ki, mert felhívták a figyelmét arra, hogy az egész indiánosdi nem túlzottan komilfó már. Erről a Guardian írt egy kultúrharcos cikket, amit mindenki átvett és vérmérsékletének megfelelően felháborodott rajta vagy megtapsolta. Amúgy így két héttel a bemutató után a nagyobb német városok mozijaiban még van jegy az eltörölt filmre.
Május elsején felvonuló indiánnak öltözött gyerekek - maga a szürrealitás (Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan)
A Winnetou nagyon fontos mű egy bizonyos korosztálynak. Én olvastam gyerekként, de már csak a széle kapott el, nem lett identitásképző mű. Ez a korosztály mára, nos, koros. Megkérdeztem a barátnőmet, aki könyvesboltban dolgozik, hogy repülnek-e le a polcokról a Winnetouk. A válasz: nem. Évi pár példányról beszélünk. Szóval egy eleve meghaladott mű modern, bukott feldolgozásának a sorsáról beszélünk rögtön. A témával kapcsolatban vannak persze tartalmi, az olvasatot érintő kérdések is. De erről szerencsére a Könyves Magazinba írt egy rendkívül alapos cikket Sándor Anna. A továbbiakban ez az a szint, ami alatt nem foglalkozunk kulturális, kultúrharcos kérdésekkel. Még ha ez azzal is jár, hogy a magyar független sajtóból is kevesebbet olvasunk együtt.
Nem minden rózsás azért
Azóta megjelent a 24-en is egy cikk, ami nagyrészt azt járja körbe, hogy miért is nem a mi problémánk ez az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebben meggyőzőnek találom az érvelését, van viszont két érdekes része. Az egyik rész az, amiben Arató László magyartanár kimondja azt, amit bárki sejthetett, aki az elmúlt tíz évben látott úgynevezett gyereket. Nevezetesen, hogy amúgy a Winnetou és az indiánosdi kiment a divatból, így a 'betiltják a Winnetout' narratívával maximum az idősebbek vérnyomását lehet megemelni. Később azért visszatalál a Nyáry-fémjelezte langyos centrista állásponthoz.
A másik pedig az a rész, ahol Főzy Vilma néprajzkutató valahogy bekeveredik a gyarmatosítás során összerabolt műkincsek visszaszolgáltatásának kérdéskörébe. És ha már ott van, megpróbálja megvédeni azt az álláspontot, hogy csak meg kellene tartani a szajrét. (Közben a heti hír, a New York-i Metből 13 millió dollár értékű műkincset foglalt le az manhattani ügyészség, amit Gianfranco Becchina galeristán keresztül szereztek be. Becchina a hetvenes évektől egészen 2011-es letartóztatásáig lopott, fosztogatásból származó műkincsekkel kereskedett. Amikor letartóztatták, akkor is volt egy kisebb, 6300 darabos gyűjtemény a kezén. A lopott jószágot pedig akkor is vissza kell szolgáltatni, ha a vásárló jóhiszeműen - és a provenanciáját nem túl kíváncsian ellenőrizve - vette meg. A 13 millió amúgy csekély ahhoz képest, hogy a Getty Múzeum - Gettyék megérik a pénzüket - egy 1988-ban 18 millió dollárért vett Apollo szobrot adott vissza Olaszországnak 2007-ben, és mellé pakoltak még másik 39 tárgyat, ami kézen-közön szintén náluk kötött ki.
2003-ban az amerikai hadsereg szemei előtt lopták szét a bagdadi múzeumot (a kép később) (Fotó: US Army)
További jó darabok
Tematikájában nem kapcsolódik, de a múltkori Állami Számvevőszék tanulmányra válaszul megjelent egy Nagy Beáta cikk a Telexen, ami igyekszik helyretenni a kérdéskört. Két probléma van vele. Az egyik, hogy nem a lap szerzője írta, akkor, amikor az ügy friss volt. Hanem egy felháborodott szociológus, akkor amikor végre ráért. A másik pedig, hogy az ÁSZ-jelentés már júliusban megjelent, ezt tematizálta augusztus végén a Népszava. Szóval a sajtónak lett volna egy hónapja, hogy keressen egy szakértőt, felkérje cikkírásra vagy legalább fél óra alatt feltegyen neki öt releváns kérdést. Ehelyett a szokásos locsoljunk benzint a tűzre, mert azt majd kattintják stratégia ment.
A fenti három cikkben - sőt legyen négy, itt egy interjú a detranzícióról - az a közös, hogy mindegyik sokkal alaposabb munka annál, mint ahogy a sajtó először bemutatta és tematizálta ezeket a kérdéseket. Még a 24-es cikk, amivel cseppet sem értek egyet, is él azzal az újságírói eszközzel, hogy "megkérdezünk valakit, akinek ez a szakmája". A strukturális probléma az, hogy ezek a cikkek egy-két hetekkel később készülnek el annál, mint ahogy az aktuális tűzre locsolni kezdik a benzint.
Szarvasológia
Bonyolult dolog ez az állatvilág. Pedig ugye az élőlényeknek csak a nagyon kis százalékát teszik ki az olyan nagy jószágok, mint a szarvas. Szóval most jön a rész, amikor kifésüljük az előző Rakasz (R#290) szarvasológiai dolgait, mert Balázs, akinek papírja is van arról, hogy dolgokat mondhat állatokról, segített.
Először is van az az állat, amit amerikában elknek hívnak (Cervus canadensis), amire a vapiti szót használtam. Ez leginkább a gímszarvashoz (Cervus elaphus) hasonlít, annak a plus-size verziója. De rokonok is, rendesen. Na őket ritkították meg a farkasok. Továbbá van a jószág, ami Amerikában moose (Alces alces) névre hallgat, Eurázsiában pedig elknek hívják, vagy magyarul jávorszarvasnak.
Eddig nem tárgyalt szarvasfajta, a jánosszarvas (Fotó: Lutz Blohm CC-BY)
A fenti szarvasokban - és innentől közszolgálati tartalom vagyunk - az a közös, hogy ha az ember elüti őket, akkor végigcsúsznak a motorháztetőn, és ha pechünk van, akkor bennünk, a sofőrben áll meg az agancsuk. Ezért ha az ember elé kisétál egy ilyen jószág, vagy bármi, aminek szarva van, akkor megpróbálja kikerülni, ha erre nincs elég tér vagy idő, akkor pedig a fenekét elsodorni úgy, hogy kifordítsa az autó elől. Majd a nagy ijedtségre nem száll ki az autóból, mert az elgázolt szarvas morcos. A legjobb nem elütni persze.
Én máshol
Dr. Krasznay Csabával beszélgettem egy jót, amiből majd a Forbes-ban lesz interjú. Csabával még akkorról ismerjük egymást, amikor ő nem volt intézetvezető az NKE-n és doktor, én meg nagyon kicsi újságíró volt. Na ezért ültem ott valami húsz oldal szöveg előtt az átírás végén, mert alaposan átbeszéltük az orosz-ukrán háború kiberháborús vonatkozásait.
Kilencvenöt százalékos a Rakasz Extra, csak meg kell oldani, hogy egy kicsit kevésbé lólépésben következzenek egymás után a gondolatok. Vagy kimegy a hétvégén, vagy kialszom magam és csúszik hétfőkeddre. Jó lesz!
Még egy művészeti rovat
A Diétás Magyar Múzsa elődjén, a Ráérünk blogon jelent meg egy karcolat a belbudai Lidlről. Az írás nekem egy kicsit a fiatal Cserna-Szabó Andrást idézi, amikor még nem szivárgott át annyira a pörköltszaft az írásán. Bár Az üres csizmácskák éjszakájában persze van pörkölt.
Richard Malogorski egy 1915-ös Cirkut kamerával készít 360 fokos panorámákat - eddig a hír, amit lekattintani tessenek, mert ott vannak a képek.
Ennyi a hétre!
Ádám