Rakasz #289 - üveghasábos
Sziasztok!
Esküdöztem magamnak, hogy ezen a héten nem lesz automotív téma, de az élet nem kívánságműsor. Találtaltam viszont egy autót, és azon keresztül egy sofőrt. A kocsi lényegtelen, egy Jaguar, most szeptemberben adják majd el csilimilióért egy aukción. Viszont ez volt az 1927-ben született Denise McCluggage első versenyautója. McCluggage pedig az egyik vagy talán az első nő volt, aki autós újságíró és mellette versenyző is volt. Hangsúly az újságírón, de azért nyert Sebringet, volt kategóriagyőztes a Monte Carlo Rallyn.
(Fotó: Bob Ogden CC-BY)
Róla pedig eszembe jutott, hogy valamikor megvettem Sylvia Wilkinson The Stainless Steel Carrot című könyvét, ami a BRE Datsunokat hajtó csapatról szól, ami a hetvenesekben nyert versenyeket Amerikában.
Többé-kevésbé neologizmusok
Nincs olyan radarom, mint Nicolas Novának, aki viszont tavaly december óta nem írt hírlevelet. Nagyon ügyesen szűrt ki új kifejezéseket, ráadásul több nyelven. Valamire csak jó, ha az ember nemzetközileg ismert okosember.
Alex Steffen - legalábbis azt hiszem ő volt - ejtette el azt a kifejezést a tasmaniai erszényesfarkas újrateremtését célzó hírekre, hogy az állat a karizmatikus nekrofauna tökéletes példája. Érzem, hogy ez így vastag mondat volt. Az újrateremtés az, amit a Jurassic Parkban is csináltak. A nekrofauna pedig a kihalt állatokat jelenti. Ilyen kihalt állat visszanemesítős, visszaállítós, valahogy létrehozós projektek vannak páran. Például a Hortobágyon is van rekonstruált őstulok. A karizmatikus nekrofauna pedig egy már létező kifejezésre rímel, a karizmatikus megafaunára. Ezek pedig azok a fajok, amelyeket menő védeni. Lehet, hogy nem a legfontosabbak a nagy kép szempontjából - igen, a kakapóm is ilyen, bár megának nem nevezném - de komoly értéket tulajdonítunk neki, mert feltűnne a hiánya. Szóval azok a lények, amelyeknek természetesen jó a PR-juk, mint a pandáknak.
A jelenség nem egyértelműen negatív, mert ha pandamentésre lehet pénzt gyűjteni, és ezt az életterük megőrzésére használjuk el, akkor a panda mellett a kevésbé szexi albérlőtársai is jól járnak. Ez még tán a karizmatikus nekrofauna esetében is igaz, bár ott hamarabb kezd rezegni a léc.
Na végre egy kis történelem
A Pek Namdzsun koreai származású amerikai videoművész műveivel kapcsolatos egyik nagy kérdés, hogy hogyan lehet életben tartani a műveit. A katódsugárcsöves kijelzőket nem arra tervezték, hogy a világ végéig működnek. Ebben különböznek például a márványtól. Megváltozik a magát a TV-ben néző Buddha szoborból álló TV-Buddha szobor jelentése, ha a kamera vagy a kijelző működésképtelenné válik. Amúgy az is egy érdekes mű lesz, de nem mindegyik Pek Namdzsun szobor kontextualizálódik át ennyire ügyesen.
Apropó átkontextualizálódás, tudtátok, hogy a panamakalp egy tévedés. Mármint nem maga a kalap, az kényelmes nyári viselet, amíg el nem színezi az izzadság, és onnantól a viselője inkább néz ki vidéki taxisnak, mint drogbárónak. Viszont a kalapnak magának nincs köze igazából Panamához. A panamaiak egy csíkos, más formájú kalapot hordtak, a pinta’o-t. A panamának nevezett kalapot pedig Ecuadorban szőtték. De amikor Theodore Roosevelt meglátogatta az országot 1906-ban, akkor fehér szalmakalapot viselt a csíknos helyett, így látták a sajtófotókon, és így teremtett trendet. Olyan ez, mint amikor a világban gulyásnak hívnak mindenféle szomorú pörkölteket. (Mindezt a Languagehat-en találtam, amire időnként rácsodálkozok, hogy milyen jó is.)
Valamelyik előző hétnek az volt a szélsőjobbos botránya, hogy a Globe Színházban egy darabban Jean d'Arc-ot nembinárisnak vagy tán transznak ábrázolják. Mint minden amúgy tök lényegtelen botránykőnek számító témában, ebben is születtek jó- és kevésbé jóindulatú olvasatok. Illetve lehetett riogatni a világot - ez a valódi cél - hogy mindenféle zavaros nemű emberek ellepik a világot. Nem is foglalkoznék az üggyel, szerintem nagyon egyszerű az ilyen morális pánikok kezelése, amennyiben nem szabad belekeveredni, ha pedig olyan emberrel szembesül az ember, akivel jóhiszeműen tud vitatkozni, akkor meg kell győzni, hogy a legkisebb kisebbségek rugdosása nagyon nem jó ötlet. Viszont a PinkNewson egy középkorász megírta, hogy miért nem evidens, hogy 1, Jean minek tekintette magát 2, miért ítélték el 3, hogy gondolkodtak a genderről a középkorban. Jó cikk, hiszen azt is lehetne mondani, hogy istenem, ez egy feldolgozás. Ahogy a római mitológia egy része a görög mitológia feldolgozása.
...felülök a repülőre
A Formlabon megint találtam egy olyan kisplasztikát, amit el tudnék viselni valamelyik teremben. Tekintsünk el attól, hogy ez is egy olyan tárgy, ami egy 80 négyzetméteres dolgozószobában az aranymetszés aránya szerint lerakott midcentury modern íróasztalon mutat jól, nem az enyémen, amin már így is ül két monitor, egy hangkártya meg egy random szovjet sszk-ból származó tolltartó. (Meg öt tonna szemét.)
Stig Persson üvegtárgyaiból egyet találtam meg egy amerikai galériában. Azt rongyos 8500 dollárért el lehet vinni. Ami egyben jelzi is, hogy nem a közeljövőben lesznek üveghasábok az asztalomon. Az oldalát viszont mindenképpen nézzétek meg, lenyűgöző, hogy mennyire egyszerű és mégis mennyire néznivaló, ahogy az eltérő színezésű üvegdarabokban játszik a fény.
Irodalom
Kemény dolog azzal szembesülni, hogy Radnótinak 35 év jutott, mert honfitársai - a továbbiakban mi - Abdánál úgy döntöttek, hogy írjon bármit is a Razglednicákba, das már nem fog aufspringelni. Ilyen szemmel olvasva a Mint észrevétlenül még súlyosabb verssé válik. A szövegből a Kaláka verziót raktam be lentebbre, mert egyrészt remek, másrészt mert jelentős mennyiségű tördelést úszok meg vele. (A lustaság tesz minket emberré, kérdezzétek meg bármelyik mérnököt.)
Az egy dolog, hogy nem leszek már hosszújáratú hajóskapitány, ebbe nagyjából beletörődtem. De mocorog bennem, hogy csak le kellene szervezni egy interjút azzal a kapitánnyal, aki viszont volt. És nem ez az egyetlen sor, amit a kényelmesnél jobban érzek magaménak.
A héten Craig Mod sétálós naplóját olvastam Tokióból. Mindegyik nap elindult valamerre és holmi húsz kilométereket sétált, ami messze nem elég ahhoz, hogy kijusson a városból. Ráadásul megállt csevegni emberekkel, mert beszéli a nyelvet. Tudom én, hogy a flaneur nem problémamentes koncepció. Egyrészt mert az a társadalmi pozíció, ahol a Walter Benjamin-i értelemben vett flaneur elhelyezkedik mára nem nagyon van, másrészt pedig a flaneurnek van egy sajátosan amerikai kritikája, amely szerint a fekete flaneur kérdés nélkül lőné agyon a második rendőr. Ha mondjuk ezt magyarrá akarjuk tenni, akkor képzeljük el a várost befogadó cigány bóklászót. Neki sem azt mondaná a társadalom, hogy testvérem, milyen érdekes, hogy átszűröd magadon a város tapasztalásait, hanem ráhívnák a rendőrséget, navot, ántéeszt.
Keresni kell a nem neonos, tömeges, jövőszagú képeket, de ez is Tokió (Fotó: Robyn Jay CC-BY-SA)
Nem tudom, hogy lehet hozzáférni Mod archívumához. Azt ígérte, hogy az egyheti sétálás végén leiratkoztat mindenkit a levélről és törli az archívumot. Maradjunk abban, hogy ha valaki nagyon szeretné az írjon rám és maximum forwardolok párat. Mert amúgy nagyon érdekes, hogy van egy közel 14 milliós nagyváros, ahol a változás jelenti az állandóságot, mert a japánok szeretnek is újat építeni meg nincs is hely erre Tokióban. Szóval ahol egy nap négyemeletes kis lakóházak voltak, ott lehet három év múlva felhőkarcoló. A szöveg érdekességét az adja, hogy Mod a Vaszeda Tudományegyetemen tanult, élt Tokióban, így van egy húsz éves képe a városról, ami ütközik a város mostani állapotával. Illetve persze szembesül a Taisó- és Sóva-kori épületekkel is, ahová van, hogy sikerül bejutnia, mert a "jó napot, a Vaszedán tanultam, de megváltozott itt minden" mondat kinyit kapukat még egy idegen előtt is.
Mod nagyon jól ír, és aztán vannak azok a mondatok, amik meg aztán még ehhez képest is különösen leíróra sikerültek. Csak egy ilyet idézek:
The building was a fire hazard wrapped in an earthquake hazard.
vagy egy másik dupla bekezdés a 20+ évvel ezelőtti fiatalkorról és a pályakezdésről:
People ask me why I stayed in Tokyo after university. Well, this is why. Breakfast for $2.14. And despite living in the center of the city, never paying more than $600 or $700 in rent. Great food for $8. Reasonably priced public transportation. The free power of bicycles to get almost anywhere.
I was maniacal about maintaining freedom to pursue independent creative projects. The key to that was not being controlled by recurring expenses. I didn’t have a trust fund, and I worked for an independent publisher that didn’t pay much. Tokyo itself was the great hack. Tokyo made it all possible. For a guy with my limited income, Tokyo came with almost free nationalized health insurance. Design projects, programming projects, writing projects — projects that would maybe break even or, at best, generate a little profit, were all doable, there to be done if the will could be summoned. I didn’t need to make $5000 a month to cover expenses like friends in NYC or SF. Tokyo was a platform for any kind of work you could imagine. Now you just had to do it. The work. Tokyo was the kind of city that removed excuses.
Nyesfordítás, amire nem tudom szükség van-e, de inkább legyen, mint nem.
Szokták kérdezni, miért maradtam az egyetem után Tokióban. Nos ezért. Kapsz reggelit 2,14 dollárért. És annak ellenére, hogy a városközpontban élsz, soha nem fizetsz 6-700 dollárnál többet albérletre. Remek ételt kapsz nyolc dollárért. Normális áron van a tömegközlekedés. Biciklivel majdnem bárhová eljutsz ingyen.
Mániákusan ragaszkodtam a független kreatív projektek fenntartásához. Ennek a kulcsa pedig az volt, hogy ne irányítsák az életemet ismétlődő költségek. Nem volt mögöttem családi vagyok, és egy független kiadónál dolgoztam, ami nem fizetett sokat. Tokió önmagában egy hatalmas hack volt. Tokió tett mindent lehetővé. Egy srácnak az én korlátozott jövedelmemhez Tokió [adta] a majdnem ingyenes, állami egészségügyet. Dizájn projektek, programozós projektek, írós munkák - kifizetődők voltak olyan melók, amik vagy nullásra jönnek ki, vagy jó esetben egy kis profitot hoznak, ha akartad. Nem kellett havi 5000 dollárt keresnem, hogy olyan költségeket törlessze, amiket a New Yorkban vagy San Franciscoban élő barátaimnak kellett. Tokió platform folt minden elképzelhető munkához, csak meg kellett csinálni. Tokió olyan város volt, ami megszabadított a kifogásoktól.
Az első szerint az épület egy tűzveszélybe csomagolt földrengésveszély volt. Ez simán csak egy szép kép. A második részlet, ami szerint Tokió olyan hely, amit a katonák erő sokszorozónak (force multiplier) hívnak, mert több dolgot tesz lehetővé, az igazán érdekes. Ez utóbbit nagyon meg kellene fejtenünk, mert a magyar helyzet ott áll, hogy egy tanári kezdőfizetésből ugyan ki lehet gazdálkodni egy budapesti albérletet, de az evés drága hobbinak számít már mellette.
Csodás korban élünk: elérhető a mikroelektronika, a remek grafikusok garmadája, és ha az ember turkál egy kicsit az interneten, akkor csodás írók is. Ez egyben szerénységre is inti az embert, ami kell, hogy ellentétes erőt fejtsen ki a "minden 80 százaléka tréfli" szabállyal szemben. (Sturgeon szerint 90 százalék.)
Ez a riff
Megijedtem, mert Youtube-on a Skálmöld metálzenekar és az izlandi szimfónikusok klipje alól eltűntek a kommentek. Szerencsére kiderült, hogy legalábbis duplán van feltöltve az anyag, így valójában a régi, általam olvasott kommentek megvannak valahol. Viszont kezeljük úgy az ijedtséget, ahogy kell, megosztom veletek a legjobb kommentet, így ötszázunknak meglesz, ami növeli a szöveg túlélési esélyeit. És ha a távoli jövő régészei előcsákányozzák a föld alól az SSD-inket, lehet, hogy meglelik a 2010-2022 közti internet egy darabját.
This fucking song. Just think about how fucking epic this is. First a guy plays the faggot, how often do people listen to faggot music anymore? Then a minute in a whole fucking orchestra starts playing this masterpiece of a metal song. Then This badass singer starts growling like there is no tomorrow and you cannot help but headbang in the awesomeness of it all. then at about 5 minutes in comes a fucking plot twist in the song and the best fucking guitar riff ever made starts. This godly guitar riff gives hope where there is none. Light where all is dark. This guitar riff has so much energy in it that it could have created the universe, but it decided to be a guitar riff instead. The song continues to be awesome all the way till the last minute where you think the song is going to end. But no, the song doesn't fucking end Instead the drummer goes insane with awesome drum fill and then the whole fucking crowd starts singing with the band while the orchestra goes wild.
Hát mennyire szép. Ezt viszont nem fordítom le, ott a DeepL. Az a szám, lásd a fenti link alatt, tényleg ilyen.
Ennyi a hétre. Van egy raklap dolog, amit küldtetek, köszönöm, nem felejtem el!
Ádám