Rakasz #288 - egyházas és aranyos
Sziasztok!
Ez a hét is nehéz volt, kezdjünk valami olyannal, aminek nincs tétje. Véget ért a For All Mankind sorozat harmadik évada, ami momentán szerintem a legjobb dolog, amit nézni lehet. Egy darabig - az első évad elejéről beszélünk - el lehetett könyvelni csak egy sci-fi, csak egy alternatív történelmi vagy csak egy űrhajózós sorozatnak a műsort. Bár az árulkodó, hogy a fenti három a kezdetektől fogva egyszerre igaz rá. Mostanra viszont igazi, nagyon jól megírt alternatív történelmi drámává vált. Rendkívüli módon ajánlom, bődületesen okos. És persze van benne bőven olyan dolog - nagyhatalmi politika, kereskedelmi űrutazás, a kolonizáció mint olyan -, aminek a problematikusságáról nagyokat lehetne beszélgetni, de ez része az életnek.
Egyház és állam
Talán már írtam, hogy nem problémamentes a viszonyom az egyházzal. Mármint abban nőttem fel, de nem vagyok hívő. Persze Dániel barátom, aki velem szemben rendes, megélt hittel rendelkező katolikus, azt mondja, hogy az egyház a hívek között van és az a lényeg. Ott amúgy, ahol mindegyik rendes nyelvész szerint a nyelv is. Hívőnek lenni nem hiszem, hogy bonyolult, bár nekem az ilyesmi nem megy. Ellenben a magyar katolikus vagy református - az evangélikusok konkrétan jó arcoknak tűnnek, mert hisznek a szubszidiaritásban, azaz hogy a dolgokat helyben kell elintézni - egyház tagjának lenni? Na ezt egyre kevésbé értem. És ehhez nem is kellett az, hogy Erdő Péter bíboros egy netről megvehető pápai áldást adjon Semjén Zsolt kereszténydemokrata politikusnak, aki aztán ezzel villogott egész héten a neten. De nem is segített. Sokáig tudtam azt mondani, hogy de vannak hiteles egyházi vezetők. De Beer Miklós visszavonult, Márfi Gyula, akivel amúgy voltak problémáim, visszavonult és jön a helyére egy rosszabb alak. Maradnak a békepapok. Nem látok kiutat, jöhetnek az oroszlánok. Meg az állam és az egyház tényleges szétválasztása.
A fentieket valamikor a hét közepén írtam. Talán már mondtam, a Rakasz darabokban készül a hét különböző napjain, vadul eltérő időpontokban. Azóta péntek éjszaka lett, és hírekre várunk, mert valaki leszúrta Salman Rushdie írót. A valaki nevét és a korát tudjuk, az indítékait nem, de nem is érdekesek. A sztori valószínűleg arról a fatváról szó (és a hozzá kapcsolódó vérdíjról), amit még Khomenei ajatollah adott ki az író ellen. És amit az ajatollah utódja az azóta eltelt 33 évben nem vont vissza. Rushdie az ügynöke szerint rendkívül rossz állapotban van, de a legjobb indulattal is félinformációink vannak. (Egy nappal később: megerősítetten rossz állapotban van.) Lásd még fentebb az államról és az egyházról.
A fentiekhez képest apróság, hogy az eddig meglehetősen bőkezűen dotált egyház - esetünkben a szabolcsi vagy hajdúbihari görögkatolikusok - a héten megszüntetett egy falusi óvodai buszjáratot a benzinárra hivatkozva. Ez annyiban érdekes, hogy többnyire azzal védték eddig az egyházak támogatását a vallásos, ám nem elvakult barátaim, hogy lényeges szociális funkciói vannak, illetve ilyeneket vesz át az egyház.
"A családjainkra!"
Oka van annak, hogy a Kapitány és katona minden idők legjobb filmje. Tudjuk, legalább a Tajpan óta, hogy "Egy férfi és a kárhozat között nem áll egyéb, mint az esküje." Ami ebben a formában majdnem igaz. Ott áll még a tenger is. Illetve az a vékony, a horizonton is látható vonal, ami a végtelen ég és a feneketlen tenger között húzódik, ahol a tengerész él. (Ez már Paul Foster, igen.) A Kapitány és katonában pedig ez a hajszálnyi vonal, ami a lét és nemlét között is húzódik, nagyon megélhető. Amikor a HMS Surprise-t találat éri, akkor ott hull a forgács, ember jajgat és vérzik, mert egy tengeri csatában nincsenek kis sérülések. Ha az ember vonatkoztatási rendszert keres, amit Moldova szerint mindenkinek meg kell tennie, akkor a tengernél választhat rosszabbat is.
Na ezekkel a háttérben bukkantam rá a csatametálban utazó Sabaton zenekar számára a Bismarck hadihajóról. Meggyőződésem, hogy azért írták, mert a kriegsmarine, azaz haditengerész szó remekül hangzik, de van benne valami.
Mindenesetre jobban szól, mint Johnny Horton Sink the Bismarck című nótája. Igaz, a Rodney, a King George V. és a Dorsetshire megérdemelne egy versszakot, meg persze a Norfolk és a Suffolk és még egy maroknyi romboló, amelyek a végén elsüllyesztették a Bismarckot.
És hogy mi köze ennek a családokhoz? A Royal Navy szombati tósztja a családoké. A legjobb persze a szerdai - "magunkra, mert más úgyse törődik velünk" - vagy a pénteki - "[cselekvésre] kész ellenfélre és tengerre [a harchoz]" - mert ezek hangzanak a legnagyszabásúbban.
Aranytartalék
A Twitter majdnem teljesen alkalmatlan hosszabb, esszéisztikus szövegek közzétételére, de ez soha nem akadályozott meg senkit abban, hogy ne próbáljon meg ilyen hosszú szövegeket írni. A kortárs web egyik csődje, hogy a Facebookon az ilyen szövegek elvesznek, a Medium a legjobb indulattal sem tűnik stabilnak és megbízhatónak, a blog koncepciója pedig avíttas.
Egy aureus, ami 25 dénárt ér, vagy száz sestertiust. Nagyjából egy kézműves havi bére
No a héten két olyan gondolatfolyam is jött szembe, ami cikket is érdemelt volna. Az elsőben Brett Deveraux történész azt fejtette ki, hogy miért hülyeség minden olyan fantasy, amiben a karakterek holmi aranypénzekre utaznak. Az arany egyszerűen túl értékes volt ahhoz a történelem során, hogy kellően kis értékű pénzt lehessen belőle verni. Egy olyan érmének pedig a gyakorlatban nincs sok értelme, amivel egy család többhavi élelmét ki lehet fizetni. Volt helyette ezüst, bronz és egyéb fém. Nem véletlen - írja Deveraux - hogy a pénz jelentésű szavak gyakran az ezüst nevéből származnak, mint a francia l'argent vagy spanyol plata.
A másik némileg megbízhatatlanabb forrás, a The Cultural Tutor nevű fiók. Viszont hozott olyan statisztikákat, amely szerint az eszközeink valóban egyre szürkébbek, fehérebbek, feketébbek. Ezt jóval nehezebb ellenőrizni, mint Deveraux sztoriját. Igaz, a Drive nevű autós lapban van egy cikk, ami pont azt elemzi, hogy a színes kilencvenes évek óta egyre monokrómabbak az autók. Gyanítom, hogy a flottaautók elszaporodása miatt ez a trend Magyarországon is igaz.
YouTube: rosszul üzemelő nemköztér
Néztetek mostanában olyan YouTube videót, amit régebben készítettek? Ha nem egy fej beszél benne, és nincs semmi háttérzaj, akkor nagyon érdekes hatásba lehet belefutni. Egy történelmi filmeket értékelő - arról már írta, hogy a szakértő egy szempontrendszer alapján beszél szórakoztató műfajok termékeiről videókra harapok - videóban tűnt fel, hogy el-elmegy a hang. Kivételesen biztos voltam benne, hogy nem az én rendszerem esik épp darabjaira. Mostanában stabil minden. Aztán beugrott, hogy korábban egy utazós videóból is ki-kiesett a hang. Akkor nem értettem, de utólag felidézve a vágóképek alatt történt ez, ahol lenne zene. A történészes esszé alatt meg ott nem volt hang, ahol filmrészletet használtak. (Amúgy teljesen jogszerűen.)
Itt kattant össze minden. A YouTube felhasználói nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy mindenki és a kutyája is szerzői jogi panaszokat adnak be. Lehet, hogy jogosan használnak egy zenét vagy klipet, mert például oktatóanyag készül vagy kritikához használják, de a platform, ami lényegében bedobta a gyeplőt a lovak közé, első körben letiltja az anyagot. A videós ekkor megfellebbezheti, remélve, hogy egy ember vizsgálja felül a panaszát. Valószínűleg visszakerül az anyag, de majd jön a következő panasz. Mihelyt egy nagyobb adag videója van az embernek, hirtelen logikusnak tűnik, hogy elfogadja, hogy a rendszer rosszul működik, és az ép eszének megőrzése miatt kidobál mindent, ami miatt megpróbálhatják levetetni a videóját. Így jutunk el oda, hogy az egyik legfontosabb kultúraközvetítő felület alapvetően diszfunkcionális, mindenki tudja, és már bele is nyugodtunk.
Elfogultság
Ha már belementünk a szakértő-filmeket-kommentál műfajba, két jó videót is találtam a héten. A jónak egy különösen szűk definíciójával dolgozunk most: jó az, amiben van szeretet. Az első az, amiben Dr. Eleanor Janega, elemez "középkoriság" szempontjából középkori filmeket. És mivel a Lovagregény egy középkori film, arról is szó esik. Valami olyasmit mond, hogy az a középkoros történész, aki nem szereti, annak a szívéből kihalt a szeretet, és az ilyenekre egy percet sem érdemes pazarolni. Elfogult? El. És milyen jól teszi
A másik is ilyen jelleggel részrehajló. Egy iraki inváziós amerikai tankparancsnokból magát hadtörténésszé képző Nicholas Moran videója a Business Insidernek - ne menjünk bele - a tankos filmekről. Ebben pedig az hangzik el, hogy "mindenki Csodabogár akar lenni". Namost ez csak azoknak mond bármit is, akik látták a Kelly hőseit, de nem nagyon van mentség nem látni. Ugyan világháborús film, de már a koreai háborúból való kiábrándultságról szól. Fontos darab, meg amúgy szórakoztató is. Ugyanúgy, ahogy a M.A.S.H. is lényeges film. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a jelenlegi háborúk jogosságát kétségbe vonó filmek készülnek-e, vagy ugyanez, csak háború helyett világrenddel, gazdasági berendezkedéssel.
Az pedig külön poén, hogy mivel a szakértő kommentál formátum nagyon elterjedt, így egyazon filmről kaphatunk két középkorásztól teljesen eltérő ítéleteket attól függően, hogy fegyvertörténeti vagy heraldikai szempontok érvényesülnek-e az adott videóban.
Mások máshol
Csak most tűnt fel, hogy Varga Ferenc, a Filmklub podkaszt gazdája, előtte a hasonló nevű Origo rovatvezetője és mint ilyen, régi kollégám, csinált valami webes megjelenést is a műsorhoz. Mivel szeretem hallgatni, ahogy filmes emberekkel beszélget hosszan, a legkevesebb, hogy nektek is ajánlom.
Craig Mod augusztus 14-én, ez most vasárnap, indít egy limitált, egyhetes esszésorozatot, a változatosság kedvéért hírlevélben. Tokióban fog sétálni. Mármint reggel elkezdi a sétát Azabu Jubanból, megy, ameddig a szem ellát, gondolkodik, és este megírja a napi esszét. Tokió elég nagy város ahhoz, hogy ne érje el a város vége táblát.
Gesamtkunstwerk rovat
Be kéne kalibrálni a szememet megint. Régen tudósítottam, mert sok munka, és nem fizetik meg, illetve az ilyen melókat az újságok belsős munkatársai szokták elvinni. Én külsős vagyok. De amikor kezembe került ez a novella, rögtön az jutott eszembe, hogy újra kell kalibrálni. Nem akarom, hogy olyan ember legyek, aki ennyire távolról, tárgylemezen nézi a rokonait. Az írás amúgy remek, nagyon ajánlom, csak helyenként kegyetlenül éles szemmel néz. Ha megint lesz időjárás - ami 25 fok felett van az nem az - rá kellene telefonálni az unokabátyámra a Csereháton. Önvédelemből.
Hugh Holland kommercializálódás előtti deszkás kultúra fotóiról volt már szó (R#228) most egy nyolcvanasok végei BMX-es kultúra fotósorozatot találtam. A fotós Mark Noble és ő sem félt attól, hogy kap egy acélvázat az arcába. Ezt a kort még pont nem éltem meg tudatosan, a kilencvenesek közepétől tudok olyanokat mondani, hogy Rock Shox meg Manitu telós Cro-mo vázas Acerás MTB-t akar az ember. Na ilyenem sose volt. De rossz biciklim se!
És itt a hét vége.
Ádám