Rakasz #286 - városos és paradicsomos
Sziasztok!
A tanult ízlés fogalmával, gyanítom, mindenki találkozik életének egy szakaszában. Amikor rájön, hogy a sör ugyan keserű, de csak jól esik. Vagy a kávé ízét meg lehet szeretni. (Ne menjünk bele, hogy a kávé önmagában egy galaxis.) Szóval, hogy nem csak cukrot akarunk, bár az tényleg édes és finom. Közel negyven évig voltam így a paradicsomlével. A paradicsom tök oké. A leves elmegy, ha nincs más. A lé az öncsalás, minősített eset, ha bloody maryt csinálunk belőle. Az egész, azt hiszem, az andalúz paradicsomlevessel változott meg, mostanra meg teljesen megborultam. Meg hát a paradicsom minden formájában remek.
Itt van a város, vagyunk lakói
Philippe Vassal és Anne Lacaton, akik tavaly azért a következetetesen képviselt elvükért kaptak Pritzker díjat, hogy nem kell minden régi épületet lebontani, mert van, ami most is tök jó, mások meg kis átalakítással jóvá tehetőek. Azt meg ugye tudjuk, hogy a legkisebb karbonlábnyoma annak az építkezésnek van, amit el sem kezdünk. A Sydney Moring Herald arról ír, hogy Sydney-ben tartottak előadást, ahol a ne vegyél el, és csak akkor adj hozzá, ha feltétlenül fontos elven túl arról is beszéltek, hogy a városok spekulatív terekké váltak. És mint ilyenek az átlagos emberek helyett a turistákat és a gazdagokat szolgálják ki, sőt egyenesen gazdagember-gettóvá válnak.
Az utóbbit nagyon élem. Pár hete kiszámoltam, hogy a szüleim és egyéb családtagok mennyiért építkeztek mai árfolyamra átváltva a nyolcvanas és a kilencvenes években. Olyan számok jöttek ki, amiért ma panelt sem adnak Budapesten. Apropót panel, közel negyvenes dolgozó emberként ki vagyok árazva a fővárosból lényegében. És Budapest még nem egy Sydney vagy London, ahol még katasztrofálisabb a lakáshelyzet esetenként. (Igen, ebben van egy vita a bérlés és a tulajdonlás témájában, amit direkt kerülök el.)
A Balfron-torony (Fotó: Gordon Joly // CC-BY)
Ha pedig a spekulációnál tartunk a Guardianben van egy cikk arról, hogyan dzsentrifikálták a Balfron Towert. Igazán az a csúnya a sztoriban, hogy Goldfinger Ernő magyar származású építész még szociális lakásoknak tervezte. Az épület legalább megmaradt, de egyrészt erősen átalakították a lakásokat - kivéve pár skanzen lakást - másrészt pedig az eredeti közösség teljesen kiszorult a térből. Mindez úgy történt, hogy a társasházkezelő felújításra hivatkozva kiköltöztette a lakókat, arról pedig elfelejtett szólni, hogy nem tervezi visszaengedni őket.
Érdekes, hogy a jobbos brit bulvársajtó ugyanúgy utálta az épületet, ahogy a mostani konzervatívat játszó szélsőjobb utálja a modernt és a posztmodernt. Ezt a legjobban a klasszikus építészetet istenítő építészeti mémfiókok (legyen az Twitter, Facebook vagy Instagram) számán lehet lemérni. De időnként átszivárog a hasznos hülyét játszó mainstream sajtóba is. Budapesten sem bonyolultabb jó, modern épületeket elpusztítani, mint Londonban. (Kézenfekvő példák: Teherelosztó, diplomataház, Vízmű-toronyház. (Kösz, Csaba!)
Tartozunk magunknak annyival, hogy egy mondatban megemlékezzünk arról, hogy Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg és újságírógyilkos újra elővette a százkilométeres (vagy mérföldes?) város, Neom ötletét. És mivel komolyan is vesszük magunkat, ennél többet nem kell róla beszélni. Helyette mindenkinek azt javaslom, hogy Chad Friedrichs The Experimental City című dokumentumfilmjét nézze meg. Öt dollárért jegyet lehet rá váltani a Vimeón, annyit megér. A fickóval - szerintem nem most ajánlom először - interjúztam pár éve, kedves figura, megérdemli.
Átszabott tárgyak
A Casio terroristaóráját ismeritek, ugye? F-91W a neve, de rá se kell keresni, ez az olcsó műanyag óra, ami mindenkinek eszébe jut az olcsó műanyag óra kifejezésre. És azért terroristaóra, mert egyrészt az Al-Kaida több bombában használta, másrészt az amerikai hatóságok súlyosbító tényezőnek tekintették, ha egy Al-Kaida kapcsolatokkal gyanúsított embernél a legelérhetőbb és egyik legolcsóbb óra volt, esetleg katonazöld ruhadarabokkal rendelkezett. Egy-egy ilyen segített a tök reménytelen helynek számító Guantanamóban juttatni az embert, írja a 2006-os Denbeaux-tanulmány. Röhejes lenne, ha nem lenne komoly.
A héten tudtam meg, hogy van egy csodálatosan felesleges barkács projekt a terroristaóra okosórásítására. Az eredeti ötletgazda egy kicsit kiégett benne, de mintha zajlana rajta a munka. A sztori az elektronika teljes lecserélésével kezdődik, ami aztán addig működik, amíg le nem merül az óra, mert a töltést még nem sikerült kivezetni a házon kívülre. Kelleni nem kellene, de szeretek ilyeneket találni.
Érdemes lenne utánaguglizni annak, hogy a Volkswagen Bogár motorját és hajtásláncát mire használták fel az évek során. Onnan jutott eszembe, hogy az Autopian egy hatalmas parasztlengőnek is beillő cikkben mutatta be a brazil Gurgel kisteherautót. A pofon az volt, hogy "az igazi Cybertrucknak" nevezték, mert szintén négyszögletes volt, a maga módján formabontó és a Musk-rajongókat jó érzés cukkolni. Csak míg a Cybertruck egy egyelőre nem nagyon létező csúcstechnológiás elektromos pickup saválló acélból, addig a Gurgel megerősített műanyagból készített strapakocsi volt farmereknek. Aztán Gurgeléknek volt pici Mercedesnek tűnő vasa, a Renha Formigão egy másik brazil cég pickupja, ami az 1.6-os benzin/etanol üzemű VW motorra épül, de még repülőgépet is lehet találni. Jól sikerült széria, na.
Infráról sokadszorra is
Dan Honnál jött szembe egy valószínűleg mindenkinek ismerős gondolat szépen megfogalmazva:
If you stop believing in infrastructure – if you stop tending to it, prioritizing it, maintaining it, if you get too complacent about it, if you give up on caretaking, on housekeeping – then at some point it will break and go away.
Úgy értem az ismerőst, hogy a lelke mélyén mindenki tudja, hogy ha nem újítjuk fel a hidat, akkor leszakad, ha nem szereljük meg vagy bővítjük a vízművet, akkor nyáron nem tudja kiszolgálni a lakossági igényeket és így tovább. Viszont az infrastruktúra üzemben tartása hosszútávú gondolkodást igényel, az emberek viszont hajlamosak rövidtávú stratégiákat követve dönteni. Nem csak a magyarok, ez a probléma túlmutat a rezsicsökkentésen. Bár az utóbbi fejlesztésre és korszerűsítésre is használható pénzeket csatornázott el a cégektől. De Hon nem a magyar helyzetről írt, és ha alaposan körbenézünk, bőven találunk máshol is elhanyagolt infrasturktúrát.
Kattints!
Isten látja a lelkem, sose gondoltam, hogy az lesz a küldetésem, hogy heti egyszer leírjam, hogy "menj egy linkkel tovább". De hát így alakult megint. Merthogy a héten megint tett egy kört az interneten az a kép, amit Tarr Béláról készítettek, ahogy egy perui kalózvideó-boltban áll büszkén az árussal a filmjeinek kalózkiadása előtt. Az, hogy a magyar neten láttam egy dolog, de hogy a szórakoztató poklos-fasiszta angyalos Sandman Slim sorozat urban fantasy sorozat írója és úgy általában furcsa szubkultúra ember, Richard Kadrey is írjon erről, azt nem vártam. Kadrey amúgy rendkívüli filmes műveltségű ember, meg szórakoztató figura is. A könyveivel némi lemaradásban vagyok, de amíg olvastam, addig az is jó volt.
Eddig tart az első link. Viszont, ha az ember tovább megy, akkor talál rövid dokumentumfilmes klipet a limai filmkalózokról és az ő ízlésükről. Az utóbbi nyilván inherensen érdekes, mert a fene se gondolná, hogy a teljes Tarr életmű elérhető Limában, de Marrio Carranza filmje bemutatja, hogy többről van szó egy Tarr-rajongó kalóznál. Innen pedig már csak egy másik linkre van a mexikói zeneremixre épülő speciális sonidero DJ-kultúráról szóló Max Pearl cikk. Ez jóval többet ad, mint a kalózpiac bemutatását, egy teljes zenei kultúráról, annak is különböző hullámairól szól. Vagy, ha ér régebbi anyagot is linkelni, a brazil videojáték feketepiacról volt egy remek írás anno az Escapisten.
Az összes ilyen cikk egy egyszerű törvényszerűség felé mutat, amit először Bodó Balázstól hallottam: ha a piac nem szolgál ki valamilyen kulturális igényt, akkor a feketepiac fogja. Egyszerűnek tűnik persze, de a warezkultúrát, a kalózfeliratozást, csak papíron megjelent könyvek beszkennelését és szöveggé alakítását végző közösségek létét magyarázza meg. (Bodó Sobri Jóska Digitál cikkét felraktam az Archive.org-ra, mert Bodó régi oldala a Warsystems és az írást később megjelenítő Café Babel is leesett mára a netről.)
Jó dolgok máshol
A Kotyogós podcast interjús kiadásában - ez úgy működik, hogy a támogatók egy hónappal korábban kapják meg - a héten Angel Twosix a vendég. Graffitis, kalligráfus, hiphop DJ, műanyag robot rajongó, ifjú apuka és amúgy remek srác. Nagyon ajánlom, olyan kevés beszélgetős műsor van, amiben szóba kerülnek német vasutasok Instagram oldalai, ez meg ilyen. (Disclosure: én is szóba kerülök az adásban, mert az ősidőkben jártam a Tilos sci-fi napon Angel műsorában. Daliás idők.)
Ambivalensek az érzéseim a Régen minden jobb volt tilosos történelmi műsorral kapcsolatban. Egyrészt pocsékul szól. Az ember pár tucat adás után többé-kevésbé megtanul nem egymásra beszélni és nem röhögéssel tölteni az adásidőt. Ez a Régennek, annak ellenére, hogy egy évek óta menő rádióműsor, nem mindig megy. Ugyanakkor a témáiknak a fele nagyon jó, és a másik fele is az átlagon felüli. Ezen a héten miattuk néztem meg a Lángoló Mississippit, ami valahogy kimaradt eddig nekem. Legalább a Ku Klux Klan adásukba hallgassatok bele.
A Gemist nem a kedvenc hírlevelem, és akkor még finom voltam, ezért csak az ingyenes kiadás jön. Viszont most érkezett egy remek cikk a Borgen sorozat legújabb, a Netflixre készült évadáról. A Borgenből az első pár részt láttam, viszont nagyon sokat olvastam, ahogy Bence ex-kollégám lelkendezik róla. A cikk pedig nem csak azzal foglalkozik, hogy miben más az új évad, hanem egyben lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjuk, mi kerül az öt-tíz-húsz évvel ezelőtt menő politikai irányok közül más fénytörésbe. Ilyesmiből van bőven olyan, amiven a Borgen nem foglalkozik, de ma nagy kérdésnek számít. Elég a radikális feminizmus antitransz fordulatára gondolni. Vagy mondjuk arra, hogy a magyar baloldal megszűntével - nem tudok rendes balos pártot - hogyan karolta fel egy időben a szélsőjobb a munkások jogait. Esetleg arra, hogy a sokáig sikeresnek számító német hatalmi politika hogyan dőlt be - amúgy az atomellenes zöldmozgalmak is érdemelnek némi figyelmet most - azzal, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Fontos dolgok máshol
Filóztam egy darabig, hogy hova a retekbe rakjam ezeket a levélen belül. A Mércén megjelent egy rendkívül fontos interjú egy lelépett hazai multis gyári menedzsertől, aki besokallt attól, ahogy az emberekkel bánnia kellett. A cikkből teljesen hiányoznak a konkrétumok, így nehéz a helyén kezelni. Az én világképembe illik, ami elhangzik. Már nem úgy, hogy jónak tartom, de a hazai munkások érdekvédelmében óriási lyukak vannak, leginkább amiatt, hogy az ország német gyári gyarmatként működik.
A CD-k és DVD-k rosszabbul öregszenek, mint vártuk, ami két dolgot is jelent. Az egyik, hogy az öregítéses vizsgálatok nem működtek jól. (CD-re még volt ilyen modell, a DVD-nél nem vagyok biztos.) A másik pedig, hogy ha nem mentjük le az optikai hordozók tartalmát, akkor adatot fogunk veszíteni. Mi magánemberek és mi, az emberiség is. A Napi cikkében megszólalnak a kedvenc embereim, az Széchenyi Könyvtár szakemberei, akik eddig is szkeneltek, webaratást csináltak, digitális adatot fogadtak be, annak ellenére, hogy egy istentelenül elhanyagolt közintézményben dolgoznak. Hősök.
Én máshol
A múlt héten emlegetett űrtávcsöves Magyar Narancs cikk megjelent, illetve a Forbes-ban újabb zöld házas anyagom volt a héten. Utóbbiban nagyon jó gondolatok hangzanak el, leginkább azért, mert okos emberek mondják nekem, nem nekem kellett kitalálni őket.
Ennyi a hétre.
Ádám