Rakasz #285 - amelyben nem káromkodunk
Sziasztok!
Vasárnap hajnal van - igen, nagyjából öt órája ment ki az utolsó Rakasz - és gondoltam bezárom azokat a füleket a böngészőben, amik csak a memóriát eszik. (Ez amúgy majd minden héten így van, marad ki megmentendő téma.) Egy nagyobb formátumú ember valószínűleg venne még 16-32 gigabájtnyi csíkot a gépbe, de hát vacak az euró. Meg amúgy is, egy bővített gépet háromszor kell összeszerelni. Egyszer, amikor elvben minden jó, de mégse, másodszor, amikor minden jó, de nem rakom fel rá a borítást, és harmadszor, amikor a fenének nem szereltem fel rá a borítást az előbb. És tudom, hogy aki szerelt valaha gépet, az most bólogat. Aki nem, az meg, az isten szerelmére, próbálja ki egyszer.
"Tíz perc múlva se kezdjünk káromkodni."
Amely gondolattal át is evezünk az irodalom mezejére, ahová majd aztán még visszaoldalgunk, de előtte meg kell beszélnünk, hogy a számítógépszerelés novelláját Dragomán György már megírta. Pont úgy zajlik minden. Talán csak az hiányzik, hogy ne nagyon kutassunk az után, hogy a gép összeszerelése után megmaradt két-három csavar honnan hiányzik, ha a gép amúgy megy. Legalább is én erre jutottam, amikor a múltkor billentyűzetet (jappppánt!) cseréltem az X270-esemben, ami nagyjából úgy épül fel, hogy a szerelőszalag elején fogják a billentyűzetet és rácsavarozzák a mindent.
Ékek a szélben
Régen volt guruló szobor rovat, nem? Pedig múlt héten amúgy történtek dolgok, csak lelógott volna az internetről a hírlevél, ha még azzal is foglalkozok. És egy rendes intellektuális vita - már az egyik oldalról rendes - csak fontosabb annál, mint hogy már megint melyik vas tetszik, aminek egy célja, hogy gyorsabban fúrja magát keresztül a levegőn, mint az összes többi. De azért csak elraktam a Petrolicious cikkét a Nissan R390 GT1-ről, ami egyrészt egy Le Mans-i versenyautó, másrészt pedig valahogy sikerült rá rendszámot imádkozni. A cikket Boér Máté írta, aki civilben biomérnökként dolgozik. Még mókásabb lenne, ha az a névrokona írná, aki bölcsészdoktor, de hát minden vágyunk nem teljesülhet.
(Fotó: Martin Lee // CC-BY)
Amennyire tudom, a versenyautók közös tulajdonsága, hogy egyáltalán nem kényelmesek. Ebbe a Nissanba be se tudnám hajtogatni magamat. Emellett ha valami sérül rajtuk, azt egy vagyon javítani, mert nem lehet elmenni a sarki Nissan-bontóba jobb sárvédőívért. Jellemzően előre lehet kilátni belőlük, mert ha valaki mögötted van, annál úgyis gyorsabb vagy. És így tovább. Magyarul: tökéletesen alkalmatlanok a közlekedésre. Ebben hasonlítanak a SUV-okra, amik olyanok, mintha az ember a Halászbástyával akarna részt venni a forgalomban. Az ötlet is borzasztó és a létezésük is megkérdőjelezhető még akár esztétikai alapon is.
A cikk elolvasása szokás szerint nem úszható meg, mert hát onnan derül ki, hogy hogyan egy TWR-gyártmány az autó, mint több más Le Mans-induló sportkocsi a történelem során. Illetve sejteti, hogy olyan rokonságok vannak a felszín - értsd: karbonszálas műanyag - alatt, amit nem sejtetnek a márkanevek. Az ilyen sztorikhoz mindig előveszem Luke Huxham videóját három másik, valahogy a közutakra engedett Le Mans-i autójáról. Bolond dolog, de valahol szép.
(Fotó: Hyundai)
A másik, kevésbé avétos sztori, hogy a Hyundai-nál nagyon megtanultak rajzolni. Már a villanyos Ioniq 5 is rendkívül szép volt, de a mostanában bemutatott N Vision 74 című retrofuturista koncepcióautó, amiből valószínűleg persze nem lesz valóban sorozatgyártott kocsi, még szebb. Úgy néz ki, mintha a Cyberpunk 2077 játékból nyúlták volna le. Amely játék pedig - nem játszottam még, isten ideje is kevés lenne hozzá - az 1988-as Cyberpunk szerepjátékra épül. Ez az autó sem célszerű, és ehhez akkor kéretik újraolvasni mindent, amit a sportkocsihoz írtam két bekezdéssel fentebb. De szép, és inspiráló. Nem is véletlen, hogy a lentebb is emlegetett Autopian-on egy egészen hosszú elemző cikk jelent meg arró, milyen elődökre tekint vissza az N Vision. Természetesen a megállapítások túlmutatnak azon, hogy a Hyundai Pony és a DeLorean néz ki ugyanígy. Hát mennyi ék alakú sportkocsi volt annak idején. Már csak a fotókért érdemes kattintani.
Aquila non captat muskátli
Nényei Pál, a nemzet magyartanára, aki - és ezt maga is elismeri - eddig többnyire csak top 25-ös listákon szereplő elitgimnáziumokban tanított, elmondja, hogy mi a baj az oktatással. Isten látja a lelkem, nem hittem, hogy az Úr 2022. évében olyan szöveggel találkozom, ami nosztalgikusan említi a latin- és görögtanítást. De itt van a szemem előtt. Pár állításával egyetértek, de teljesen máshol húznám meg a minimumot (egyfajta általános műveltségben hiszek, de ahhoz nem kell latin auktorokat eredetiben olvasni), illetve szerintem érdemes azzal tisztában lenni, amit a szöveg még csak nem is sejtet, hogy egy teljesen más médiatérben felnövő generációnak teljesen más típusú oktatás kell. És mivel erről még csak beszélünk most, ezért leghamarabb tíz év múlva - két év mire elhiszi bárki a változást, öt év egyetem, három év szakmai belerázódás - lesznek olyan fiatal tanáraink, akik bármit is tudnak ezzel kezdeni. Kevés olyan terület van, mint az oktatás, ahol tényleg egy boríték hátoldalán ki lehet számolni, hogyan tettek tönkre egy-két generációt. (Nagyzárójel: az elmúlt harminc év összes oktatáspolitikusa gyenge volt, nem volt hatalma, nem ment semmire.)
A fentiektől függetlenül Nényei szövege nekem egészen elidegenítő módon elitista. Jobb, ha elolvassátok, mintha én ismertetem. Én inkább csak kiemelem az egyik utolsó bekezdést, mert remek példa és akkora mellélövés, mint egy ház.
Ettől függetlenül szükség lehet még Magyarországon hagyományos gimnáziumokra is a jövőben. Olyan intézményekre, ahova azok járnak, akik tényleg általános műveltségre vágynak, akik bevallottan értelmiségiek szeretnének lenni, és nem csak műveltnek szeretnének tűnni. Akik mernek latinul és görögül tanulni, akik tudják, mit jelent Atlasz lányával szerelemben élni, akik a rajz- és énekórákat nem tölteléknek tekintik, akik akár tüntetnek is az önálló művészettörténet oktatásért, akik ismerik Wagner Ringjét és Debussyt vagy Ligetit dudorásznak, nem Mennyország touristot.
Most azért szívesen tartanék egy szövegelemző órát a Mennyország touristból, bármennyire nem szeretem már a Tankcsapdát.
Kell egy vár
Hírek a magyar-francia közös határról: folyik az építkezés különböző várakon. Mondjuk ez itthon úgy néz ki, hogy Magyarországon egyrészt isten pénzét locsolják el olyan projektekre, mint a nagyvázsonyi vár - ami mellett egy perfekt, ezúton is csókoltatom az ott dolgozókat, postamúzeum található műkötő telexszel - felújítása. Franciaországban meg talált, adományozott, belépőjegyből származó pénzből építik a várat Treigny mellett. A Guédelon kastély nevű építkezés egyrést szép bolondság, másrészt kísérleti régészeti projekt, ahol menet közben jönnek rá, hogy mégis hogyan kell várat építeni. A projekt 1979-ben indult, akkor vett Michel Guyot főbolond egy erősen felújításra szoruló kastélyt a környéke, a nulláról felépített vár építése 1997 óta zajlik egy olyan területen, ahol kőbánya, erdő és tó is van értelmezhető közelségben. Mára a Guédelon kastély turistalátványosság.
Meg kell hagyni olyan turistalátványosság, ami egészen pofásan néz ki. Plusz a kísérleti régészet módszere azóta lenyűgöz, amióta először találkoztam vele.
Autó a tenger fenekén
Feltételezem - minden alap nélkül persze -, hogy mindenki Dékány Andráson nőtt fel, és legalább pár vitorlát meg tud nevezni. (Persze az se jellemhiba, ha vitorlázik a Balatonon, de felvet kérdéseket.) Viszont találtam egy remek ábrát, amin egy háromárbocos összes fehúzható vitorlája rajta van. Kivétel tán a kapitány fürdőköpenyét.
Az Autopian a legjobb autós oldal mostanában, azt hiszem. A Jalopnik korábbi főszerkesztője alapította, hogy valami sajátot építsen az egykori Gawker oldal helyett. És milyen jól tette. Mostanában például volt Virgin Exnerről egy cikk - róla többet is lehet írni - akinek a Chrysler Norseman nevű konceptautója az 1957-es év összes autóshowján sztár lehetett volna. Ehelyett a tenger fenekén alszik - a halakal, mint Luca Brasi, teszi hozzá a cikk - mert az olasz Ghia karosszériaműhely és Amerika között elsüllyedt hajóstul.
Dezső, a mozi és a QR-kód
A hét tech sztorija azzal kezdődött, hogy Bálint küldött egy linket, hogy ha jól érti, hogyan működik a hanglemez, akkor a külső oldal számainak jobban kell szólnia, mint a középponthoz közelebbi számoknak. Le voltam nyűgözve, nem is gondoltam, hogy lesz mit mondani erre. De a kezembe került egy kép, amin egy modern 35 milliméteres mozis képkockát mutatott. Az benne az érdekes, hogy minden négyzetmilliméter ki volt használva a kockán, még a film mozgatására használt lyukak közti részek is. Mutatom.
(Fotó: Rotareneg CC-BY-SA)
A kék rész a Sony SDDS (Dynamic Digital Sound, azaz ez egy digitális formátum) hangjele, a lyukak közöttt a Dolby Digital (szintén digitális) hangkódolás jele, mellette az analóg optikai hangkódolás sztereójele, végül pedig a pöttyök a kép jobb szélén a DTS időkód. Azaz négy különböző hangformátumot látunk. A sztereó ugyan Dolby Stereo, ami 1976 óta létezik, de ugyanilyen optikai kódolást használ a film a huszas évektől.
(Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal)
Még érdekesebb, hogy egyszerre száz évnyi visszafelé kompatibilitást is látunk. Mert a vetítőgépek nagyok, nehezek, be vannak építve a helyükre és az ember nem cserélgeti csak úgy őket. Rak rájuk más lámpaházat, filmhez cserél objektívet rajtuk, satöbbi. De a gép, az alapján, amit olvastam róla. Egészen sokáig marad. És mert a gépre rá lehet szerelni több fajta hangfejet is, amelyek aztán olvassák a 35 milliméteres film legszélére rögzített sávokat. Az olvasóban meglehetősen durva technológia van, mert filmkockából ugyan csak 24 van egy másodpercben, de hang "kockából" 96 darab. Ezt le kell olvasni, dekódolni, összerakni a mintánként 722 bájtnyi adatot hangfolyammá és kinyomni a hangrendszerre. Nava Whiteford, a fentebb linkelt cikk szerzője még számolgat egy kicsit, de mi ezt itt elengedjük.
Mert Dezső. Dezsőt Pétertől kaptam, aki akkor még nem is tudta, hogy eleve mozigépes hét van. Én sem tudtam. Viszont fél napot töltöttem a saját mozitermet építő mozigépész Facebookján mindenfélét olvasgatva. És ekkor jöttem rá, hogy van neki YouTube csatornája is.
Művészeti rovat
A hét grafikusa Matthew S. Armstrong, akinek a honlapja mondjuk a legjobb indulattal is félkész, de a rajzainak egy része elérhető onnan.
Aztán az SCP-ről, ami egy kollektív alternatív történelem, paranormális thriller vagy sci-fi írási kísérlet, még nem volt szó. Nem olvastam annyit belőle, hogy érdemben tudjak róla ítéletet mondani, de szerencsére Farkas Balázs megírta róla a definitív cikket a The Black Aetherbe. Történik ráadásul egy érdekes médiumváltás is: hetek óta ajánlgatják a reklámok, hogy vegyek Kickstarteren SCP köteteket szép kiadásban. A netes szörnyenciklopédia és wunderkammer-katalógus Creative Commons Nevezd Meg licenc alatt érhető el, tehát azt csinál vele mindenki, amit akar, amíg megnevezi a szerzőt, aki itt egy kollektív névtelen, már valós könyv is. Ráadásul, ez tán a második adag könyv. Nehéz elhessegetni, hogy Gibson Trendvadászának klipje itt van, csak szöveg, és a szerzője mindenki. Vagy a Doctor Who síró angyalai. Esetleg a tárgyak az Indiana Jones végén látható raktárból. De be van ez ágyazva a popkultúrába.
Én máshol
A Forbes-ban kijött egy zöld építkezéses cikkem és van még egy a csőben. Én rendkívül sokat tanultam a beszélgetések közben arról, hogyan építünk házat és egyáltalán hogyan gondolkodunk róla. Meg persze a kutatás során rájöttem, hogy az ember a saját két kezével is építhet házat, ha történetesen ért mindenhez.
A jövőheti Magyar Narancsban pedig lesz egy interjúm Molnár László csillagásszal, akit még a meetupos ősidőkből ismerek és már akkor is nagyon jól beszélt arról, hogy mit kell látni a képen és miért kéne még egy űrtávcső. A mostani beszélgetést, aminek az apropója a James Webb Űrtávcső volt, különösen élveztem.
Ennyi a hétre. Persze megint maradt fél hétnyi link nyitva.
Ádám