Rakasz #284 - régen még a gyilok is jobb volt
Sziasztok!
Micsoda hét volt már ez megint. Egyrészt beomlottak a katatörvény miatt az idei és a jövőbeli üzleti terveim. De ezt majd jövő héten valahogy kiokoskodjuk a könyvelőmmel, hogy lesz parizer legalább a hónap első pár napjában. Mindenesetre soha nem volt még ennyire jó idő Patreon támogatóvá válni. Ugyanitt, aki egy fix összeget szánt patronyra, az nézzen rá, mert a devizaárfolyammal elszállt ez is! Eddig tartottak a háztartási témák.
Aztán micsoda hét van úgy is, hogy egy raklap kakapócsirke lett 150 napos. Ez azért fontos, mert az első 150 napban bármi történhet, ezért rögtön kikelés után nem számolják bele a csibéket az ismert kakapó populációba. Így durván féléves korukban azonban már hozzáadják őket és - ide kérek dobszólót meg tust - most 203-ra nőtt a világ kakapó populációja. Volt már több, de az elmúlt három évben mindenféle pech kísérte a szaporítási programot. Ne kiabáljuk el, de lehet, hogy az idei végre megint egy jó év lesz. Fel, ti kefélni is lusta gyalogpapagájok!
Irodalom és gyilkosság
Annyi módon el lehet kezdeni ezt a sztorit, de talán az a legfontosabb, hogy Zambia és az Egyesült Államok között nincs semmiféle kiadatási egyezmény. Illetve, hogy a Snopes nyomozása szerint valójában egy snuff film sem létezik, azaz olyan film, amit arról készítettek, hogy valakit megölnek a kamera előtt, és azzal a céllal készítették, hogy az ilyen filmeket gyűjtők között forgalmazzák. (Minden másra ott a Master...akarom mondani a híradóklip a Ceausescu házaspárról.)
Ellenben, felmerült az a vád az Ahol a folyami rákok énekelnek (Where the crawdads sing) szerzőjével kapcsolatban, hogy érintett legalább egy gyilkosságban. Ráadásul egy olyanban, amihez nagyon hasonlót le is ír a regényében. Az eset a kilencvenesekben történt, amikor Mark Owens és a későbbi regényíró, Delia Owens épp Zambiában játszottak fehér megmentőset. Azaz kiköltöztek a vadonba, beszerveztek egy csomó önkéntes vadőrt, akiket fel is fegyvereztek és eldöntötték, hogy megmentik az elefántokat. Erről Delia Owens írt is egy könyvet, a The Eye of the Elephant címmel, ami annyira felkeltette az ABC tévétársaság érdeklődését, hogy küldött egy forgatócsoportot, hogy készítsen egy dokumentumfilmet a párról. (Azóta barátilag elváltak, nem mintha ez számítana.) A dokumentumfilmben van egy jelenet, amelyben egy vadorzónak mondott férfi fekszik a földön, vérzik, és várhatóan meg fog halni. Nem látni ki adta le a lövést, nem tudni mi történt a férfival.
"Most ezt mé' kellett, zavarjátok a köreimet" - gondolhatná (Fotó: Tambako The Jaguar // CC-BY)
Chris Everson, az ABC operatőre 2010-ben azt nyilatkozta, hogy a lövést Christopher Owens, a páros fia adta le. Biemba Musole, zambiai rendőrnyomozó pedig arra jutott, hogy a test azért hiányzik - és ez nehézzé teszi a nyomozást - mert Mark Owens kiemelte a helyszínről azt egy helikopterrel, majd bedobta a bozótosba, ahol pedig a nyomok eltüntetésében bűnrészes vadállatok pont azt tették, amit szoktak.
Nagyban eltér az is, amit Owensék mondanak a zambiai éveikről, nevezetesen, hogy rendkívül békésen védték az elefántokat, az orvvadász tábort is csak petárdával zavarták meg egyszer-kétszer, és az, amit a zambiaiak mondanak ugyanerről az időszakról. Az utóbbi a félkatonai elefántvédelem, felfegyverzés és orvvadászokkal való kegyetlenkedés sztorija inkább. Jeffrey Goldberg legalább másodszor foglalkozik a témával már. Ő készített interjút az ABC operatőrével, most pedig ő kérdezte meg a zambiai hatóságokat helyben, hogy ők hogyan látják az ügyet. Közben a folyami rákos könyvből elkészült a film, napokon belül bemutatják.
Történelem és gyilkosság
Van egy népszerű történelmi mém - igen, a katás ügyek miatt ugrott be - ami szerint a hollandok egyszer megettek egy miniszterelnököt, ez is opció. Annak egyszer már utánaolvastam, hogy mi a poén alapja, de mélyebben nem túrtam utána. A héten viszont volt időm, hogy belemenjek az emberevéses részletekbe is.
Kezdjük ott, hogy nagyjából a világ összes "érdekes történelem" blogja ugyanazt a sztorit tartalmazza, nagyjából ugyanúgy a Wikipédiát használva forrásként. Vagy esetleg egymást hivatkozzák. Szóval abban a helyzetben vagyunk, amikor az ember vagy elmeséli viccből sörök mellett, hogy a hollandok megettek egy minisztert, vagy nekilát az aprómunkának és felderíti a forrásokat. Mi persze ez utóbbit fogjuk csinálni. A wiki forrása Herbert H. Rowan elismert történész könyve, a hetvenes években megjelent John de Witt, grand pensionary of Holland, 1625-1672, ami hálistennek elérhető az Internet Archive ingyenkönyvtárából. Így lehetőségünk van rájönni arra, hogy a wiki szerkesztők vagy más kiadást használtak, vagy csak simán pontatlanok az oldalhivatkozások. Így is elő lehet ásni, hogy Rowan korabeli forrásokra hivatkozik.
Ugyanakkor találtam egy másik írást, Tomas Macsotay Sacred Forms and the Crowd's Guilt in Late Seventeenth- and Eighteenth-Century Execution Imagery tanulmányát, ami szintén korabeli forrásokra támaszkodik. Amit nem tudok - idő, kutatókönyvtár és nyelvtudás nélkül - megállapítani, hogy ezek közül kik voltak jelen a de Witt testvérek meglincselésénél. Oudaan, a költő, akire Macsotay támaszkodik elment a helyszínről, amikor a dolgok eldurvultak, majd később ment csak vissza. Hivatkozik egy szemtanúra, Johanna de Wittre is. Mindez azonban lényegtelen, mert ha összerakjuk az eseményeket, valami teljesen más rajzolódik ki.
A de Witteket meglincselték, a testeket megbecstelenítették, darabjaikat szuvenírként vitték haza. Ezek mellett teljesen mindegy, hogy valaki beleharapott-e bármelyik politikusba vagy sem. Az sokkal érdekesebb, hogy vagy az Orániai-ház felbujtására vagy csak az Orániai-ház érdekeinek megfelelően történt a gyilkosság. Ebben még annyira sem értenek egyet a források, mint a megevésben. (Ez ugyanabban a korszakban történt amúgy, amikor a hollandok a szintén polgári származású Michiel de Ruyter admirálist is beigazgatták egy ágyúgolyó útjába.)
Művészet, esküszöm gyilkosság nélül
Nagyon rég volt grafikus, pedig a legjobb korban élünk ahhoz, hogy rendkívül sok tök jó grafikus ismerhessünk. Ez egy olyan ígéret, amit az internet valóra váltott. A hét embere Gregory Fromanteu, aki civilben a Behaviour Interactive videojáték-stúdió kreatív igazgatója. Ez a cég nem olyan játékokat gyárt, amik különösebben felizgatnának, de a saját grafikái a fra óriáshalas világból azok csodálatosak. Nem vagyok halfixált, de a Blackyardnak is van legalább egy remek óriáshalas printje. De tőlük Jared Muralt Bon Voyage képe a kedvencem, egyszer meg kéne venni, mielőtt végleg lecsúszok róla.)
Elém kevert a YouTube a héten valami Miley Cyrus-féle Blondie feldolgozást. Nagyon vacakul szólt, mintha valaki ülne a hangfalon. Nem is tudtam mire vélni. Pedig Cyrus művésznőről azért érdemes tudni, hogy amióta kinőtte a Disney-t azóta többször és több módon bizonyította, hogy van neki hangja. Az egyszerűség kedvéért beraktam fentre a Dolly Parton - szintén hős - Jolene dalának a feldolgozását. Nem ejt túszokat.
Pink, pinker,...
A globális intellektuális elit kritikája témában azóta is esnek be cikkek. Többnyire amúgy ugyanaz van ezekben a cikkekben: nagy állítások vannak alátámasztva rendkívüli műgonddal kiválasztott és esetenként félre is magyarázott forrásokkal. Ebben a 2019-es cikkben Pinkernek csak az emberiségre leselkedő egzisztenciális veszélyekkel foglalkozó könyvfejezetét szedi szét egy filozófus, akinek ez a szakterülete. A tanulság röviden: ennél azért bonyolultabb a világ. Azt hiszem, megint csak ez a lényegi tanulság, hogy "a dolgot őt magát" kell nézni, nem a létező leegyszerűsítőbb modellt. Illetve fejben kell tartani, hogy egy rendszer lehet kaotikus, üzemelhetnek benne visszacsatolási spirálok, illetve hogy nagy tömegek nagy tehetetlenséggel rendelkeznek. Akkor is, ha a tömeg csak metafora.
Átvették a kriptó témában eddig írt kritikátlan sikerjelentések helyét az összeomlás emberi oldalát bemutató sztorik. Az a borzasztó helyzet, hogy rosszul informált, befolyásolható és ezek mellett nyerni akaró emberek tömegei veszítettek el pénzeket. Előbb-utóbb fel kell tenni a kérdést, hogy azok, akik idáig tolták a kriptó vonatot - én is írtam bődületesen sokat róla, hozzátéve, hogy ezek annyira kockázatos befektetések, mint leállni a piacon itt a piros hol a pirost játszani - azoknak mi a felelősségük ebben. A szabályozók jellemzően nem ültek fel a vonatra. Kivétel Dubaj például, ami "kriptóbarát" vagy El Salvador, ahol Bukele elnök felpattintotta az ország gazdaságát a piros páratlanra és hivatalos fizetőeszközzé tette a bitcoint. A tőkealapok, megmondóemberek, újságírók azonban vagy utána nem gondolva vagy mély cinizmussal de fűtötték a lelkesedést. És mielőtt bárki azt hinné, hogy a sztorinak vége, a kriptós lobbisták, a pénzügyi cégek még nem adták fel. A Wall Street Journal, ami jó lapnak számít, ezen a héten még írt arról, hogy majd jönnek a kriptós bankkártyák.
Régen minden
Van egy csomó öreg ember öklét rázza a felhőkre technológiaikritikai cikkem elrakva. Kezdésnek Tobias van Schneider gondolkodik el azon, hogy míg a számítástechnika hajnalán volt annak értelme, hogy mappákba rendezzünk adatokat, mert egyrészt nem tudtunk hatékonyan keresni - emlékszik valaki a borzasztó desktop Google-re? -, másrészt pedig a mappa metafora értelmezhető volt mindenkinek, mert amúgy is használtak mappákat a valóságban létező iratokkal. Azzal azért vitatkoznék, hogy most tudunk igazán jól keresni. A gépeink egyelőre nem indexelik be a képeket, hanganyagokat, filmeket, helyenként a PDF-ek tartalmával is van gond, és azt kideríteni, hogy egy tévéműsort melyik streaming szolgáltatónál lehet nézni, az is piaconkénti eltérő pokol. De szöveget egész jól indexelünk. Van Schenider a MyMind nevű személyes keresőt látja megoldásnak, ami viszont sajnos előfizetős szolgáltatás. Szóval nem egyszerűen kiszervezzük az agyunkat valahová, amit amúgy is teszünk noteszekbe, borítékok hátoldalára vagy doksikba, hanem el is adjuk. És tudjátok mi az igazán vicces? Hogy ez a gondolat, az agy kiszervezése és kereshetővé tétele, régebbi a számítástechnikánál. Ez maga a Memex.
Hypertext Editing System 1969-ből (Fotó: Gregory Lloyd CC-BY)
Nosztalgiázás, de teljes mellszélességgel odaállok Lauren Goode cikke mögé, aki arról írt, hogy mennyire iszonyatosan jó volt az AIM üzenőben (meg a Google Talkban, meg az MSN-ben, meg a Trillianban, meg az AdiumX-ben, meg az IRC-ben...) hogy az embernek lehetett státuszüzenete. Ide azt írta, amit akart: vagy azt, hogy miért nincs gépnél, vagy azt, hogy mit hallgat éppen, esetleg a kedvenc vicces idézetét satöbbi. Eleve nem volt feltételezhető, hogy mindenki mindig elérhető. Ja igen, és szemben a Facebookkal a jó chatkliens valóban társas média: azok vannak ott, akikkel beszélünk is.
Április óta őrizgetem Anil Dash cikkét a web reneszánszáról. Még a Wordle-n lelkesedik, amiből azóta asztali társasjáték is lesz, mégpedig azért, mert nem egy app, hanem egy nagyon kicsi weboldal. Azon belül is még hobbiprojekt is volt. A legretróbb webes dolog, hogy valaki kirak valami dolgot a netre, mert úgy gondolja, hogy jópofa lesz. És ehhez nem kell Facebook-belépés, Google jelszó, semmi. És webet írni, pláne, ha nem kell bele okosság, ami azért a Worlde-ben már van, piszok egyszerű. Pár éve öcsémmel, aki agrárújságíró, mentünk haza a hármason, és arról beszélgettünk, amiről az ember nyár végén szokott: milyen traktorok láthatók mellettünk a földön. Este elővettem egy rég tartogatott eszközt, és megcsináltam a Kis Traktorhatározót, amit aztán poénként sem tudtam sehová elsütni, pedig szerintem lopakodó siker lenne kisgyerekesek között. Az egészben a képek összevadászása volt a legtöbb idő. Mert webet csinálni egyszerű.
Én máshol
Készül egy James Webb Űrteleszkóp cikk a Magyar Narancsba, de a megjelenéséig még hetek vannak hátra. Értsd: ilyen című dokumentumom már van, de a szöveg még nem nagyon van benne.
A közelgő Forbes Zöld különszámban lesz fenntartható építkezéses cikkem. Továbbra is a legfenntarthatóbb dolog, ha nem építünk semmit, viszont a nyolcvanas-kilencvenes évek családi házai többnyire nem a fenntarthatóság igényével épültek. És a szempontok, amiket végig kell gondolni ugyanazok a felújításnál is, csak több kötöttségünk van, amin már nem lehet változtatni.
Apropó építkezős
A Facebook dobálja fel nekem a Construction General videóit, amiben a fickó mini erőműveket épít. Leginkább azért teszi ezt, mert ha látok egyet, akkor végignézem. Már több eltérő vízerőmű Matchbox léptékben történő megépítését néztem végig. Engem két dolog nyűgöz le bennük. Az egyik az igényesség, mert több pont van, ahol el lehetne intézni egy "jóvanaz"-zal az egészet, de az ember még lehúzza egyenesre az éleket, kifesti, megteszi a szükséges extra lépéseket, hogy szép is legyen. A másik pedig, hogy a végén ezek a barkács erőművek működnek. Ebben a méretarányban, amit a YouTube-on látunk alapvetően játékra jó a generátor. Ledsorokat hajt meg például. De érdemes észben tartani, hogy egyrészt a patak nem áll le éjszakára, másrészt pedig, hogy nem kell nagyon növelni a méretet, némileg komolyabb gépészet kell, és hirtelen értelmezhető mennyiségű áramot lehet kinyerni egy mikroerőműből. (Aztán olyan is van, hogy túltervezik a dolgot, és egyenesen panama lesz belőle.)
Ennyi a hétre.
Ádám