Rakasz #279 - hangok és legendák
Sziasztok!
Dedikációval indul a heti Rakasz, ilyen se volt még: Zoltánnak és Tibinek! Ők voltak a leggyorsabbak, akik kedden szóltak, hogy kiment a nevemmel több reklámlevél. Furcsa érzés volt ezeket megkapni, olyan, mintha szembejönnék magammal az utcán. Nekem új tapasztalat, mert bár van még Szedlák Ádám az országban, soha nem találkoztam egy másikkal. Pláne nem olyannal, aki kockázatos devizabefektetéseket ajánl. A nyomozás folyik, hogy ez tényleg a gonosz ikertestvérem-e vagy csak simán lenyúlták a nevem.
Nem teszi egyszerűvé az ügyet, hogy például az a magyar marketinges cég aki vagy akinek a nevében kiküldték a levelet sem válaszol a megkeresésekre. Nagyon nincs kedvem kellemetlenkedni, de nem is szeretnék én lenni a hülye a történetben.
Színpad díszlet nélkül
Nem beszélünk eleget arról, hogy micsoda munkát végeznek a szinkronban és hangoskönyvekben dolgozó színészek. Pedig még akár olyan ismert embert is lehet hozni példának, aki szinkronhangként sokkal komolyabb munkát végzett és - megkockáztatom - nagyobb hatást ért el, mint filmben. Hogy messzebb ne menjünk, ilyen Mark Hamill, aki arról híres, hogy egy közepesen érdektelen Luke Skywalker volt. (Nézzen mindenki a szívébe, nem azért szeretjük a Star Warst, mert az jó.) Ellenben egészen remek Jokereket játszott mindenféle nem filmes médiumban.
Onnan jutott eszembe, hogy múlt hétvégén meghallgattam - na jó, volt benne némi belealvás itt-ott - a kedvenc történelmi kalandregényemnek, James Clavell Tajpajnának az angol hangoskönyv változatát. Mielőtt bárki nekiugrana a könyvnek azt azért elmondom, hogy erősen benne van a brit imperializmus, a női karakterek kezelése kizárólag kívánnivalót hagy maga után (értsd: szexista), és a kínai karakterei is elég egysíkúak. De jókor olvastam, Hongkongot szeretem, nézzétek el nekem. (A másik ilyen Merle Francia históriája.) És egy remekül megírt ponyva! Na de a hangoskönyv. Gildart Jackson, aki úgy néztem semmi igazán érdekesben nem játszott, és az Audible-n sincs túl sok érdekes könyv a neve alatt, mesteri munkát végez. Van, hogy beleszalad túlzásokba, de többnyire tökéletes ahogy a karakterek közt vált, ahogy megkülönbözteti őket, akcentusokat és hanghordozásokat vált. Ez művészet, kisebb szót nem lehet rá használni.
Ha be lehet rakni egy cikkbe egy teaklippert, be is kell. Ez itt a Cutty Sark (Fotó: közkincs)
Ilyenkor az ember guglizni kezd persze. És rájöttem, hogy Jacksonnak is volt karantén felolvasós projektje, csak velem szemben - itt lelitek - ő nem egy üveg borral ült le megcsinálni, YouTube-ra rakta, de ugyanúgy klasszikusokat olvasott fel. Ja, meg ő profi.
Kisautó
Nem először fordul elő itt az a gondolat, hogy az ember nem vesz meg minden marhaságot, amire vágyik. Hangsúlyosan ez alá a szabály alá esik az összes gépjármű, amit jó lenne birtokolni és még elérhető is, ha egy kicsit hunyorítunk és féloldalra fordítjuk a fejünket. Erre adta nekünk miurunk Jézus Krisztus helyett a játékipar az 1:64-es méretarányú - nagyjából Matchbox és Hot Wheels méretű - kisautót. Még a drága, gyűjtői darabok sem kerülnek annyiba, és akkor itt a tízezres nagyságrendekben mozgó ritkaságokról beszélek, amiket őrültség megvenni, mint amennyit az ember egy ún. projektautón bukik az első héten. Ezzel a szemmel nézzétek meg a kisautóügyi szakblogok legjobbikának, a Lamley-nak a galériáját az aktuális menőségekről.
Gulf festés, ami ennek a modellnek még csak nem is áll igazán jól
Azt amúgy még egyszer meg kéne írni, lehet csinálok belőle egy top5-top10 cikket, hogy melyek a legmenőbb versenyistálló festések. Persze ebből csak akkor lesz cikk, ha nem lógok annyi anyaggal, mint most. De jelentkezzen addig is, akinek egy Falken, Advan vagy Gulf festés, esetleg egy klasszikus Martini Racing nem dobogtatja meg a szívét. Na ehhez képest csővázas rallikrosz matchboxot keresek, mert az unokaöcsém közölte, hogy annyi ilyet szeretne, ahány éves. Szóval minimum hármat.
A pénz értéke
Öcsém dobott át egy egymondatos idézetet valahonnan, ami arról szólt, hogy a pénz értékét milyen láthatóvá és összehasonlíthatóvá teszi, hogy az egyes években készült heist (azaz bankrablós, tolvajos, átverős) filmekben mennyi pénzt terveznek lenyúlni. Az ebben rejlő humorlehetőséget persze húsz éve ki is aknázta az Austin Powers film, amiben a mirelit Dr. Genya egymillió dollárt követel az USA-tól, és kiröhögik, hogy az nem komolyan vehető összeg váltságdíjnak egy szupergonoszos fenyegetés mellé.
Legalább ennyire érdekes azt nézni, hogy egy nagy bűnügyben most mennyi pénz forog. A Terra és Luna kriptovaluták beomlása, ami a rendszer felépítését nézve nagyjából elkerülhetetlenül bele volt építve a két valutába, valami 60 milliárd dollárt tüntetett el. A valuta alapítója, Do Kwon, azóta létrehozta a Luna 2.0-t, igaz, polgári perek zajlanak ellene. (Illetve tán egy koreai tőzsdefelügyeleti vizsgálat is.) Úgy tűnik, az emberek kevésbé megbocsátók, mint a többi kriptós arc. Vessük össze ezt azzal, hogy a 21. század emblematikus csalója, Bernie Madoff, szintén hatvanmilliárd dollár körüli összeget tüntetett el (ebből 18 milliárdnyi megkerült), amiért 150 évnyi börtönbüntetésre ítélték.
Az eredeti, 1969-es olasz melóban 3 millió dollárt rabolnak el, ami mai árfolyamon 22 millió dollárnak felel meg. 2003-ban a modern idők legnagyobb rablásában 100 millió dollár értékű aranyat, ezüstöt és gyémántot vittek el egy antwerpeni széfből. A sztorit Ed Zitron idézte fel, kiemelve, hogy legendás bűnözők álltak össze, köztük egy a mai napig ismeretlen széftörő, akit csak "A Kulcsok Királya" néven ismernek. Leonardo Notarbartolo, a támadás social engineering (azaz adatszerzés és hasba lyukbeszélés) részéért felelős ember szerint az amúgy a csillagos égig biztosított széf feltörésével egy gyémántkereskedő bízta meg. Szóval még az is lehet, hogy van az ügyben némi biztosítási csalás. A zsákmány jelentős része természetesen nem került meg.
Tanulság nincs, már azon túl, hogy itt egyes figurák nagyon sok befektetői pénzzel játsszák az itt a piros hol a pirost. És a pénzügyi szabályozók nagyon lassan kelnek fel. Nekem pedig azon kéne izgulni a tévé előtt (Tower Heist, 2011), hogy öt csávó megpróbál 35-40 millió dollárt ellopni, amit ha elosztanak ötfelé, akkor nem jön ki belőle egy luxuslakás San Franciscóban.
Anyu és a rendőrök
A jó mondatokat meg kell becsülni, akárhol is találja őket az ember. A jó újságírást, ami még évekkel később is jó, nem süllyed el a mindennapok között, meg pláne meg kell. Ezért amikor a klasszikus (értsd: veterán és máshogy drága) autók biztosításával foglalkozó Hagerty egy Saab 900 ismertető videójában találtam egy 1982-es idézetet a kocsi egyik eredeti teszjéből, éreztem, hogy itt fog kikötni. A videó remek amúgy, az autó meg gyönyörű, nagyon sokáig szerettem volna ilyet, de aztán érintőlegesen megjött az eszem.
Nagyon szép, ahogy két tagmondatonként irányt vált a szöveg. Remekül leírja a kocsit, ami biztonságos, tágas, nem klasszikus sportkocsi, de oda lehet neki lépni. Az ilyeneket azért irigyli az ember szerintem. Még ha nem is vallja be.
Okcitán metál és a péempéó
Az In Extremo és a Corvus Corax zenekarokat egy középiskolás osztálytársamtól örököltem. Ezek rendes német családapák, akik középkormetált játszanak üres óráikban. Olyan számokról beszélünk, amiknek a szövegét valami regionális latinul, német tolvajnyelven (rotwelsch), okcitánul vagy bármely ma kevésbé beszélt nyelven írták. Az okcitán persze kivétel, az csak a francia állam - amúgy törvénysértő - fafejűsége miatt nem volt rendes kisebbségi nyelv, amikor legutoljára rákerestem.
Időnként előveszem, mert remek klasszikus hangosan hallgatós zene. Nincs meg benne az a majomkodás, ami a metálba nagyon könnyen belecsúszik, nincsen túlmatekozva, ami a majomkodástól irtózó metálosok egyik menekülési iránya. Aztán akinek a füle tényleg nem bírja a német családapákat, az Miqueu Montanaro vagy a Keleti Szél felé nézelődhet.
Gyuri küldte - köszi! - a múltkori gregoriános kikacsintás után a cikket arról, hogy hogyan alkották meg a Hagia Sophia hangját fejlett hangmérnöki eszközökkel. Azért volt erre szükség, mert a Hagia Sophia ma múzeum, meg mecset, meg úgy általában Konstantinápoly 1453-as eleste óta nem nagyon énekeltek benne gregorián kórusok. De ez a sztori onnan indul, hogy réges régen, amikor az ember magának építette a számítógépét - ne romboljuk szét a nosztalgiát azzal, hogy most is van egy asztali gépem, amibe én rakok be dolgokat - még külön eszköz volt a hangkártya. Közepesen drága dolog ráadásul. Aztán amikor piszok olcsók lettek a chipek, akkor került rá minden integrálva az alaplapra. Ma egy alaplap+processzor+memória kombináció ad videokártyát, hangkártyát meg mindent amit kell, bár ezekből lehet combosabbat beszerelni helyettük. Szóval, amikor kicsi voltam és megvettem az első hangkártyámat, egy Sound Blaster Live! 4.1-et, akkor ahhoz jött mindenféle szoftver. Többek között egy olyan is, amivel különböző akusztikai hatásokat lehetett ráhúzni a zenére. Nem esküdnék meg, hogy a teremhangzás beállítás nem csak egy rakás visszhang hozzáadásából állt, de napokig úgy hallgattam mindent. Pedig ez a lakossági digitális jelfeldolgozás (DSP) egészen korai időszaka volt. Ma minden tévé meg tévé alá berakható soundbar többet tud. Na de mágiának tűnik-e? Ugye!
A Hagia Sophia hangjában az a trükk, hogy az épület fel- és bemérése után a hang hordozhatóvá válik. Illetve archiválhatóvá. Ráadásul ez megfoghatóbb, vagy legalábbis valósabbnak hat, mint a dolgok 3D-s scanje, aminek a befogadásához még akkor is erős képzelőerő kell, ha az ember elé odarakják VR szemüvegben. A sötétben tapogatózok, de a hanghoz talán kevesebb fizikai élmény tapad. Nekem biztosan. Ezt sem ma tanultam. Régen - értsd: 2008 környéke - egy olasz fotográfus és zenész, Adriano Zanni vitt egy nagyon jó field recording blogot. A field recording az a fajta felvétel, amikor az ember elmegy valahová, ott lerakja a sztereomikrofonját, és az atmoszférát veszi fel, az élet zajait, miközben az élet maga történik. Volt köztük reggeli zuhanyban tapicskolás, ami nagyjából az instant boldogság hangja és volt egy templomi kórusfelvétel is, amin nagyon átjött a hely atmoszférája. Ugyanezért jobbak, azt hiszem, a jó koncertfelvételek a lemez verzióknál.
Az adatgyűjtés nem úgy működött, hogy odavittek egy kórust. Lufikat pukkasztgattak ki záróra után öt napon keresztül. Álljon itt a két szent őrült neve: Jonathan Abel és Bissera Pentacheva. Illetve volt még a lufit kipukkasztó névtelen biztonsági őr. Mert Pentacheva fül mellé szerelt mikrofonokkal állt a térben és rögzítette a visszhangokat. Az ezeken végzett utómunkával létrejött az a filter, ami az SB Live! kártyám ük-ük-ük-unokája köré épített gépben bekattintható, és hozza a Hagia Sophia hangzást.
És hogy mi az a péempéó? Anno minden legolcsóbb pécéhangfalra rá volt írva, hogy lehet, hogy csak 3 wattos, de az egyenesen 100 watt PMPO. A betűszó azt jelenti, hogy ezt a teljesítményt tudja kiadni egy másodpercre mielőtt felrobban, felgyújtja a házat, krátert hagy a kerület helyén, satöbbi. Szóval egy értelmetlen marketing mérőszám, már ha az ember zene kiadására képes jószágot vásárol.
Olvasni
A hosszú témák rövidenből állandó rovatot kellene csinálnom, hogy ne csak az én agymenésimet olvassátok. Így is behatárolja a Rakasz tartalmát az, hogy mi érdekel. Akarom mondani a hozzáadott érték a válogatás.
Technológusok egy csoportja, akik között ott vannak olyan régi szabadságharcosok is, mint Cory Doctorow vagy új, de ismert kritikusok, mint Molly White, és régi bútorok, mint Bruce Schneier kriptográfus, küldött egy nyílt levelet az amerikai törvényhozásnak, hogy ugyan ne fogadják el névértéken a kriptovalutás, blockchaines lobbisták állításait. Nem mondom, hogy ismerem ezeket az embereket. Schneiert láttam élőben előadni, Doctorowval interjúztam, White-ot, csak a neten követem, mindenesetre az értékrendjükről van egy képem. Lehet, elsőre nem látszik rajta egyelőre, egy fontos fordulópont is lehet ez a levél.
Vannak ezek a jópofa programok, hogy az istenadta nép adhat ötletet meg szavazhat arról, hogy a város vagy a kerület mire költse a pénzének egy részét. Nálunk Óbudán van ilyesmi, illetve ez az, amivel a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot össze szokás kötni. A Politicón megjelent egy cikk - kösz Csaba! - arról, hogy jellemzően az ilyen közösségi költségvetésekre a jómódúak szavaznak. Ahol a jómód alatt értsük azt, hogy vannak infokommunikációs eszközei, hozzáfér az információhoz, rendelkezik az információ megértéséhez szükséges készségekkel. És ez csak az egyik hatás. Van olyan is, hogy minden helyszépítő kezdeményezés hozzájárul ahhoz, hogy a környék bérlőit kiárazzák a piacról. Soha senki nem mondta, hogy a közügyek egyszerűek. (Na jó, az MKKP-sokon kívül.) Aki, ezt állítja, hazudik.
Nem véletlenül nem írtam a Depp-Heard perről. Most is csak Michael Hobbes elemzését linkelem ide, aki felvesz egy pozíciót, amit szerintem jól dokumentál, majd arra futtatja ki, hogy az egésznek az internetes dinamikál jelentik a lényeget. A kulcs állítás az, hogy a Gamergate óta, ami anno egy kis mozgalomnak tűnt, de nem az volt, a legnagyobb nőgyűlölő mozgalom sarjadt most ki.
Ennyi a hétre.
Ádám