Rakasz #276 - besétálható kupolás
Sziasztok!
Beomlott a kriptópiac a héten, meg az NFT is, és nem úgy néz ki, hogy vége van az árak zuhanásának. A fiatal és meggyőző 2.0-s Bernie Madoffok és Kunmediátor Máriák sem tudtak a világgazdaságtól teljesen független, mindenkinek meggazdagodási lehetőséget nyújtó pénzügyi terméket készíteni. Na ezzel nem fogunk hosszabban foglalkozni, de azt meg kellett jegyezni, hogy ha füstszagot éreztek, akkor azért van, mert nagyon sok pénz ég el éppen.
He's here, he's there, he's fucking everywhere, James Burke
James Burke, aki ha nincs, akkor ez a hírlevél sincs, vagy nem ilyen, egyik nagyon klasszikus műsorzáró videórészlete elém került még múlt hét végén. Ennél jobban időzített felvétel a West Wingben sincs, ráadásul azt újra lehetett forgatni, ha az eposzi hosszúságú vágatlan felvételek mégse sikerültek. Remek sztorik vannak a felvételek készítéséről a West Wing Weekly podkasztban. Azt meg persze hozzá kell olvasni így tizenévvel később, hogy a West Wing sikere hogyan tette sztárrá a politikacsináló háttérembereket, és ebben mi lehet visszatetsző. De vissza Burke-höz. Itt a felvétel:
Burke azért került elő, mert 2021-ben egy kérdéssel fordult a nethez. Lenne-e értelme a Connections egy olyan folytatásának, ami a most a levegőben lévő labdákkal, most ható trendekkel foglalkozik. Mert, ha igen, akkor elkezd partnereket keresni, meg végiggondolni a dolgokat. Mert a tavaly 84 éves ember úgy gondolta, hogy van még benne mondanivaló. Most pedig közölte az egyik alkotótársa, hogy megvan a forgatókönyv, megvan a csatorna, hamarosan belevágnak az adások felvételébe. Nagyon sok jó ismeretterjesztő film és csatorna van az interneten, de azért ennek nagyon örülök. Addig is a teljes Connections - Kapcsolatok néven tán futott a magyar tévében is - elérhető a neten.
"Hívása fontos nekünk"
Tojásokon lépdelés következik. Megjelent valamikor tavaly William Gibson 1983-as Neuromancerének új magyar fordítása. Ismert, jónevű fordító végezte a munkát, Farkas Veronika, aki Terry Pratchett egyik magyar hangja. Volt szakmai lektora a kiadásnak, Bari Damage Máriusz, akitől nem idegen a cyberpunk, sőt. Illetve legalább még egy ember kezében járt a kiadóban a szöveg. Aztán ez a kötet idén megkapta a legjobb fordításért járó Zsoldos-díjat, ami a magyar SFF-világ két fontos díjának a fele. A zsűrire itt sem lehet panasz, ismert, publikált emberek, akad köztük angol nyelvterületen élő, irodalomtudós, fordító. A laudáció szerint a könyv pedig:
"A Neuromancer annál is inkább nehéz szöveg, mert bonyolultan öregedett. A mű jelene a mi jelenünk, ami nem egészen úgy alakult, mint ahogy azt a szerző 1984-ben elképzelte – sok tekintetben hasonló, olykor viszont gyökeresen más. A fordító minden egyes döntése, minden gibsoniánus neologizmusra talált magyar újítása erre a kettősségre is kell, hogy reflektáljon. Farkas Veronika átgondoltan, tudatosan állt a feladathoz, és emellett képes volt megőrizni azt a lendületet is, ami az angol szöveg sajátja. Az olvasónak ebből lehet, hogy csak annyi látszik, hogy a könyv jó, úgy, ahogy van; de aki fordított már, az tudja, hogy hasonló helyzetek milyen elképesztő mennyiségű egyensúlyozást igényelnek."
és
"És egy harmadik pont: Gibson tömören, de részletgazdagon ír, olyan párszavas kulturális utalásokkal, amelyek még az angolszász olvasónak sem feltétlenül egyértelműek. Ezeket mind-mind úgy kell visszaadni, hogy ne maradjon a szövegben értelemzavaró tévedés; Farkas Veronika pedig ebben a tekintetben is egyértelmű sikerrel járt."
Nem is értettem, hogy magán csatornákon miért az jött hozzám vissza, hogy nem kell sietni az új fordítás beszerzésével. Nem lett minden ponton sikerült. A könyviparban a legkevésbé érintett barátom azzal hívott fel, hogy ismer, tudja milyen vagyok, ne vegyem meg. Valahogy nem fedte a két kép egymást. Ilyenkor az ember természetesen megnézi magának a szöveget.
Buckminster Fuller dóm Montréalban (Fotó: Nic Redhead CC-BY-SA)
A regény harmadánál már vagy féltucatnyi nagy félrefordítást tudok felsorolni. Van, ami konkrétan értelemzavaró. A geodéziai dómokból (lásd még Buckminster Fuller-féle kupola) vagy geodézia lesz vagy "geodéziai képződmény", az enni való rákból remeterák, amit nem szokás megenni, a krionikából meg kriogenetika, amely szó egyszerűen csak nem létezik. Vannak csak simán suta megoldások, olyan mondatok, amik kizökkentenek a szövegből. És igen, vannak tök jó megoldások, amik esetenként jobbak, mint az előző, Ajkay Örkény által fordított szöveg. Összességében viszont nem látszik, hogy az egyik szöveg a fax és az enciklopédiák korában született a másik a szélessávéban. És az sem látszik, hogy ez bárkit zavart volna igazán.
A kiadó, Agave, köszönettel várja a hibákat emailben, ha lesz újranyomás majd javítják azokat. A díj szervezőitől megtudom, hogy "hívásom fontos számukra", azaz hogy:
"A zsűri az értékelésnél több szempontot is figyelembe vesz, ilyen például a szöveghűség, a magyar szöveg stílusának és az eredeti mű stílusának viszonya, vagy a fordítás egyedi nyelvi/stiláris megoldásai. A zsűrizéskor azonban nincs egy előre összeállított keretrendszer, hanem a zsűritagok a saját szempontjaik szerint mérlegelik az adott fordításokat. Természetesen, mivel a zsűritagok különbözőek (van, aki korábban fordítóként is dolgozott, míg más mondjuk a munkájában napi szinten használ egy idegen nyelvet vagy sokat olvas idegen nyelvű irodalmat) ezért ezen szempontok súlya egyénenként változó."
A könyv friss magyar kiadása 2760 forint plusz posta a kiadótól, az angol kiadás ingyen postával 3400 forint a Bookdepositoryról. Az utóbbit ajánlom egyelőre, de még hátra van vagy kétszáz oldal. Kicsit félek.
Parcellázott gyerekkor
Van egy Netflix-sorozat, a The Toys That Made Us, amiről már egyszer volt szó (R#158), úgyhogy nem írom le újra részleteiben. A lényeg, hogy gyerekkorom (a nyolcvanas-kilencvenes évekről beszélünk) nyugati játékairól és meséiről szól, és valahogy mindegyikről kiderül, hogy a mese azért volt, hogy még több műanyag cuccot adjanak el a gyerekeknek. Fontos problémának érzem, amivel úgy kőfaragóként, mint balett-táncosként illendő foglalkoznunk. És igen, az egyik eszközünk erre a balos kultúrakritika. Az emeljen először szót ellene, akinél nincs túl sok vacak otthon. És nem ér pontot, ha kimariekondóztad, az egy másfajta termék, bár mintha lenne némi lelke.
Van hozzá két új érdekes cikkem. Az egyik szerint a web3, amely kifejezéssel bajban vagyok, majd belábjegyzetelem miért, dizájnesztétikájának része, hogy a kísérleteik játéknak néznek ki. Az Axie Infinity egy egyszerű grafikájú játék amellett, hogy egy olyan gyerekeknek felhúzott uránbánya lenne, amit ráadásul egy piramisjáték működtet. Az NFT-s majmok sem próbálnak semmi bonyolultat, urambocsá elgondolkodtatót csinálni azzal a lehetőséggel, hogy képek. A Facebook metaverzuma sem a 3D-s fotorealizmus vagy a merész képregényesség (legyen szó bármely rajzoló bármely korának bármely stílusáról) felé indult el, hanem nagyjából a Nintendo Wii grafikáját lőtte be célnak.
2003 óta küzd a Second Life virtuális világ, de még mindig értelmetlen dolog (Fotó: Linden Labs)
Richard Woodall cikke nem csak ezt a gondolatot járja végig, hanem azt is, hogy miközben a pénz/jövő játékformájúvá vált, a játék pedig gyűjthető, polcra rakható valamivé. Az elméletet átugorva azt mondja, hogy egy gyermeki játékvilágban a dömper nem azért jár a szőnyegen körve homokot szállítva, hogy a sofőr fizetést kapjon, adót fizessen satöbbi, hanem azért, mert a dömpereknek ez a dolga. Walter Benjamin szerint a gyerek egy kapitalista társadalomban él, de még egy prekapitalista állapotban. Ez mára persze nem igaz, aki látott már gyerekrészleget az tudja, hogy minden fel van márkázva, minden rajzfilmhez tartozik termék és vannak olyan játékok is, amikkel nem nagyon lehet játszani. A szerepe ugyanaz lenne egy játékkatonának, mint egy G.I. Joe-nak, csak az utóbbiból nem mindegy, melyik van meg az embernek. Ez a logika - és most is jelentőset rövidítek - aztán átszivárgott a videojátékokba is. A Mortal Kombatban még a játékos döntött, hogy Sub Zeró karakterével játszik vagy Scorpionnal. A Fortnite-ban meg úgy néz ki a karakterünk, amilyen kiegészítőket szereztünk vagy (!) vettünk hozzá. Ezzel pedig bezárult a kör. Cseng a kassza. Dől a lé.
Mondja bárki, hogy a fröccsöntött gyerekkor nem marad az emberrel (Fotó: doublecompile CC-BY)
Ehhez még hozzá lehet olvasni Colin Broadmoor cikkét a fan kultúra kialakulásáról. Ez is olyan szeliden indult, a rajongók maguknak írtak olyan sztorikat és csináltak olyan művészetet, amit a jogtulajdonostól nem várhattak el. Például olyat, amiben meleg szereplők vannak. Ez később alakult jobbra-balra. Ma is megvan a fannak ez a jelentése is, de gyakorta találkozok egyfajta kritikátlan rajongással is (ld. Marvel-fan, DC-fan satöbbi), ami abban merül ki, hogy az ember egyfajta popkultúrát fogyaszt szektás jelleggel és megveszi az Amerika Kapitányos gumicsirkét. A jelentésváltozásban a cikk szerint benne van az is, hogy a cégek rájöttek, hogy a fan kultúra ingyen reklám. Amivel ráadásul azt érik el, aki amúgy is rendelkezik némi elfogultsággal/érdeklődéssel/kötődéssel a termékük iránt.
Olvasnivaló
Tim Maughan egy Amerikában élő dühös brit férfi. Dühös Nagy-Britanniára, ahonnan származik, dühös az USA-ra, ahol él. Értem a dühét, utálja az egyenlőtlenséget. Olvastam már tőle remek korai novellákat (Paintwork), aztán a tech világ összeomlása után játszódó regényét (Infinite Detail, itt akadnak még a könyv oldalán írások), most pedig kirakott a netre egy vírusterrorizmusos sztorit, a Transmissiont.
A Luciferase egy régebbi Bruce Sterling szöveg arról, hogy a párkapcsolat különösen nehéz, ha az ember egy szentjánosbogár. Ezt simán szórakoztató hülyeség kategóriában indítom.
A nagy magyar fantasy költőt, Weöres Sándort nem szokás ismerni. De hát nem lehet minden a kóanszerű Dsuang Dszi álma, amúgy azt is szeretem, néha kell egy kis Mahruh veszése is.
Danny O'Brien egy régi esszéje arról, hogyan indították el a brit Wiredet és hogyan siklott ki nagyjából az első pillanatban. Mélyen önironikus persze, de vegyük észre azt, hogy az amerikai Wired a technológiai robbanás elején indult, amikor emberek vagy hittek vagy anyagi érdekük volt hinni abban, hogy a technológia megoldja minden problémánkat.
Nem igazából novella, nem is cikk, nevezzük esszének. Tom Cox írása a macskájáról, amit akkortájt altatott el, futónövények levágásáról, feketerigókról és leginkább arról, hogy milyen embernek lenni. (Kösz, Csaba!)
Apróságok
Ha már úgyis macskáról volt szó. Tudtátok, hogy volt egy macskahiányos (az angol cat gap szó kifejezőbb) időszak Észak-Amerikában 18,5-25 millió évvel ezelőtt a miocén korszakban, amikor eltűntek a macskafélék? Több elmélet is van, mi lehetett ennek az oka: a klíma és a környezet megváltozása, megették egymást, vulkánkitörés. Mindenesetre egy darabig a kutyaféléké volt a terep.
A Sauna betűtípus bemutatásakor az Underware nem egyszerűen egy ideiglenes szaunát épített Berlinben a TypoBerlin konferenciára, de kiadtak egy könyvet is, amit csak 80 Celsius fok felett lehet olvasni. Hogy miről szólt? Egy második világháborús szaunáról, amit az orosz csapatok páros, a német csapatok páratlan napokon használtak és a két front között állt. Voltak szabályai is, például meztelen emberre nem lövünk.
Amerikai várostervezés: gyalog a hátsó sövényen át vezet az út a szomszédba, bicajjal vagy kocsival 11,3 kilométerre van
Egy szlovák fórumozó feltett pár kérdést amerikaiaknak arról, hogy hogy is van náluk ez a városfejlesztés dolog, mert nem nagyon érti, hogy nincs egy kávézó se a lakóövezetben, miért kell 50 kilométert autózni a bolthoz és miért nincs legalább egy istenverte almafa a hátsó kertben. A válaszok megmutatják, hogyan néz ki, amikor kultúrák ütköznek. Az amerikai arcok el se tudnak képzelni egy élhető várost. Gyönyörű, tanulságos, nagyon szórakoztató.
Eszméletlen jó oldal arról, hogyan működik részletekbe menően a mechanikus óra. Vannak húzogatható animációk, kipattanó rugók, minden.
Hogyan mosta Magyarország partjait három (sőt esetleg négy?!) tenger? Sehogy. Bővebben a Telex cikkében.
Errata
Ádám szólt rám, hogy a Creative Commons Nevezd Meg licenc az nem copyleft, hanem csak permisszív, azaz megengedő. Az lenne copyleft licencelés - amely szó amúgy egy remek szójáték - ha a Nevezd Meg, Így Add Tovább verziót használnám, ami megszabja, hogy amit én ingyért és csak a megnevezést kérve adtam közre, arra más se építhessen ennél korlátozóbb licenc alatt további munkát.
Ennyi a hétre! A hétvégi program legurulok a térképről, vagy legalább is a magyar térerőről.
Ádám