Rakasz #270 - órai munka
Sziasztok!
A szavazás hétvégéje van. Szerintem eddig is ki lehetett találni, hogy merre hajlok, cserébe most sem mondok konkrétumokat. Viszont azt kérem mindenkitől, hogy menjen el 1, a lekiismeretének megfelelő módon szavazni a parlamenti választásokon 2, és ikszeljen egy érvénytelent a transzos/meleges ostobaságra. Senki nem akarja átműteni Orbán Viktort óvodás kislánnyá, bármennyire ijesztgetnek is vele. A világ szégyene, hogy egyáltalán ebből népszavazás lett. Eddig a társadalmi célú anyázás
Rajzóra
Valójában vizuális kultúra, de ha már a Rakasz ilyen iskolás tematikát kapott a hét közben, akkor bele kell simulni. A Viaco 1907 óta gyárt ceruzát, és mot Daniel Sommer körbe is fotózta a gyárat. A fotók utómunkája nekem egy kicsit iparira van véve: erős feketék, fémcsillogás, az ember szinte érzi a gépzsír és a műszerolaj szagát. Viszont ettől függetlenül remek képek, csak épp felmerül, hogy egy cseppet lejjebb csavart esztétikával vajon hogyan néznének ki ugyanezek a képek. Mondtam már, hogy mindenkinek, de tényleg mindenkinek be kellene ülni legalább egyszer egy RAW (nyers, digitális negatív, nevezd, ahogy akarod) szerkesztő program elé. Komoly lecke arról, mennyire más képeket lehet kihozni ugyanabból az egy képnyi nyersanyagból.
Szeretem azokat a dolgokat, amik lehetőséget adnak, hogy dizájnról gondolkodjunk. Különösen, ha hétköznapi eszközök formatervjéről van szó. A Bubblemania oldalon nem csak tizenkettő egy tucat gépek vannak, de ezektől sem zárkózik el. A rövidéletű, efemer Y2K épületek jó része eltűnt, mert a mobilszalon és a bolt adta egy jelentős részüket. A Jövő Házát is átépítették, pedig az is ezen az úton sétált. Képeink viszont vannak!
Történelemóra
Szerintem már írtam arról, hogy furcsa a viszonyom a Speedzone-nal. Nagyrészt zavar az avíttas világ- és társadalomszemléletük. (Igen, egy autós műsor is gondol valamit a világról, még ha ezt nem is teszi explicitté.) Másrészt pedig vannak néha műsoraik, amik hiánypótlók. A hétvégén megint megnéztem, hogy mit csináltak mostanában. Volt egy tök jó magyar autógyártástörténeti adás a Csepelen is gyártott Volvo Laplanderről, és egy korábbi történelmi mesélős adás, amit a laplanderes adáshoz hasonlóan szintén Csikós Zsolt celebrált. Az előbbit megkeresi, akit érdekel. Az utóbbi viszon szerintem ér még pár mondatot. Mert hogy arról szól, hogy mi történt harminc éve. Nagyrészt autós hírek, trendek, az iparág története, de ezek közé kerül nagyon sok történelem is.
Él bennem egy olyan kép - nem találtam médiaajánlatot, szóval nem ellenőriztem le - hogy a Speedzone fogyasztói nálam 5-10 évvel fiatalabb és sokkal autósabb emberek. Még azt is megkockáztatom, hogy többnyire nem bölcsész-történész háttérrel. Illetve nem ilyen érdeklődéssel. Ehhez képest, amikor Csikós leül mesélni, akkor ugyanezek az emberek megnéznek egyórás sztorikat, amikben a délszláv háborútól a Volkswagen Ventóig. Folyománya? Talán az, hogy egy jó mesélő történelmi YouTube csatornának lenne helye a magyar interneten.
Nagyszünet
Balkányi Nóri, akinek voltam a rovatvezetője a VS-ben, és próbáltam meggyőzni - többnyire sikertelenül - hogy valami popkultúráról is írjunk már, meginterjuvolta Jenny Odellt a Könyves Magazinnak arról, hogyan kell semmit csinálni és nem restellni érte magunkat. Őrületesen fontos kérdés. Különösen azoknak, akik olyan munkát végeznek, amit haza lehet vinni. Boldogok az uránbányászok ugye, mert a csillét lehetetlenség hazatolni.
Irodalomóra
Gabi küldte - köszi! - hogy elindult egy Csütörtöki könyvklub című hírlevél. A legeslegelső levélben legalább két olyan linket találtam, ami 1, nem jutna el hozzám 2, iszonyatosan érdekel, így ráütöm a pecsétet: ez jó. Orosz "Nina" Anna írja, akit egyrészt a LibrAmore podkasztból lehet esetleg ismerni, vagy onnan, hogy ő fordította azt a nyugdíjas nyomozós bestsellert magyarra, aminek nem jut eszembe a neve. Mindenesetre nem ma érkezett meg a szórakoztató - nevezzük middlebrow-nak, hogy jobban érezzük magunkat? - irodalom területére.
És amit nála leltem. Van új fordítás A középkor alkonyából, ami Huizinga fő műve azok számára, akik szerint nem a Homo Ludens az. Bevallom, csak szemelvényeket olvastam belőle, azok viszont formatív élményt jelentettek. Az a legkevesebb, hogy megveszem és szégyenkezve nézem a polcon. Ha valahogy egyszer egyensúlyba hozom az életet, tán el is olvasom. És legalább ennyire érdekes, hogy Varga Bálint, aki az Agave Könyvkiadó korábbi vezetője és amennyire tudom aktív résztulajdonosa, oldalt indított a kriminek. Írt már ő könyvet a magánnyomozói mesterségről. Illetve a kedvenc, kellően meg nem cáfolt elméletem - mármint nem az én elméletem, de az én kedvencem - szerint ő rejtőzhet a Kondor Vilmos álnév mögött.
Földrajz
A Machu Picchuba egy kicsit beleszaladt a cé betű. Kevesebb is elég. Kösz, Bence!
Aztán a Machu szál tovább folytatódott, mert Botond, a delmedicódíjas Rakasz válaszoló küldött valami nagyon érdekeset. Lehetne szerkeszteni, de megáll a saját lábán, íme:
Nem olyan egyszerű ez a Machu Pichu név. Elsősorban fingunk sincs, hogy hívták.
Mire a spanyolok odaértek, és a gyilkolászásban annyira megfáradtak, hogy megkérdezzék, mi a neve a kőrakásnak, már csak aymara nyelvű lakosság élt a környéken, pedig az inka birodalom nyelve a kecsua volt, tehát tökéletesen biztos, hogy amilyen válaszokat kaptak, legjobb esetben is fordítás lehetett.
A pichu aymara szó elsősorban köteget, csapatot jelent, és feltételezik, hogy akárki mondta a spanyoloknak, gyülekezőhely értelemben használta. Vagy félreértették egymást.
Huayna fiatalt jelent ma (mai átírásban wuayna), nagyon gyakori hogy két hegycsúcs közül az egyik Huayna, a másik meg előtag nélküli. Mint a Nagy Kevély, csak ők a kisebbet jelölik, nem a nagyobbat.
A macchu így semmit sem jelent, valószínűleg a (jelenlegi átírásban) jhmachau félreírása, félreértése, írásbeliség híján leírása, ami védelmet jelent. Az aymara nem erős főnév ragozásban és képzésben, így a Jhmacha Pichu legjobb megközelítése a védelmi gyülekezőhely, avagy (wuayna formában) új gyülekezőhely.
Tehát aymara közneveket kapunk, akárhogy nézzük.
Van egy másik remek elmélet, ami szerint Huayna ichu, fiatal gyerek a szó, és totális félreértésen alapszik az egész.
A szépsége ennek, hogy ezeket az elképzeléseket attól a Juan de Dios Yapitától hallottam, aki az aymara nyelvtan leírója/kitalálója, az aymara írásbeliség apja anyja és összes rokona, az első aymara-spanyol szótár lejegyzője, és sokak szerint az aymara Kazinczy.
Sajnos sok kifejezés esetében rekurzív a szótár, azért került bele valamilyen jelentésben, mert "tuti ezt kellett jelentenie, ha egyszer így hívják Machu Pichut"
És hiába volt nyelvész Yapita, a fonetikai változásokat olyan lazán kezelte, mint egyszeri finnugrofób sumérnyelvész fóliasisakban.
Node a fentiek voltak a konszenzus ott helyben 20 éve, azóta meghalt Yapita, úgyhogy akár újabbak is lehetnek.
Annyit tudok csak hozzátenni, hogy a nyelvnek megvan az a hülye szokása, hogy dolgokat önmagukkal jelöl. A Góbi-sivatag nevéből a Góbi sivatagot jelent, amennyire tudom a Csád-tóval is hasonló a helyzet, és egy csomó nép az ember szót használja népnévként saját magára. A lényeg persze az, hogy a Machu Picchu neve nem egyszerű dolog. És még egy zárójel: valamely kecsua nyelvcsaládbeli nyelven ma 10-16 millióan beszélnek. Ennyit a konkvisztádorokról.
Csak úgy
Ha ismeritek azt, amikor az embernek ki kell magából írni valahogy a feszültséget, akkor el tudjátok képzelni, mi ez a lenti szöveg. Mindenki másnak tárca, agymenés, egotrip vagy átugrandó rész a levél végi elköszönésig.
A bicska. A piros. Hol a fenében lehet? Nem volt rá igazából szükségem. Sima, kis pengés svájci bicska volt, ami eleve csak arra jó, hogy McGyver menőzzön vele a tévében, meg hogy az ember felszakítsa - nem vágja! - vele a zsemle oldalát, hogy legyen hová benyomni a tömlős sajtot. Nem mintha lett volna otthon zsemle, neadj isten tömlős sajt.
Viszont hiányzott a bicska. Nem volt meg. Végiggondoltam hol lehet. Nincs a polcon az ágy mellett, ahol szokott lenni, mert az esti olvasáshoz alkalomszerűen felszisszentett cider kibontására tökéletes volt. Nem volt az íróasztal felső fiókjában, ahol viszont találtam három másik kést, meg két multitoolt. (Sose lehet elég késed!) Mivel pár hete járt nálam anyám, aki szerint egy felnőtt férfinak nagyobb rendet kell tartani maga körül - mea culpa, igaza van -, ezért, ami a kezébe kerül, elmosogatja, ezért szétnéztem a konyhában. Csöpögtető? Nincs. Fiók? Nem. Szárító? Nem.
Ekkor kezdtem el rettegni, hogy belecsúszott egy szemetes zsákba és kidobtam. Kiesett a táskámból. Lenyúlták a suszter manói. Ez két napig tartott, ami alatt felforgattam a lakást. Egy kést találtam is, a sarlókalapácsos orosz pengét, amit valakinek az örökségéből kaptam. A kis piros? Na az nem került elő.
Kínomban a végén már a Jófogást lapozgattam, hátha ott lesz egy piros svájci bicska, amit egyrészt a Wenger gyártott, másrészt abban a korai - értsd: kilencvenes évekbeli - pontgyűjtős játékból származik, amit az ÁFOR-ból nem túl régen kialakított MOL szervezett. Egyszerű felismerni, bele van gravírozva a pengébe, hogy MOL. De persze nem volt. És ha találok is, hazugság, az nem az a darab lenne, amire apám gyűjtötte a pontokat. Eddigre persze kizártam a véletlen kidobós forgatókönyvet, sehogy nem akart összeállni. Majd egy nap meglesz, hatvanöt négyzetméteren semmit nem lehet elhagyni örökre. A fene egye meg az egészet, de világostul. Másnap kiesett egy mosatlan bögréből. Volt még mellette egy sörbontó, ami vagy a házunk építkezéséről vagy nagynéném esküvőjéről maradt. Rohadt emlékek.
Errata
A múltkori hírlevélből kimaradt a Fast Company cikk linkje, ami a web3 kritikus - valójában csak tényszerű - wikipédistáról, Molly White-ról szól. Azóta van vele hallgatható interjú is a Tech Won't Save Us-nál.
Ennyi a hétre. Szaladgálós szavazós hétvége lesz, de ha minden jól megy, akkor még egy Rakasz Extra érkezik hét végén. Ha most nem, akkor jövő hét elején.
Üdv,
Ádám