February 13, 2022

Rakasz #263 - aláhúzgált trabantok

Sziasztok!

Egészen biztosan tudom mondani, hogy kétfajta család van. Az egyik, ahol a népdalkincs része Cseh Tamás, a másik pedig, ahol nem. Az utóbbiak vannak többen, de ők élnek tévedésben. Én az első típusúban nőttem fel, emiatt amikor a vasárnap reggel a kormánynál talált, hogy egy Désiré nagyapja projektben vegyek részt, akkor tudtam, hogy mit csinálok. A barátnőm nagyszüleivel ültünk le csevegni a múltról. Mivel nem az én sztorim, nem is fogok megosztani belőle semmi személyeset. Az már látszik viszont, hogy fognak itt kiesni a történelem szekrényéből. De ha nem is esnének. Ha nem lenne a XX. század akkora kupleráj, hogy az ember akkor is fontos eseményekbe fut bele, ha nem akar, akkor is érdemes belekezdeni egy ilyenbe. Az unokák majd hálásak lesznek érte.

Tökéletes mondat

A Today In Tabs annyira szépen foglalta össze a hét Facebook körüli hírét, hogy annál szebben nem is lehet. Hogyaszondja: "Peter Thiel, jövőbeli új-zélandi menekült és arckép nélküli Dorian Gray otthagyja a Facebook igazgatótanácsát, hogy teljes energiájával a fasizmusra fókuszálhasson." Minden benne van! Amúgy arról van szó, hogy valami Trumpot visszahozni próbáló szervezetet gründol, szóval még csak nem is túloz a mondat. Ha csak bele nem akadtok abba, hogy Trump nem fasiszta, hanem mittomén amerikai populista szélsőjobboldali, akit rosszarcú fegyveres emberek istenítenek.

Polcok cével és zével

Valahová polcot kell még szerelni a lakásomba. Tekintve, hogy egy magyar panelről van szó, amiben nem is egyedül élek, ez nem egyszerű feladat. De már így is csak azokat a könyveket tartom főleg meg, amiket nem lehet csak úgy beszerezni öt perc alatt. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem ajándékozhatom el a Trendvadászomat, mert bár megvan kalóz digitális kiadásban, de ki fogja aláhúzgálni és széljegyzetelni az újat? Semmit sem érnek a szövegek, amiket nem használunk, levetkőztem ezzek elég sok szégyenérzetet. Különböző városok könyvjelzőként használt buszjegyei a tanúim.

Nem tipikus Trabi szín, meg is nézték volna Itáliában

Erről jut eszembe, mondtam már, hogy a Go, Trabi, go! egy iszonyúan fontos film? Nem csak azért, mert nagyon korán tudott valamit kezdeni a német újraegyesítéssel, hanem azért is, mert Udo Struutz, a családapa, lévén német irodalomtanár, úgy dönt, hogy ha kell egy útikönyv Olaszországhoz, akkor az Goethe olasz útinaplója lesz. Rég utaztam, de amikor saját örömemre tettem ilyet, nem pedig munkaügyben egy-két napokat ide vagy oda, akkor kerítettem valami irodalmat. Nem Goethét és nem mindig azonnal, mert a Héttemplomot Milos Urbantól sokkal a prágai utam után olvastam, de az Angyalok és démonok helyszíneit végigjártam Rómában. Sokat ad a helyek meglátogatásához, ha van még egy rétegünk, amit ráhúzhatunk a térképre. A szöveg talán mindegy is, a játék fontosabb.

Apropó helyek. Van egy anekdota, ami szerint a debreceni atyafiak vitatkoztak a kilencvenesek elején, amikor visszanevezték az utcákat, hogy a Piac utca márpedig legyen Piacz, mert régen úgy írták. Ami persze egy ortográfiai nonszensz, de ha igaz, leírja Debrecent olyannak, amilyennek én ismerem, ha nem igaz, akkor meg jól hangzik.

Tigrisekrül szólva

Szabó T. Anna költő készített egy új fordítást William Blake The tiger című verséből. Nekem úgy rémlett, hogy erről a versről volt már szó valamelyik Rakaszban, de nem találom a keresővel. Amúgy is gyanús, hogy életünk egy nem elhanyagolható részét olyan dolgok megkeresésével töltjük, amiket rossz keresőmotorok miatt nem találunk. A lényeg röviden: ez a Blake vers az egyik kedvencem, ugyanakkor piszok nehéz lehet jól lefordítani, mert rövid is, szépen is rímel és tele is van utalásokkal. Az új verzió pedig nagyon jól ugorja meg ezeket az akadályokat. Nem tökéletes persze, de a tökéletes nem létezik. Az eddigi talán legjobb viszont.

Tigris, tigris, lángoló,
éjünk mélyén megbúvó,
mely örök kéz mérte rád
szörnyűszép szimmetriád?

(...)

Mikor az éj elvonult,
s a csillagok könnye hullt,
látá-é, hogy jó, Urad?
A Bárány testvére vagy?

Azért ezt a két versszakot idézem, mert a bárányost tűnik a legnehezebbnek megoldani, a másik meg a kezdete a versnek. Természetesen olvassátok el az egészet. (Kosztolányi és Szabó Lőrinc verzióját erre, Weöres erre, és persze itt az eredeti.) Szabó T. Anna azóta folytatta a tigrisezést - hívta fel erre a figyelmemet Dragomán György, köszi! - és a saját versen túl elővett egy Plath szöveget is. Ide kell rakjak egy időpecsétet: február másodika van, innentől nem követem tovább a tigris ügyet - gondolom akkor, majd megérkezik ez a link a postaládámba. Kövessetek be nagyon sok írót, költőt és grafikust, mert mi másért lennénk a világon. Ábelnek persze van erre egy másik válasza, de azzal össze tudom ezt békíteni.

Épp beleunt a sárga lángságba (Fotó: Caitlin Regan CC-BY)

Két irányba lehet innen elmenni. Az egyik Nael hat éves korában írt verse, amit úgy rémlik egy cikkből, már nem szeret annyira. Pedig amúgy zseniális. A másik pedig a Jeruzsálem zsoltár Blake-től, amiből az Iron Maidenből épp kilépett/kirúgott Bruce Dickinson a szólóprojektjében csinált egy nagyon jó feldolgozást anno valamikor a kilencvenes években. Onnan meg a sátáni malmokon át egészen Babitsig tart az út, rajta keresztül pedig szegény Szilágyi Domokosig, aki megméretett és könnyűnek találtatott egy olyan helyzetbe, amibe embernek nem lenne szabad kerülnie.

Amivel nem tudok mit kezdeni

Bukott mesterünk, Warren Ellis kiküldött egy hírlevelet. Ellis ugye azzal írta ki magát az emberi nemből, hogy közel száz rajongó, alt-modell, művész satöbbi állt elő a nagyon összecsengő történetével arról, hogy Ellis hogyan használta ki őket szexuálisan, majd ejtette őket. Nem volt semmi a sztorikban, ami sértette volna a BTK-t, de a szar emberség sűrű köde ülte meg az egészet. A viszonylag tág baráti és ismerősi köröm úgy ítélte meg, hogy Ellis nagy művész, de óriási csalódás is. Ennyit arról, hogy a cancel culture elpusztít embereket. A csalódottság sokkal erősebb, mint a düh. Ellis azóta a civil transzformatív igazságszolgáltatás kezébe helyezte magát, úgyis mint megpróbálja helyrehozni azt, amit az elmúlt ötven évben elrontott. Az első, tőle független híradás, szerint talán nem megúszósan tolja, de részemről még kivárnék. És ez bitang nagy szó, mert a héten beszéltünk öcsémmel, a digitális paraszttal a modern folklórról, és nagy hirtelen egy Ellishez kötődő (Spirits of Place), egy rajta keresztül kézen-közön talált (A Year In The Country: Wandering Through Spectral Fields) és egy, általa tartott előadást (Cunning Plan) tudtam a kezébe nyomni. Ebből kettő több, mint Ellis, illetve nyilván a válogatás az én nézőpontomról is elmond sokat, de ijesztően nagy hatása volt. Pusztán, hogy ne csak hozzá kötődő dolgokat mondjak, előástam egy jól kinéző Weird Norfolk podkasztot is. Az lesz még szép, ha a magyar néprajzosok megtalálják a mikrofonjukat.

A progresszív politikai szótárban van egy kifejezés, amivel egyrészt nehéz mit kezdeni, másrészt kínos, harmadrészt pedig nem is igazán látom a hazai vitákban. (Kötelező zárójel: nem gondolnám magam progresszívnek, valami balos vagyok dühösen.) A mondat, amiről szó van a "check your privilege", ami nagyjából azt mondja, hogy tudatosítsd magadban, milyen háttérrel rendelkezel. Az egészről megírta már a dalt a baloldalisággal nehezen vádolható Cseh Tamás, ez A parkett ördöge, de nem érzem azt, hogy ő mostanában az alapműveltség része lenne. Ilyen-olyan interjúkban és visszaemlékezésekben szoktak feltűnni mostanában a parkett ördögei vagy az ő gyerekeik. Sikertörténetek kötődnek hozzájuk. A héten is olvastam egyet, hogy miután a zseniális vezető az első bizniszének földbe állása után megvette a családi cég korábban eladott felét, és beült a vezetői székbe, megduplázta a forgalmat. Megragadtam az alkalmat és nem számolgattam, hogy egy évi 300 milliós árbevételű cég mennyibe kerülhet a szabadpiacon.

Odasütés

Magamat ismétlem, ha megint elmondom, hogy az angol nyelvű kultúra uralma alatt élünk. Pedig például van a környékünkön két olyan képregényes hagyomány, amit illik ismerni és legalább fél, negyed szemmel figyelemmel kísérni. Az egyik természetesen az olasz fumettik, a másik pedig a francia-belga bande dessiné. A héten arra csodálkoztam rá, hogy milyen remek dolgokat csinál Alexandre Clérisse. A forrásom, szokás szerint, Thomas Ragon, a Dargaud kiadó egyik szerkesztője, őt mindenképp kövessétek, ha twittereztek.

(Kép: atomteller.de)

Nagyrészt érzéketlen vagyok a porcelánra. Az európai díszesre mindenképpen. Kerámiával már meg lehet találni, kár ugye a parasztba a csokoládé. Mia Grau és Andree Weissert közös játéka, az Atomteller dísztányérok viszont tetszenek. Nem úgy, mint amit kitennék, hanem úgy, mint amiben látom a finom, pimasz reagálást az energiapolitikai kérdésekre, az erőművek tájképet meghatározó voltára és így tovább. A 39 eurós alkotás, ami a hagyományos nappaliban/konyhában el van rejtve kommentárként a világról. Persze különösen viccessé az teszi, hogy Németország még Merkel alatt elkezdte az atommentesítést.

Márton Joci roma aktivista az új Háy könyvről. A könyv kapcsán már a megjelenésekor felvetődött, hogy tán nem egy fehér férfinak kellene milyen szegregátumban felnövő cigány nőnek lenni. (Tudom, Psyché, más helyzet az.) Ekörül azóta is van vita, de a belátás még várat magára. Az ügyben annyiban érdemes kommentektet olvasni, hogy ilyen rendes ÉS-olvasó/író értelmiségiek csodálkoznak rá, hogy itt a regény, ami kéretlen megmenti a cigányságot, azt' van, aki nem örül neki, a hálátlan mindenit. Ha jót akartok magatoknak, akkor pedig nem olvastok kommenteket. Ami még érdekes lehet, hogy a vitában résztvevő véleményformálók nagyjából hozzák az átlag fórumozó szintjét. Szebben írnak persze, élesebbek a pengék, de csak kimondatik, hogy ha valamit az egyik nem kedvel, nem tart jónak vagy problematikusnak gondol, annak az az oka, hogy nem érti. (Igen, előkerülnek amerikai kultúrharcos elméletek is, meglepő módon a klasszikus liberálisoktól.)

Padlógáz

A Hagerthy biztosítótársaságnak valamiért van médiás szárnya is - nevezzük mondjuk életstílus tartalmi marketingnek a célt - amire egészen komoly dokumentumfilmeket gyártatnak érdekes járművekről. Annyira elharapózott ez a projekt, hogy a legutolsó anyag egy nyolcvan perces dokumentumfilm rögtön három, egymással összefüggő témáról. Az apropót az Ágyúgolyó futam filmben szereplő Lamborghini Countach adja, ennek kapcsán elég sok szó esik a filmről magáról is, amely filmet viszont egy létező verseny inspirált. A harmadik engem meg is lepett, mert az újkori csúcsdöntési kísérletekről tudtam, de arról nem, hogy hamarabb volt "őrültek gyorsan mennek" esemény, mint mozifilm. Mindenesetre van benne több mint egy óra szórakozás.

Az egésznek ad egy aktualitást, hogy a koronavírus miatti lezárások alatt nagyon gyakran megdőltek a rekordok. Tizenkétszer a covid elején. Ha alig van valaki az utakon, ideértve a rendőröket is, akkor hirtelen sokkal gyorsabban át lehet szelni az Egyesült Államokat. Most éppen 25 óra és 39 perc a legrövidebb idő, és már megy is a gondolkodás, hogy vajon egyáltalán lejjebb lehet-e szorítani ennél. Lezárás nélkül szinte biztos, hogy nem lehet. És akkor még nem piszkáltuk meg azt a kérdést, hogy van-e bármi értelme 25 óra 40 percnél gyorsabban átautózni az USA-n. Ezt talán jobb nem is feszegetni.

Ennyi a hétre. Ki kell még valahogy vésnem - csavar lesz a vége - egy beledagadt ceruzaelemet a legjobb lámpámból. Fene megette.

Ádám