Rakasz #262 - harcigémboj
Sziasztok!
Még a hét elején került a kezembe egy amerikai hírlevél, ami azt tárgyalja, hogy a sajtó hogyan süllyeszti el a Biden elnök számára jó híreket. Hol úgy, hogy nem kapnak súlyt, hol meg úgy, hogy az elnök neve kimarad a híradásokból. Akit nem érdekel az amerikai politika annak persze nem kell elolvasnia.
Van viszont egy gondolat, amit el kell raknunk. A sajtó nem értékmentes leírója a világnak, hanem - ó mekkora közhely - hatalmi ág. Válogat a hírek között, súlyozza azokat, narratívát alakít ki. Ezt itthon is lehetett látni 2018-ban, amikor az ellenzéki magyar sajtó lóversenyként közvetítette az ellenzéki egyezkedéseket. Vagy akkor is, amikor a belorusz helyzetről az MTI-ről átvett orosz hírügynökségi anyagot használ, esetleg amerikai konzervatív forrásokat használva magyarázza az ottani kultúrharcot. Ki mondta, hogy újságot olvasni egyszerű, ugye?
Kijev 2017 - érdekes volt azzal szembesülni, hogy ugyanazon a programon lehet PSZH-n mászókázni és tündéres arcfestést kérni
Nevek
Sok mondás van arról, hogy hány dolog biztos a világban. Ami mindennél biztosabb, hogy a névdivattal a magyar sajtó, és általuk a magyar nép egy része nem tud mit kezdeni. Minden évben megírják, hogy mi azok az új nevek, amik túlélték az MTA névtani eldöntőbizottságának ülését. Le lehet tölteni a Belügyminisztériumtól, hogy az előző évben mik voltak a toplistás nevek. Ezek azok a nevek, amiket ha négy év múlva hangosan kimond az óvónéni, akkor köré gyűlik a fél csoport. Jó ideig ezek a Lacikák és Józsikák voltak. Aztán, amikor én gyerek voltam nagyon népszerű volt a Norbert. Most tán Bencének és Noelnek áll a világ. Lányban meg az Anna, Hanna, Pannáknak.
Ezekkel szemben a Szelimek, Vérbulcsúk vagy Dzseniferek nincsenek sokan. Úgy értem, nem top százas név. 2021-be török eredetű lánynévből a Zejnep csúszott be, százöten kapták ezt a nevet. A fiú névlistán ott a Krisztofer, a Brájen sőt a Denisz is, de 14 Bencére jut egy Krisztofer. Vagy három Jánosra, öt Lászlóra. A magyar névadási szokásokban megfigyelhető a névdivat, de nem az a fajta, amit az olvasók az új keresztneves cikkek alapján feltételezni szoktak. Még azt is merném mondani, hogy a magyar névadási szokások alapvetően konzervatívak.
A Tünde név 1830 óta létezik, Csokonai találta ki. 45 ezer ember él ma ezzel a névvel
Szóval amikor a sajtó lehozza az aktuális évi névdivat cikket. Amikor az a cikk a fentieket nem magyarázza el. Alatta pedig kialakul egy moderálatlan cigányozás. Akkor ez mind a sajtó bűne. És akkor ezzel a mi a baj a sajtóval című sirámomat megpróbálom erre a részre berekeszteni.
Privát világtörténet
A fotókra ugyanaz igaz, ami a grafikákra, amiről a múltkori levélben volt szó. Piszok nehéz jogtisztának maradni. (Apropó elharapózó copyrightról lesz még szó.) Ezért kattintanotok kell, hogy megnézzétek, hogy a híres amerikai tévészakács és híresség, Julia Child hogyan nézett ki a férjének a képein. Childék élete amúgy is érdekes, aki a Julie & Juliát látta, ami amúgy nem egy dokumentumfilm, az az alapsztorival tisztában lehet. Külszolgálatban találkoztak, OSS (ez a CIA elődszervezete), diplomáciai szolgálat, Európa bejárása, majd kizuhanás az egészből a McCarthy-féle vörösvadászat alatt. Ezt az életet pedig Paul Child végigfotózta tök jó szemmel. Kezdésnek két galéria: Telegraph és Time.
A Képtelen Krónika podkasztban, amit amúgy is nagyon szeretek, a jó múltkorában volt szó az 1908-as New York-Párizs autóversenyről. Természetesen érdekelt, hogy hogy néztek ki azok az autók, amiket végigcígöltek Amerikán, majd túlélték Szibériát és végül Párizsig nem estek darabokra. A Smithsoniannál van galéria. Az adást meg nagyon ajánlom, nekem ez az autózós háttérádióm.
Zúzdába a könyvekkel
Amióta először találkoztam a Creative Commons licencekkel, és ez nagyjából a magyar fordításuk táján történt kétezernemtúlsokban, azóta vagyok tisztában azzal, hogy a szerzői jogvédelemben nagy bolondságok mennek. Nem fejteném ki Ádámtól és Évától, mert a nyomokban problémás, de tagadhatatlanul nagy tudású Lawrence Lessig Szabad kultúra című könyve egyrészt fent van az elektronikus könyvtárban, másrészt két sör áráért beszerezhető antikváriumból. Szóval induljunk ki a mából: a szerzői jogvédelem a szerző halála plusz hetven évig tart, ha fordításról van szó, akkor a fordító halála plusz hetven évvel számolunk a fordított szöveg esetében. Egyes országokban vannak olyan szűkítések, amelyek bizonyos felhasználásokat - például oktatási célú felhasználás, paródia célú - lehetővé tesznek, illetve a magyar jogrendben van a nagyszerű idézés című dolog, ami lehetővé teszi, hogy egy művet "az indokolt terjedelemben" idézzünk.
A fentiektől függetlenül van egy könyvtári felhasználás, aminek a díjbeli vonzatait nem tudom, de egy dolog biztos: a könyvtár annyi könyvet tud kikölcsönözni, ahány példánnyal rendelkezik. Egyszerű, ugye? Aki szerint nem, az tudja, hogy Walter Benjamin röhög a markába, mert ő már tudta, hogy a művek reprodukálhatósága problémákat hordoz magában. (Amúgy az esszével lehet vitatkozni.) És akkor megjött az atomvillanás, ja nem, a digitalizáció. Az Internet Archive nevű nonprofit szervezet, ami egyszer külön Rakaszt érdemelne, befogadott egy csomó selejtezendő könyvet, beszkenelték, és felkínáltak annyit időkorlátos, másolásvédelmes kölcsönzésre digitálisan, ahány papírkönyvet bevittek a raktárukba. Ebből azóta van egy lezáratlan per az Egyesült Államokban, a különböző kiadói érdekvédelmi szervezetek pedig szeretik egyszerűen lekalózozni az Internet Archive-ot. (Privátim magánvélemény: a kalóz nem így néz ki, ismerek olyat is.) Az írók között pedig megoszlik, hogy mit gondolnak. Mivel mélyen elfogult vagyok, ezért egy pro-IA véleményt fogok hozni.
Ha Új-Zéland, akkor kakapó. Lentebb szó is lesz róluk (Fotó: Kimberley Collins CC-BY)
A tűzre az locsolt most újra benzint, hogy az új-zélandi Nemzeti Könyvtár szabadulni akar 625 ezer kötettől. Van ilyen a könyvtárak életében: nekik alapvetően olyan könyveket kell tartani, amiket kikölcsönöznének. Esetleg olyat, amire van egy spéci külön gyűjteményük. Az új-zélandiaknak most épp az utóbbira kell hely, mert bővíteni akarják az őslakos vonatkozású könyveiket. A 625 ezer könyv azonban senkinek nem kellett. Párat eladtak, elajándékoztak satöbbi, de ennyi könyvtől egyszerre nem egyszerű megszabadulni. Végül összekötődtek az Internet Archive-val, ami átvette volna az egészet saját költségén, ám ezzel újrakezdődött a vita. A ügy egyik főarca Sir Philip Pullmann, Az úr sötét anyagai trilógia - van HBO-n is - szerzője. Az egyik sarokban a kiadói szervezetek, a másikban vegyes társaság. Egyelőre megakasztották a folyamatot. Az ügyben az tán a legszebb, hogy ha az IA nem kaphatja meg a könyveket, akkor lesz belőlük újrapapír, papírtégla vagy szalonnasütés.
Zárójel: keverednek itt az amerikaiak, a britek és a mindenkimás. Azért van ez így, mert hagyományosan az angolul író szerzők külön adják el az amerikai és a brit/nemzetközösség jogokat és még keresnek egy kis pénzt a minden más angol nyelvű piacon. Megy is a fújás, hogy amerikai kiadást ne vihessenek be Nagy-Britanniába, mert az milyen lenne. Az ember magyarként megteheti, hogy azt a kiadást rendeli meg magának, ami jobban tetszik.
Rewind
Egyik éjszakáról másik reggelre lebontották Breuer Marcell magyar származású építész első Amerikában épített házát, a Geller House-t. Valami egészen közhelyes hülyeség épül a helyén. Teniszpálya, toitoivécé esetleg parkoló. (Na jó, az első.) Ilyen hírből nagyon sok van, a fenti link alatt található Tervlap is említ egy hasonló esetet Magyarországról.
Nagyobbfajta Breuer épület (Fotó: london road CC-BY)
Szembe jött viszont egy kifordított sztori is. A londoni Carlton Tavernt hat éve lebontotta a tulajdonosa, mert valami nagyobbat és luxusingatlan alakút akart ingatlanfejleszteni a helyére. Nem egyedi történet, aludtam kocsmából kialakított hostelben. Azok sem maguktól alakultak át a helyi bácsik The Sun olvasóhelyéből egyenburgert és A3-as turistatérképeket kínáló helyeivé. A Carlton majdnem megkapta a Grade II-es műemlékvédelmi besorolást, ezért a tulajdonos nagyon cselekedett. Ilyenkor többnyire befizettetnek valami röhejes büntetést, de a beruházás mehet tovább. Nincs már mit védeni. Most viszont más történt, a Carlton Tavernt újra kellett építeni a tulajdonosnak. El lehet filozofálni, hogy ugyanaz az épület-e, meg hogy mi a helyzet Thészeusz hajójával. Megragadom az alkalmat, hogy ne tegyem.
Van még két jó galériám eltéve. Az egyik Marchand Meffre budapesti gangos udvarai, a másik Alejandro Cartagena pickupos munkásai. Az utóbbitól ne azokat várjátok, akik egyedül ülnek egy fél tankban a dugóban, ezek használt melósautónak tűnnek.
Önmagáért való öröm
Már az eredeti GameBoy kamera is egy olyan kiegészítő volt, ami bájosan értelmetlen. Egy maréknyi pixelből (128×112) álló képet tudott rögzíteni, nem is terjedt el. Technológiai érdekesség, mint az Apple Quicktake kamera. Conor Merrigan azonban gyártott átalakítót a GameBoy kamera és a Canon objektívjei közé, majd hogy ez megvolt, elvitte driftelő versenyautókat fotózni a jószágot. A képek egy része határozottan nagyon jó, a többi pedig olyan, amiért nem kell szégyenkezni.
Gazs küldte a Zen Motoring című BBC-s programot, hogy nézzek bele. Lényegében egy menetrögzítő kamera képét látjuk, ami alá Ogmios, a sofőr már nem suttogó, de még nem hangos ASMR hangon beszél, és közben udvariasan vezet. Kommentálja a forgalmat, az életet, de mindezt káromkodás és anyába küldözgetés nélkül, zen nyugalommal. Volt már rész, amiben egy robogóssal vívott egy helyzetben freestlye rap csatát, egy másikban egy sérült galambot hordozott magával fél napig, míg el nem engedhette a kicsit kipihent jószágot. Persze szerkesztett a műsor, amit látunk, meg nagyon ki is van találva, de nem tűnik annak. A részeket innen-onnan kell összeszedni, de a pilot adás fent van YouTube-on is.
A jó kép akkor is az, ha egy marék pixelből áll (Fotó: Conor Merrigan)
Megint kakapó szaporodási szezon van - a tavalyi nem volt jó év - úgyhogy megint érdemes ránézni, mit ír Dr. Andrew Digby az internetre. A 2019-es nagyon sikeres szaporodási szezont eddig nem sikerült megismételni. Akkor sok volt a rimugyümölcs, nagyon jól sikerült a mesterséges megtermékenyítés, bevetették az okostojást - szori, smart egg a cucc neve, 3D-nyomtatott és meggyőzi a madarat, hogy a közben biztonságos távolban keltetett tojása helyett az igazin ül - ezért remek évet zárt a kakapómegmentési program. Azóta volt fertőzés, egy-két elhullott és meggyászolt madár, és hát amúgy is a fiókáknak csak a fele éli meg a fiatalkort. Na de majd tán idén! Egyelőre 202 madár él összesen, és már van két - vagy már három?! - új fióka, akik még nem kaptak nevet.
Teljesen véletlenül találtam egy edzési mozgalomra, akik a nyolcvanas évek neonszínű, frotír és lycra cuccaiban mozognak, mert úgy esik jól nekik. Annyira aranyos ötlet, még ha ez a klasszikus fitnesz VHS esztétika rendkívül röhejes is.
Hosszú sztorik röviden
Tucatnyi vagy annál is több cikk van itt-ott elrakva, hogy egyszer majd jól összefoglalom két bekezdésben, akit meg érdekel, az elolvassa a maradék 30 ezer leütést is. Mostanra beláttam, hogy ez egy magamnak tett, betarthatatlan ígéret. Inkább itt lesz pár mondat kísérettel a link.
A hackeres legendák mindig férfiakról szólnak (kötelező olvasmány: Bruce Sterling: Hackers - Heroes of the computer revolution), úgyhogy legalább is illik feltenni a kérdést, hogy de hol voltak a nők. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy a programozók között a nők arányának a csökkenése a személyi számítógépek áttörésével, ez durván a nyolcvanas évek eleje, kezdődött el. A Verge egy pazar nagy cikkben mesélte most el, hogy az egyik ilyen a történelemből kiírt női hacker, Susan Thunder, hogyan szorult ki azokból a történetekből, amelyekben ott lenne a helye. A történetben van minden, amit feltételezni lehet. Vallásos szülő, groupie karrier - igen, az összes valamirevaló rocksztárt bedrogozott 14 éves lányokkal lógott, aki azt mondja, hogy ez bármikor normálisnak számított, megdobálom féltéglával - bántalmazás, kiszolgáltatottság és az ezek miatt felszedett finesz, a social engineeringhez szükséges sztoriszövés satöbbi.
Milyen szavak kerülhetnek be a New York Times keresztrejtvényébe? Lehet-e megfejtés Hitler? Tök jó cikket hozott le a Kotaku arról, hogyan szerkesztik - és emiatt hogyan változott meg a Times - keresztrejtvénye és hogy vannak náluk bevállalósabbak is. És ha már belementünk a szójátékokba, van egy másik cikk arról, mekkora a különbség az otthon az ebédlőasztal körül játszott Scrabble-nek és a versenyszerű megközelítésnek.
Bukott mesterünk, Warren Ellis valamit nagyon eltalált a Normalban annak idején. Pontosabban jó választ adott az egyik legfontosabb kérdéscsoportra: mi olcsó most egy tömeggyártásban lévő eszköz miatt és mit lehet ebből az olcsó alkatrészből építieni, ami megváltoztatja a világot? A drón például nem csak egy új nézőpontot adott a fotózáshoz, bár kétségkívül azt is, hanem egy nagyon olcsó fegyvert is a gerillák - fogalmazzunk visszafogottabban: asszimetrikus konfliktusban résztvevők - számára, amit drága elhárítani.
Amikor Pályi Zsófi és Hirling Bálint New Yorkban járt, forgattak egy rövid dokumentumfilmet az egykori magyar negyedben. Sztorizás, Malév-nosztalgia, archív híradó, nagyon jó!
Ennyi a hétre.
Ádám