Rakasz #258 - fenékig! mint a Titanic
Sziasztok!
A héten találkoztam a covid középidő fogalmával. És az a szörnyű igazság, hogy nagyon viccesnek találom. Nem magyaráznám túl, inkább csak mondom a dátumot. Pénteken, amikor rábukkantam 2020. március 677-e volt.
Ide kapcsolódik az is, hogy a hét művésze Asaf Hanuka, akinek több olyan képregénye volt már, ami pár képben reagál a koronavírusos mindennapokra. Így, hogy már az ötödik hullámról van szó, a legutóbbi képregénye különösen találó.
Nagy Omár
Kicsit restellem, mert ez a mostani egy olyan sztori, amit átlag háromévente megírnak, de nekem új volt. Ráadásul a Sotheran's twitterén jött szembe, amely cégről még lesz szó.
Ezerkilencszáz nem túl sokban a Sotheran's, ami egy 1761-ben alapított londoni könyvkereskedés - videó róluk erre -, megrendelte minden idők talán legdrágább könyvét Omár Khajjám Rubáiyát című verseskötetét a nagyon díszes, nagyon ékköves-aranyos könyvekben utazó Sangorski & Sutcliffe cégtől. A munka két és fél évet vett igénybe, több száz drágakövet és valami kilenc négyzetméter aranyfüstöt sikerült beépíteni a könyvbe. A könyvtárgy 1911-re készült el, a Sotheran's meg is hirdette ezer fontért, amennyiért nem ment el. Gyors számítás után, mai fontban 125 ezer font lett volna, meg az apró. Azaz durván 55 millió mai forint. A Sotheran's ezek után New Yorkban akarta kiállítani a könyvcsodát, de elsőre visszapattantak a vámon, mert túl sokat kellett volna fizetni. A Nagy Omár (The Great Omar) nevet kapó kötetet végül a Sotheby's aukciósháznál adták el, egy Gabriel Wells nevű amerikai vette meg 450 fontért. Az első Amerikába tartó postahajóra nem sikerült felrakni, de a következőre, egy elsüllyeszthetetlennek hirdetett teljesen új óceánjárón volt neki hely. Ekkor már 1912-t írtak, a könyv pedig a Titanickal együtt süllyedt el. Nem sokkal később Sangorski, a könyvkötő is vízbe fulladt, amikor egy nőt próbált kimenteni.
Nem spóroltak az arannyal a Nagy Omáron - ez a harmadik példány(Fotó: British Library)
Sutcliffe, a másik könyvkötő készített még egy példányt a The Great Omarból idővel. A könyv pont elkészült a második világháború kitörésére. Ugyan egy bank széfjébe rejtették, hogy ne érje baj, de a bombázások során a bank, a széf és a peches könyv második példánya együtt semmisültek meg. A harmadik példány, amit a céget Sutcliffe után átvevő unokaöccse Stanley Bray készített el évtizedekkel később az eredeti dokumentációt felhasználva egyelőre létezik. A British Libraryben található. A források nem írnak arról, hogy retteg-e emiatt a könyvtár.
Ebben a sztoriban az az igazán jó, hogy ha az ember elkezd utána menni, akkor egy csomó dolog kiesik még a szekrényből. A BBC4-nek volt egy rádióműsora eltűnt, ellopott, elpusztult vagy csak nem tudjuk mi lett vele könyvekről. Sajnos a rádió archívuma úgy működik, hogy a műsor leadása után idővel leveszik az adásokat, és csak akkor kerülnek ki megint, ha újra leadják őket. Viszont a műsor házigazdájának, Rick Gekoskinak a honlapján megvannak a hangfájlok.
Packmatt (CC-BY) fotója egy minneapolisi falról
Aztán az egész átkozott Omár kötet történet van annyira jó, hogy természetesen van róla könyv is. 2001-ben jelent meg, és van belőle egy számozott, ötszáz példányos, bőrbe kötött változat is. Természetesen a Shepherds, Sangordski & Sutcliffe adta ki. De ami még izgalmasabb - és egyben bizonyíték arra, hogy az emberek semmiből nem tanulnak - találtam egy egyedi kötésű, tényleg gyönyörű darabot belőle közel ötezer dollárért.
Van még két Omárom talonban. Az egyik egy, az 1800-as évek végéről származó William Morris kiadás. Tudjátok, arts and crafts, indaminták, a szecesszió előfutára, na pont ennyire szép. A másik pedig, hogy Magyar Helikon kiadta Szász Endre illusztrációkkal a Rubáiyátot, aminek volt egy 2004-es utánnyomása. Pár éve az ember után hajigálták a Könyvudvarban 500 forintért, és még ma is meg lehet csípni a Vaterán két-három kommersz sör áráért.
Valami lopott
Anaïs Mitchell amerikai énekes-dalszerző és drámaíró feltette az utóbbi idők legjobb kérdését Twitteren, mert valami nosztalgiától sem mentes esszén dolgozik: kinek mi hiányzik a mobiltelefon előtti tinédzserkorból? Jó, persze tömegestől vannak felnőttek is, akik erre nem tudnak válaszolni, olyan régen velünk van a mobil, viszont a megszülető válaszokból kirajzolódik valami (félve írom le) generációs különbség.
Kicsit is értő olvasással összerakódik, hogy ez a helikopterszülőség előtti kor, mert a gyerekre nem lehetett rátelefonálni csak úgy, hogy hol van és mit csinál. Vagy hogy ez az a korszak volt, amikor lehetett zenét ajándékozni, mert a Spotify és társai nem változtatták még közművé (és liftzenévé) az egészet. Fókuszáltabb figyelem, illetve az, hogy az iskola és az esetleges ottani problémák - pl. csúfolás - nem követték otthonra is az ember.
Ez valamikor érték volt. Ne sírjuk vissza, de tudjunk róla (Fotó: denise carrasco CC-BY)
A fent leírtak természetesen nem mentesek a múlt megszépítésétől, ez a nosztalgia sajátja. Illetve néhány esetben a szűkösség - ld. zene - dicséretébe csapnak át, ami mellett amúgy nehéz érvelni. Viszont érdemes végigfutni a listát, pár érdekes gondolat van benne.
Állatságok
Esküszöm, nem keresem ezeket, csak beesnek. A héten tudtam meg, hogy a quebeci franciában a csíkos (keleti) mókus neve suisse, amely szó svájcit jelent. És azért ez, mert ha a színektől eltekintünk, ugyanolyan csíkos az állat, mint a pápát védő svájci gárda. Az állatot latinul tamias striatusnak, magyarul pedig amerikai csíkos mókusnak hívják, mindkettő nélkülözi a költőiséget.
Szülinap, aha (Fotó: saját)
Még meglepőbb, hogy a lovak egy (illetve kettő, erre kitérünk) napon ünneplik a születésnapjukat. Az északi féltekén január elsején, a délin jellemzően augusztus elsején. Ez csak a telivérekre igaz, a sima haszonállat, hobbiló, nem-pedigrés-állatok jogosultak a saját születésnapra, ami amúgy leginkább a közvetlen környezetükre tartozik. A telivérek esetén viszont a versenyek miatt, ahol csak ki kell kiáltani, hogy hány éves az állat standardizálták a születésnap fogalmát.
Mit csinál a szabályozó?
Ez megint az a rovat, amiben a magyar sajtón húzom fel magam. Aki tudja, hogyan működik egy ipar úgy kábéra, az ugorhat. Most, hogy létrehoztuk a vak vezet világtalant szituációt, folytatom. Bármekkora végeláthatatlan szabadságban is élünk, nem lehet csak úgy mindent megcsinálni. Az állam a piac és az ipar különböző részeit szabályozza. Ha egy élelmiszeripari adalékanyagról kiderül, hogy nem egészséges, akkor tiltja, ha valami nagy mennyiségben káros, de mondjuk totálisan be nem tiltható, akkor határértéket állapít meg rá, amiben még nem árt. És így tovább. Fel lehet tenni a kérdést, hogy mit keres a gumiarábikum vagy az agaragar a kajában, de ha benne van egy, az országban forgalomba hozható terméken, akkor abban biztosak lehetünk, hogy nem nő tőle két fejünk másnapra.
A szabályozásnak vannak érdekes kanyarjai persze. Ezek minden olyan esetben előkerülnek, amikor valakinek a szabályozás tényével van gondja. Szerintem mindenki hallotta már azt, hogy az EU betiltotta a túl egyenes (vagy túl görbe?) banánt, esetleg uborkát. Ez remekül hangzik, önmagában egy EU-ellenes hangulatkeltő elem, mert azok ott fent ugye nagy jó dolgukban, a mi pénzünkből, a kisember kárára - a világ végéig tudnám folytatni - már ebbe is beleszólnak. Ezek nagy részét amúgy az EU-ellenes brit sajtó indította el, még korábban. Ne menjünk bele, hol vannak most a britek.
A Chiquita története nem problémamentes, de illusztrációnak megteszi (Fotó: Mike Mozart CC-BY)
A banánügyi törvény például egy 1994-es törvénytervezetből ered, amely minőségi kategóriákat állapított volna meg a banánok esetében: lett volna egyes kategóriás sima banán, kettes kategóriás csúnya banán meg egy extra kategória, ami meg a szép. (A törvény itt van magyarul.) A sztori tényleg nem szép, a fent linkelt EUObserver cikkben össze van foglalva, csak nem azért, mert a brüsszeli tojásfejűek hülyék. Hanem azért, mert a banán és egyéb zöldség kategóriákat az zöldségipari lobbi tolta át. A minta pedig egy 1975 óta hatályban lévő francia banánminőségi törvény volt. Az EU-s banánszabályozás létrejött, és egészen 2009 júliusáig hatályban is volt. Ekkor dobták ki, mert rájöttek arra, hogy az élelmiszerpazarlás visszafogása talán fontosabb a zöldségek szépségversenyénél. Ez természetesen nem akadályozta meg Boris Johnsont és a brexitpárti sajtót, hogy 2016-ban még banánokról beszéljenek. Volt az ilyen euromítoszokról egy tök jó lista - hívta fel a figyelmem Csaba - de törölték. Szerencsére van, hogy az internet nem felejt.
Na de ha a banánügynek vége, a britek épp nagy erővel eveznek távolabb a kontinenstől, akkor mégis miért vettem elő? Mert a szabályozásra adott reakció tökéletes állatorvosi lova. És mert a professzionális magyar sajtó úgy kezeli épp az EU egy másik szabályozási kezdeményezését, mintha a fentieket nem lehetne tudni. Tudniillik idéntől meg lesz határozva, hogy milyen festékkel lehet tetoválni. (Telex, 444) Ez egy 2016 óta készülő szabályozás, amely az EU REACH nevű programjának a része, amely program célja, hogy kevesebb, az egészségre káros kemikália vegyen körbe minket, illetve ezt a veszélyességet, ha egy mód van rá, ne állatkísérletekkel állapítsák meg. A tetoválófestékekkel például az volt a gond, hogy ellenőrizetlen összetevőkből készültek, találtak bennük írótintát és karosszériafestéket is már. Most attól lesz drágább - és a drágulást a cikk is említi, csak kontextusán kívül - hogy megfelelő minőségben, tisztaságban kell legyártani a pigmenteket, ellenőrizhető módon. Ez ugyanaz a folyamat, aminek a végén tudjuk, hogy az ikeás húsgolyóban nincs ló vagy ledarált gumiabroncs. Csak míg az élelmiszeriparban ez a fajta szabályozás és felügyelet megszokott, ezért a hibákra emlékszünk, addig a jóval kisebb tetoválási pigment iparnak új tapasztalás a szabályozói figyelem.
Egyszerű az egyenlet: a festék a bőr alá kerül (Fotó: Paula R. Lively CC-BY)
Már a fenti is hiányzik a cikkekből, de van más probléma is. Nézzük meg a nyilatkozókat. A Telex esetén a tetoválók érdekvédelmi egyesületének elnöke - aki amúgy rejtélyes gazdasági érdekekről beszél -, egy tetováló, aki a Facebookról értesült, hogy van valami, még egy tetováló, akit egy hírügynökség kérdezett meg, egy negyedik tetováló, akit egy másik hírügynökség ért el, a német tetoválók szövetségének az elnöke, egy bőrgyógyász a Webbetegről idézve, és végül egy újabb tetováló, aki a szabályozás ellen kampányol. A 444 rövidebb anyagot írt, abban csak egy tetováló szólal meg, igaz senki más se. Így néz ki egy alaposan elalibizett munka. Nincs egy olyan megszólaló, aki dermatológus és kérdéseket is tettek fel neki, egészségpolitikus, eurokrata (akiket mi küldtünk ki Brüsszelbe és van titkárságuk), kémikus, festékgyáros vagy akár vadakat terelő juhász.
És ezek a lapok azt várják, hogy támogassuk őket.
Apróságok
Kriptovalutával igyekszem nem foglalkozni itt, mert bődületes lufifújásnak látom, viszont az érdekes, ahogy a bányász kapacitás rátelepül az olcsó (vagy olcsósítható) energiatermelésre. Így a kriptósok olyan erőműveket is életben tartanak, amelyeket ki lehetne venni a rendszerből és szennyezéstől szabadulnánk meg. Az egész sütire azzal került fel épp a hab, hogy a Kínából elköltöző kriptóbányászok a kazahsztáni polgárháború miatt estek ki a hálózatból. És igen, ez látszik az árfolyamon is. Miért fektet bárki olyasmibe, amit a biztonságpolitika mellett az energiapolitika, az időjárás és pénzügyi politika is meg tud borítani.
Olyan régen volt jó Matt Webb cikk, erre most írt egyet a fasizmus és a szuperhősök kapcsolatáról. Ami nekem új volt, hogy az átlagembernél okosabban vagy ügyesebben cselekvő hősnek nem feltétlenül kell szuperhősnek lennie, elég, ha kompetens. Ez pedig egy teljesen más típus. Például Mark Watney A marsiból.
Nem igazi apróság, mert a cikk hosszú, cserébe nincs rajta magyaráznivaló. Tilda Swinton az a színész, akivel egyszer még szívesen sütnék szalonnát. (Ez a nagyon remek 2015-ös GQ interjú óta él bennem.) Vagy mittomén, csavaroznék össze polcot. Mert olyan embernek jön le minden interjúban, akivel ilyesmiket is lehet csinálni. A filmjei meg jók. Most épp a Guardianben van vele egy interjú. (Kösz, Dávid!)
Én máshol
Új Infotér interjú, Szabados Leventével. Illetve, hogy őszinték legyünk magunkkal, fél interjú, mert annyi mindenről beszélgettünk még, ami nem fért volna el az Infotér szerverén, hogy azzal kezdeni kellett valamit. Ezért itt van a második fele. Lutra albumot írok, nem újságot, én is érzem néha. Apropó ebben a beszélgetésben van szó arról, hogy azokat a történeteket szeretjük mi emberek, amiknek emberi szereplői vannak. Az Egyesült Államokban leesett a nagy hó, autók ezrei ragadtak az I-95-ös autópályán több, mint egy napra. Megy a felelőskeresés is, ami egy nagy infrastrukturális és klíma jellegű sztorinál nem lesz egyszerű, de már megvannak a hét elejének a hősei is: két hegesztő, aki főzött kávét.
Vers
Már így is lelógunk a netről, olyan hosszú lett ez az évi első Rakasz. De azért egy Macuo Basó haiku még jut a végére.
Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!
Ennyi a hétre. Vigyázzatok magatokra.
Ádám