Rakasz #257 - pénzügyek és megélt dolgok
Sziasztok!
Ez a levél hosszabbnak indult, de aztán könyvek, filmek, sorozatok és játékok előtt ragadtam. Nagyon kellett már ez. Nektek is ajánlom.
Én, a részvény
A tavalyi (idei?) év egyik érdekes jelensége az NFT, azaz a nem helyettesíthető token volt. Több helyre megírtam már, hogy ez micsoda. Nagyon durván leegyszerűsítve egy digitálisan sokszorosítható műalkotás digitálisan tárolt, ám nem sokszorosítható tulajdonjoga. (Azaz: egy cetli, hogy tiéd a Mona Lisa.) Ettől a megvett képet még agyba-főbe másolhatják, de a pedigré annál marad, aki megvette. Ez leginkább arra jó, hogy most már digitális spekulatív célú műalkotásokat is lehet létrehozni. Maradjunk abban, hogy nem nyűgöz le.
Az NFT hullámmal viszont létrejött pár érdekes dolog. Az egyik a sorozatban generált, egymástól kicsit különböző gyűjthető képek. Mint például a most épp nagyon menő Bored Ape Club, amik nos bitang drága majmos képek. Másrészt pedig az NFT célú lopás, amikor egy művész digitálisan elérhető műveit valaki lementi és NFT-síti, így megspórolva az alkotás fáradságát. Igen ám, de mivel a képek blockchainen való tárolása - ahol amúgy a tulajdonjog adásvétele megy - drága lenne meg bonyolult, ezért az NFT-k képei jellemzően tök unalmas, hagyományos tárhelyen vannak, ahonnan meg a hagyományos jogi csatornákat használva lehet őket töröltetni. És itt jön az, hogy megmutatom a kedvenc NFT-m, aminél a kép lopott volt, így csak a helyének a tuljadonjogát vette meg valami nyomorult. Ez nagyon poszt-posztmodern. Az egész jelenség amúgy nem túl érdekes, de ez a darab, ez kordokumentum.
Han csavarozott először
El sem tudom képzelni, hogy történt, de a The Drive magazin teljesen rákattant Sung Kang koreai-amerikai színészre. Okokat persze tudok sorolni, a Fast and Furious széria legjobb darabjában debütált, ráadásul a franchise nagyjából egyetlen emberi szereplője. De kell még hozzá, hogy amúgy autós ember legyen. Ez viszont nekem csak a Drive cikkeiből derült ki, hogy nemcsak, hogy lejár csavarozni mindenféle műhelyekben, hanem tudja, hogyan kell a háttérbe húzódni, amikor azt akarják, hogy róla szóljon a sztori, pedig sokkal többen voltak benne. Itt van rögtön ez a Datsun-felújítós történet. Vagy persze az is érdekes, ahogy elmeséli, milyen volt részben az általa eljátszott karakterré válni.
A két gender egyike a lámpákkal telepakolt front (Fotó: peterolthof CC-BY)
Én, a cég
Van az a fickó, akiről szerintem fotót mindenki látott, még ha a nevét nem is tudja, aki teletetováltatta korai internetes cégek logóival magát. Könnyű pénz volt, csak pechjére különösen tré cégeket választott, amik aztán a dotkom lufi kipukkadásakor többnyire csődbe is mentek. William Gibby, akit egy ideig Hostgator M. Dotcomnak is hívtak, mert a nevét is eladta, azóta már azon dolgozik, hogy visszakapja az arcát. Pár éve gyűjtött is erre pénzt.
A sztori amúgy egy humanitárius történettel kezdődött. Gibby egy veséjét felajánlotta szervdonorként, és a felépülését fizette az első tetkóból. A Vice fentebb linkelt cikkéből egy nagy szívű, nem túl okos ember képe rajzolódik ki. Klasszikus sztori.
Kim Dotcom egy élettel ezelőtt (nem sikerült kideríteni honnan szkenelve)
Azért vettem ezt elő, mert a héten jött szembe egy sztori Alex Masmejről a The Atlanticban, aki részvényesítette az életét, amibe be lehet fektetni. A lap szerint - a cikket egy kockatőkés befektető írta - ez zseniális ötlet, meg előremutató, és így mindenki befektető lehet. Én meg nem tudom elhessegetni, hogy ugyanazok a szar alakok használják ki ugyanazokat a többre vágyó, szegényebb embereket, akik húsz éve a Gibby féléket is. Épp csak a máz más, amivel most le kell önteni a sztorit. Akkor dotkom volt és digitalizáció, most financializáció, Robinhood és NFT.
Én máshol
Kedves olvasó nem szoktam lenni, de a héten írtam egy vendégposztot a Diétás Magyar Múzsára. Nagyon unom azt a rinyát, hogy ne vigyék be a politikát a művészetbe, popkultúrába vagy zenébe. Leginkább az a bajom ezzel, hogy nincs egy centi alapja sem. A művészet reagál a világra, amiben készül. Emellett impliciten is lehetnek benne értékek, amiket szintén meg lehet vizsgálni. (Pl. a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmjei szerint a rendőrség egy megbízható szerv a társadalom szolgálatában) Végül pedig az irodalom (film, videojáték, szöveg) eszköz arra, hogy gondolatokat, világmodelleket ütköztessünk benne.
Feladat
Gáspár szólt, hogy már elérhető - ahogy minden éven - a King William’s College kiguglizhatatlan kérdéseket tartalmazó kvíze. Még nem volt érkezésem ránézni, de mindig buli.
Szöveg
Senki nem verte az ajtómat, hogy régen volt vers, pedig egy ideje kiesett a tematikából. Csak részlet jön, mert tiszteletben tartom a szerzői jogokat - értsd: lusta voltam lelevelezni a szöveg elkérését - és így az idézéssel takarózok. A hét egyik szövege Lackfi János Patikusdala, aminek a teljes verzióját megtalálhatjátok a Kortársban.
Az én nevem Csontváry
Kosztka Tivadar.
Jöhet engem csodálni
Mind, aki akar.
Ezüst fű és bíbor ég,
A világ csak buborék,
Erről szól a dal.
Azt mondta az anyám is,
Ej, te Tivadar,
Nem lila a kanális,
Nem bordó a fal,
Mondtam, anyám, elhallgass,
Kék ég, zöld fű, unalmas,
Jobban jár, ki csal.
Vagy persze van ebből énekelt vers a Kaláka előadásában.
Aztán Gabi küldött egy Szvoren Edina novellát és hát milyen jól tette.
Ennyit az elmúlt évre!
Ádám