Rakasz #252 - NDK műanyag és egy csipet só
Sziasztok!
A vám meg az áfa, amit a kínából rendelt egycentes szirszarokra vetettek ki sajnos megérkezett az életembe. A héten 3500 forintot - a fejemben ez még egy könyv ára, pedig egyre kevésbé - kell kifizetnem, hogy megjöjjön az indiai bestiáriumom és (eredetileg) hausza szerelmes (muszlim chicklit!) regényem. Megvehettem volna e-ben is, de valamiért úgy éreztem, hogy ha az ember olyan könyvet vesz, aminek az a címe, hogy India démonjai vagy A bűn egy kölyökkutya, ami hazáig követ, akkor köteles olyan formában tenni, amit kézbe is vehet. A vonatkozó öreges mondat: a régi szép idők, amikor a posta csak úgy kihozta a csomagokat. (Csak panaszkodnom kellett egy sort, a Maalouf: On Identity belefért a postaládámba, az indiai csomaggal pedig becsöngetett a postás.)
Fröccsöntött gyermeköröm
Sok és legyszerűsítő magyarázattal kezdődik az Atlas Obscura cikke, de az oldaltól megszokott módon érdekessé válik. Azt a kérdést járja körbe, hogy hogyan próbálják megőrizni a keletnémet műanyagtárgyakat a múzeumi kurátorok. A műanyagról úgy gondolkodunk, hogy örökké megmarad szemétnek. Ez nem is teljes tévedés, de közben a felülete megkopik, anyagában végigrepedezik, kifakul. Magyarul megszűnik annak a tárgynak lenni, ami volt. A cikk sajnos nem tárgyalja, hogy mégis hogyan lehet ezeket a tárgyakat visszahozni az életbe. Azt például teljesen máshonnan tudom, hogy a pályafutásukat szürkeként kezdő, majd sárgásbarnává koszolódó és fakuló retró konzolok gyűjtői a fórumaikban cserélgetik a műanyagpucoló csodaszerek receptjeit. Sőt mostanra vannak videók is erről.
A jelenség nem szűnt meg. A kedvenc telefonom, ami alig húsz éves, remek csúszásgátolt gumi bevonattal rendelkezett. Ez mára lefolyt róla, az már nem az az eszköz, ami valaha volt. Helyrehozni pedig értelme sem lenne, de gyanús, hogy alkatrész sincs hozzá, hiszen nem bírják az idő múlását. Tizenéve vettem magamnak egy eszközt, ami diktafonnak túl okos, field recordernek meg túl buta. A mai napig remek vele dolgozni, most öcsém használja, aki szintén újságíró, nekem meg van pár egyéb felvevőeszközöm. Minden úgy működik rajta, mint az első napon, kivéve a szélzajt szűrő szivacsok, mert azok porrá foszlottak. És hol vannak ezek a jószágok egy NDK műanyagjátékhoz képest?
Közben újranéztem a kabarészámot, ahonnan a címet kölcsönöztem, te jó isten, de rosszul öregedett a Fröccsöntött gyermeköröm.
Négykerék
Azt hittem, eleget tudok az autózáshoz kapcsolódó apró gyűjthető mütyűrökről. A Leen Customs, ami verseny- és tuningautós kitűzőket gyárt, azonban meglepett. Egyrészt azért, mert a másodlagos piacon olyan árak vannak - tizenezrek meg százezerpár forintok - akiktől elsápadok. Újonnan, ha sikerül lecsapni egyre, olcsóbbak jóval. (Lásd még mesterséges szűkösség, mert ezekből annyit lehetne gyártani, mint a szemét.) Másrészt pedig azért, mert az apró, egycentis kocsikba nagyon sok egyediséget, menőséget és részletet sikerült belerajzolni.
A GM Futureliner egy olyan gép, amiről írni kell, ha írni lehet. Ez volt a General Motors 1939-es jövőjárműve: modern áramvonalas karosszéria, bálna méretű gép, minden elképzelhető extra (kormányszervó!) és a jövőbe vetett nehezen megindokolható hit. Turbinahajtás nem volt, az egy későbbi GM konceptbe került bele. Gyönyörű guruló szobor, nézzétek meg.
Modern cowboy
Longmire-t nézek, mert valahol ajánlották, és egy laza hónappal később eszembe jutott. USA, random füves síkság megye, a helyi serifet követjük, ahogy igazságot oszt. Van probléma a saját életében is, van probléma a világban is, ráadásul valahogyan együtt kell élni a rezervátumban élő csejennekkel is, akik érthető módon nem akarják, hogy beledumáljanak a dolgaikba. Akkor sem, ha épp egy nagy pénzből épülő kaszinóbiznisz körül kellene nyomozni. Jó karakerek, lassan jóvá váló szálak, ja és egy modern cowboy, ami eleve kérdéseket vet fel.
Rá lehetne sütni, hogy copaganda (rendőpropaganda), de ezt meghagyom a Brooklyn 99-nak. Amúgy is közelebb van a Justified-hoz, csak nem olyan vadul derűlátó. Arra indulnék el a gondolkodásban, hogy ha az ember elveszíti a hitét a nagy rendszerekben - az igazságszolgáltatás határozottan ilyen - akkor kell valami pótszer. Nem működik, hogy ugyanazt a vacakot nézzük szórakozásként, amiből kiábrándultunk, ami ellen küzdünk. Nem vagyunk PETA-sok! A serifnél kisebb egysége, még ha jár hozzá három helyettes meg egy ütött-kopott pickup is, nem nagyon van az igazságszolgáltatásnak. A bírósági oldalát pedig nagyrészt homály fedi az ügyeknek.
Másolás
Roy Lichtenstein a pop art egyik ismert képviselője, a Wham! vagy a Drowning Girl olyan művek, amiket ismerni szokás tőle. Fő jellemzője a képregény panelek kinagyítása és úgy megfestése volt. Remekül el lehet vitatkozgatni a művészetének értékéről - a pénzbeli értékét tudjuk, az sok - vagy arról, hogy általában véve mi az értéke annak, hogy az ember kinagyít egy darabot a másik munkájából az eredeti alkotó megnevezése nélkül. Más területről ugyan, de tudunk olyan posztmodern műveket mondani, ahol ez hommage és működik. Lichtensteinre azért elég csattanós az a mondat, amit Art Spiegelmann mondott, hogy "Lichtenstein se többet, se kevesebbet nem tett a képregényért, mint Warhol a levesért."
Az alapjáraton viszonylag csendes vita - Lichtenstein 1997 óta halott - most azért lángolt fel, mert Neil Gaiman felvetette, hogy a MOMA, ahol a Drowning Girl található, igazán megemlíthetné, hogy honnan emelte el a panelt Lichtenstein. Ha elolvassuk a MOMA oldalán a kép leírását, amely szöveg egész hosszan foglalkozik azzal, hogy milyen fáradalmak közepette másolta le még a nyomda folyamat tökéletlenségeit is a művész, lehet respektálni a kérést.
Az idei nagy felismerések egyike az volt, hogy a természetet az ember maga konstruálja meg. Van egy, változó elvárásunk, hogy hogyan néz ki. Van igényünk kialakítani magunknak - lásd angolkert, aminek az ötletét részben keletről hozták Európába. Szóval gyarmatáru, ami aztán továbbfejlődött különböző irányokba. De nem a Brit Birodalomról akarok beszélni. Hanem Seneca Village-ről, amiről egészen pár nappal ezelőttig nem hallottam. Pedig minden New Yorkban játszódó filmben mutatják a helyet, ahol ez a szabad feketék által alapított és néhány ír és német bevándorlócsaládot is tartalmazó 250 lelkes falu állt egyész 1857-ig. Ekkor az állam kisajátította, lebontotta, és a helyén ma a Central Park van. Sikerült annyira lebontani, hogy a falu csak a kétezres évek legelejére kapott egy emléktáblát.
Ide tartozik az is, hogy eredetileg máshová akarták építeni a parkot, de a másik helyen gazdag fehér családok birtokai voltak. A folyamat se szép nem volt, se elegáns, hogy a kecs és kellem teljes hiányát fel se emlegessük. Seneca Village lakóit elmondták mindennek - értsd: isznak, angolul se beszélnek rendesen, rosszéletűek, miegymás - majd úgy döntöttek, hogy tán nem kár érte. A falu két évig pereskedett, és mivel ma minden New Yorkban játszódó filmben ott a Central Park, a sztori végét tudjuk is.
Apropó New York, a fent linkelt NYT cikk arra is kitér, hogy bár a délhez kötjük igazán a rabszolgaságot, de New York az egyik nagy rabszolgakereskedő kikötő volt, illetve még az 1800-asokban is olyan rasszista állam volt, hogy csak na. Templom és iskolagyújtogatás? Volt. Szavazati jogok visszaszorítsa? Dettó. Felszabadítás késleltetése? Az is. Apropó van valami konzervatív panaszkodás a Met afrofuturista kiállítása miatt. Primer forrást olvasson, akinek hat anyja van, és mindahány édes, hát mégis csak a Spectatorról beszélünk, aminek már az első száma is arról szólt, hogy tegnap jobb volt, de Mark Dery válasza jó!
Vers
Különleges hét ez, mert a vers rakaszközeli forrásból származik. Úgyis, mint Mechiat Zina írta, aki egyszer már szakértett nekünk arab nyelvvel kapcsolatos kérdésben. A címe لَا حَوْلَ (La hawla), és azért nincs itt a szöveg, mert egyrészt nem bízom abban, hogy a hírlevélmotor kezeli az arab karaktereket, másrészt pedig az Ambroozia online folyóiratban ott egy videó is, amin a szerző maga mondja a szöveget.
Fikció
Van, hogy egy szöveg ki akar jönni az emberből. Aztán van, hogy az nem tökéletes. Kellene még szerelni, de minden csavarozás után marad még benne valami, ami nem működik. Ez a lenti szöveg ilyen. Az emberben összerázódik Gibson, a zseniális James Bridle démonűzős autós performansza, a Szikszó előtti körforgalom, az ellenséges minták meg még ki tudja mi.
A gép szeme
Topolya Khalil lepadlózta a Mazdát, hogy az unalmas hazaút egyetlen egyenes szakaszán érezze egy kicsit a kocsi erejét. Kilencven a megengedett, száztízig hagyhatja gyorsulni, arra még a trafipax se rezdíti meg a légyszemét. Időt nem nyer, és két perc múlva le is kell fékeznie, mert jön a Pokol. Walla, ilyen hülye cégnevet is csak itt tudnak adni.
Váltott még egy hatodikat, mosolygott a duruzsoló motoron, majd ahogy feltűnt az első figyelmeztető tábla, lassítani kezdett. Első kihajtó a Pokol, a második Szikszó, a harmadik pedig vagy húsz éve ígéri, hogy egyszer majd lesz arra valami. Egy költőibb lelkű ember az egész ország metaforáját megtalálta volna ebben a kihajtóban, ami ígéri, hogy egyszer valami lesz ott, vagy kap egy vajszínű árnyalatot legalább. Khalil viszont a legkevésbé sem volt költő, különösen így a hét vége felé nem, pláne akkor amikor nagyon kellett pisilnie. Jambikus verssorok helyett az futott a fejében, hogy hamarabb jut-e haza a Szárazvölgybe vagy álljon meg inkább a benzinkútnál jópofizni egy vécékulcsért. Még sose nyert a benzinkút. Indexelt a második kihajtónál, és hamarosan beért Szikszóra, várták a dombok.
A városhatár tábla után az ülésben fickándozva tette meg az utolsó húsz kilométert. Majd a kocsit maga mögött hagyva rohant a cseresznyefához, ami a kert olyan stratégiai pontján állt, amelyre a szomszéd portáról és az utcáról se lehet belátni. Gondolatban hálát adott apjának, az öböl-háborús menekült egyetemi tanárnak, aki úgy ültette a fát - mert fát csak a kevélyek és a sértően fiatalok ültetnek maguknak - hogy pont jó helyen legyen.
Megnézte visszavillan-e az autó, ahogy bezárta, aztán beütötte a pinkódot és belépett a pályafutását Kádár-kockaként kezdő házba. A lakás persze a kapunyitás óta tudta, hogy megjött, elfogta a telefonja azonosítóját, de Khalil a legfinomabban fogalmazva sem volt vevő a sci-fi hülyeségekre. Szerette maga felkattintani a villanyt, nem várta el, hogy engedelmes cselédként köszöntse a mesterséges intelligencia. Úgy általában véve idegenkedett a gondolatolvasás látszatát kínáló technológiáktól. Mindet tudta volna a rendszer, de egyesével és tudatosan ki voltak kapcsolva a funkciók. Szép, őszinte kapcsolat volt: Khalil tudta, hogy a rendszer így is begyűjt minden adatot róla, feltölti a felhőbe, az adatbrókerek pedig eladják mindenkinek, aki hajlandó érte fizetni. Még el is fogadta. Viszont cserébe ragaszkodott a jogához, hogy az egészhez ne kelljen jó képet vágnia és csevegnie az MI-vel. Lerúgta a cipőt, nadrágot, az elalvásra szánt filmet már félálomban kattintotta be, és mire a stúdiók logói eltűntek aludt.
Reggel kávéillat ébresztette. Nem kevés munkájába került ezt elérni, egy internetes valósítsd meg önmagad hirdetés láttán rendelte az egyszerűen összeszerelhető kitet, ami okoseszközzé változtatja a kávéfőzőt. A bemutatóvideón egy millióforintos-mosolyú férfi pattintott össze két alkatrészt, aztán a kertből kapcsolta ki-be a mobilján a gépet. Forrasztásról szó sem volt természetesen, ezért aztán, amikor megégette az utólag beszerzett pákával az ujját, és egy hétig evőpálcát sem tudott fogni mindennek elmondta a mosolygó férfit. De a csálé elektronika működött, és ha valami, az látszott rajta, hogy nem boltban vette.
Kávé, cigi, a reggel nyolc már az autóban érte. Fél kilenckor bedugul az út. Nem véletlen a pokol név. Őt viszont várják a Jabil helyi kirendeltségénél. A Garbóczinál - since 1981 hirdette a tábla - kanyarodott fel a főútra, amikor elfogta a rossz érzés. Nem déja vu, nem jamais vu, csak valami érzés, hogy a világ kizökkent, por került a fogaskerekek közé. Fél percig sem bírta, felpöcögtette a zenét hangosabbra, hátha az segít elhessegetni a zavaró érzést. Restellte magát egy kicsit. Az első világban él, a világ legnagyobb szenzorhálózatában, ahol minden autó, lámpa, mozgásérzékelő és térfigyelő beszél egymással. Vannak annyira tapintatosak, hogy ezt nem hozzák az emberek tudtára lépten nyomon. Ezt a technológiai cégek az első autonómia-lázadások során nagyon jól megtanulták. Mindenki utálja, ha azt érzi, hogy folyamatosan fogják a kezét, még ha azért is terelgetik, hogy minél kevesebb súrlódással és kényelmetlenséggel találkozzanak az életben.
Nem restellte, hogy ott volt a második sorban, amikor a Villanyrendőrnél szimbolikusan leverték és felgyújtották a térfigyelőket. Khalilt nem arról ismerték, hogy különösebben spirituálisan nézte volna a világot, nem is veszi ki magát jól az ilyesmi, egy ipari menedzsernél, mégis őrzött egy törött lencsedarabot a polcán arról az estéről. Legyőzhető a robot - gondolta - még ha az agyával nagyon is jól tudta, hogy a több rétegben összekapcsolt rendszereknek nincs sehol egy nagy piros kikapcsoló gombjuk. És, hogy percekbe kerülne azonosítani a felvételeken, de az állam elengedte az autonómia-lázadásokat. A rendszer nem tud kevesebbet, semmit sem kapcsoltak ki, de áthangolták úgy, hogy már nem dörgöl mindent az emberek orra alá. Mutassatok egy embert, aki a szabad akarat gondosan megteremtett látszatát meg tudja különböztetni a szabad akarattól!
A város vége táblánál lepadlózta a Mazdát, ami ezt hagyta is neki. A kocsi tudta, hogy nem lesz baj, ha hagyja a sofőrt vezetni, Khalil pedig úgy érezte, hogy szabad. A boldogsága azonban véget ért Pokolnál. Valami apró szemű fehér vackot sodort a szél, látta, amikor behajtott a körforgalomba. Aztán látta a kijáratnál is, ahol a kocsi nem engedelmeskedett a kormánynak, hanem belekezdett egy új körbe. Az ötödikig vicces volt, a tizedikig dühítő, a huszadiknál eltűntek a körforgalom előtt várakozó autók, elterelte őket a navigáció másfelé. Az már nem foglalkoztatta, hogy nem ér be a tárgyalásra, az viszont nagyon érdekelte mi az vastag fehér por, ami megakadályozza ebben.
Fél óra körözés kellett ahhoz, hogy kiiktasson mindent a kocsiban, amitől az képes volt üzemelni. Nagy küzdelem volt meggyőzni a hülyebiztos rendszert, hogy ő hülye akar lenni. Végül a Mazda hagyta, hogy nyomjon egy nagy féket és leállítsa. Jojózott már az agya a körforgalomtól, de még egy dolga volt. Odasétált a kijárathoz és felemelt egy csipet port. Ismerős volt a tapintása, megnyalta az ujja hegyét és felnevetett. Só, só a démonok ellen. Hosszan nevetett az árokparton ülve, miután betelefonált a céghez. Úgy tűnik a rendszer testetlen szellemei megkapták az ellenfelüket.
Ennyi a hétre.
Ádám