Rakasz #239 - szignál és páncél
Szevasztok!
Ez csak ilyen csatornaszignál, hogy jelezzem, hogy megvagyok még. A munka lerakása is halad, bár több a törekvés mint a siker egyelőre.
Láttátok-e a Mad Max: Fury Roadot? Ha nem, akkor megvan az esti program, legális netes tékából is ki lehet venni két sör áráért. A gyári fekete-fehér verzióját - a neve Black&Chrome Edition - valamiért már 4200 forintért adja a Google, de az szerintem nagy képernyőn sokkal lenyűgözőbb. Ugyanakkor mélyen elfogult vagyok a fekete-fehérrel kapcsolatban, ezt vonjátok le a fenti állításból.
Képernyőfotó a Black&Chrome Edition-ből
Miután megnéztétek a filmet azonnal lehet is regisztrálni az ausztrál Lloyds Auctions árverésére, amin tizenhárom, a filmből származó kocsit lehet megvenni. Mert, és azt hiszem ez a lényeg, számítógépes grafika helyett valójából is megépítették azokat az őrült autókat.
Szaltó páncélban
A Big Shortban van valami olyan mottó, hogy nem azzal van a baj, amit nem tudsz, hanem azzal, amiben halál biztos vagy, de rosszul tudod. A héten jobb meggyőződésem ellenére Csúnyarosszmajom podkasztot hallgattam - a műsor, habitustól függően, tud szórakoztató is lenni, de én borzasztóan reagálok a magabiztos tájékozatlanságra - és ebben elhangzott az egyik legnagyobb történelmi kacsa, ami létezik. Tudniillik, hogy a lovagokat daruval emelték a lóra, és ha leestek róla, akkor kapálóztak a lábukkal míg a bogarak, míg egy könyörületes paraszt le nem szúrta őket.
Tételezzük fel, hogy a páncélos emberek koruk legjobb harcosai voltak (Kép: Codex Wallerstein)
Több dolgot kell ehhez szétszálazni. Kezdve azzal, hogy a lovagok nem minden korban viseltek lemezpáncélt, csak a kései középkorban és a reneszánszban. Előtte a lovagon is láncing volt, meg alatta valami bőr vagy posztóvért, mert bár a lánc eloszlatja az ütés energiáját, de azért nem túl jó érzés, ha az embert megütik egy jó nagy darab vassal. Aztán van egy olyan tényező is, hogy a páncélos ember a korának a csúcsfegyvere volt. (Nem volt mindig nemes, de a lovag és a man at arms - jobb szó, mint a teljesen felfegyverzett sorkatona - szétszedésébe ne most menjünk bele.) Csúcsfegyverhez méltóan pedig jól mozgott, sok pofont tudott kiosztani és nehéz volt megölni.
A Metropolitan Museumnak van egy jó cikke a páncélos harcosokkal kapcsolatos tévhitekről. Meg amúgy is, a mindenféle kísérleti történészek egy csomó mindent kipróbálnak mostanában, amiről eddig csak elméletírás volt. Illetve, amit még nagyon szeretek, hogy a kódexek illusztrációinak elemzéséből vonnak le következtetéseket. Onnan - és leírásokból tudjuk - hogy a kardok nagy markolatgombja nagyon alkalmas arra, hogy fejbesomjuk vele az ellent, és amíg ő a vérző orrát fájlalja, agyonüssük. Ez a lovagi harcmodorból első lecke.
Zene fegyverekkel
Volt már, lesz is még, de mindig lenyűgöz, amikor kiderül, hogy valami, amit középiskolában tanultunk tágabb kontextusában még érdekesebb. Mindenki énekelte, hogy "lóra, lóra, rabló jő", ami valójában egy középkori szekuláris ének gyatra magyar fordítása. Az ének viszont annyira elterjedt volt - például Rettegett Károly burgundi herceg kedvence volt - hogy legalább negyven középkori L'homme armé mise maradt hátra. Ami persze nem akadályozta meg Karl Jenkinst abban, hogy a 21. században írjon egy Armed Man békemisét, amiben persze, hogy benne van a dal.
Sebastian Vraax festménye az 1600-as évek legelejéről
Apropó mise. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, ami a többség életében csak pénzkidobásként vagy kényelmetlenségként jelenik meg, egyik kísérőeseményén bemutattak egy lovári és egy klezmer misét is. Az utóbbit még nem adták el teljesen nekem, de érdekesnek érdekes. Mondjuk akkor már érdekesebb, hogy hogyan vette meg egy haszid csodarabbi egy pásztorfiútól a Szól a kakas márt.
És még egy dolog: megjelent az új Várkonyi Csibészek lemez! Tudjátok ők azok a roma srácok, akinek pár éve még pénzt gyűjtött a Common Vibe, hogy tudjanak zenét tanulni. Tavaly vagy tavaly előtt (?) már voltam koncertükön, és jók voltak, és profik, és szeretnivalók és ilyenre kell elvernie az embernek a pénzét, ha van.
Határozottan nem emlék
Jason Scott egyszer kapott egy halom cédét, amikre egy, az ikertornyokban dolgozó munkás képei voltak. Ahogy én tudom, nem tudjuk ki a fotós, az EXIF metaadatok szerint egy Canon Powershot G1-et használt, és a terrortámadás után a tornyokban dolgozott. A lemezek akkor jutottak az internetes levéltároshoz, amikor még le lehetett menteni róluk a képeket. Álljunk meg itt. Nem 9/11 a lényeg most, nem a visszaemlékezés, és nem is a war on terror nevű rémálom, amit kiváltott. De ezek a képek, ezek kordokumentumok. Akkorról, amikor még nem volt mindenkinek a zsebében egy netre kötött kamera, amivel azonnal megosztható minden, de már lehetett nagyon jó - és végtelen mennyiségű - digitális képet csinálni. Nagyon vékonyka időintervallum ez.
Én máshol
A nevem nyomtatásban projekt új szintre lépett. Tomasovszki István még tavaly kért meg, hogy segítsek zsűrizni A hőség gyermekei klímafikciós novellapályázaton. Voltak bűnrossz írások, voltak jól megírt, de nem jó írások, és voltak olyanok, amikből összeállt egy kötet. Hazudnék, ha nem érezném azt, hogy a magyar sci-fi írónak nem a tájékozatlanság a legnagyobb gyengesége. Végül István megkért, hogy Rakasz jelleggel írjak egy utószót. A héten pedig megkaptam a kötetet és ott vagyok benne. Jó érzés.
Lassan véget ér a Forbes-ban a sztorik az informatika történetéből cikksorozatom. Az utolsó Andy Grove-ról és a processzorról szólt, a következő, még szerkesztődő cikk a köznevesülésről, ami az a nyelvi jelenség, amikor egy tulajdonnévből közszó lesz. (Például: legózik.) A Magyar Narancsban az Apple gyermekbántalmazós képeket szűrő megoldását és annak az eredendő hibáit járom majd körül, de ennek is kell még legalább egy szerkesztési kör.
Vannak még dolgok a csőben, de azokról majd mesélek, ha elkezdődtek.
Ennyi a hétre.
Ádám