Rakasz #238 - tá szün
Sziasztok!
Szeptemberben szünetre megy a Rakasz. (És ez a rész szinte már szeptemberi, olyan késéssel jön ki.) Magamat ismerve ez nem azt jelenti, hogy semmit nem írok, csak azt, hogy jóval kevesebbet és azt is rendszertelenebbül. Az ok a következő: egész nyáron toltam a furikot az uránbányában, most jött el annak az ideje, hogy kicsit leeresszek.
Az adat
Évekig turnéztak mindenféle megmondóemberek azzal, hogy “az adat az új olaj”. Lássátok kivel van dolgotok, nem kaptok listát. Az volt a metafora alapja, hogy adatból lehet “finomítani” mindenféle üzletileg használható információt, amitől a végén gazdag lesz a cég. Például jobban tartalmat, terméket ajánlani. Mármint összegyűjti, hogy mit nézel, majd a nyolcadik netflixes romantikus után ajánl egy kilencediket. Meg fogod nézni? Igen. Elégedett, csillogó szemű felhasználó leszel tőle? Lónak a.
Mi már régen csinálunk big datát - mondta Laci, a csillagász - csak az eleje még üvegnegatívon van. A kép amúgy egy régi távcső, ma már nem használt irányítókonzolját mutatja
Mostanában egyre több helyen olvasok olyan megközelítéseket, amik az adat nem kedvező tulajdonságaival számolnak. A Guardianben 2008-ban volt már cikk arról, hogy az adat olyan, mint az atomhulladék. Cory Doctorow írta, aki nem fél az erős állításoktól, és amúgy egy érdekes megszállott jó embernek jött le az írásaiból, előadásaiból és abból a kábé húsz percből, amit egyszer régen interjúztam vele. Felhasználtad, éltél az általa kínált előnnyel, és továbbra is biztonságosan kell tárolnod. Most Mark O’Neilltől láttam, hogy az adat olyan, mint a szennyvíz. Lehet rajta keresni, de mocskosul nehéz tárolni és kezelni, ha kijut, akkor baromi drága eltakarítani, úgy általában jelentős felelősség rendelkezni vele. (Korábban - R#176 - volt róla szó, hogy a nyersolaj egy izgalmas cucc még, amit vacak tárolni és a tulajdonosának életére tör.)
Amikor még nagyonkicsi újságíró voltam, lelkesen írtam az adatszivárgásokról. Ma fásultan tudok egy rövid hírt írni arról, hogy ‘ja igen, megint elhagyták százmillió ember adatait’. És ezekből később lehet majd banki csalás, lehet, hogy segélyt vesznek fel velük jogosulatlanul, vagy bármi mást. De ma úgy hívjuk az ötvenmillió ember adatainak kiszivárgását, hogy egy szokásos szerda. Igen, ez a tech ipar óriási bűne, de mostanra ért el oda a szabályozó hatóság, hogy megpróbál bírságolni. Az összegek még mindig nem az igaziak. Számok lettünk Béláim, és nem is ez a katasztrófa, hanem hogy a rossz Excel fájlban vagyunk számok.
A férfi és az ő órája
Apám szerette az órákat, örököltem tőle egy fióknyit. Egy részét sikerült elosztogatni a rokonságban, még így is lenne a hét hét napján mit viselnem. Már ha nem lennének saját óráim, amit vagy ebayeztem mert érdekes volt (HMT Janata!), vagy apámtól csakliztam el, mert tetszett (egy szebb Citizen Ecodrive) vagy magamnak vettem, mert szükségem volt rá (Withings pulzusmérős nem fitneszórának tűnő fitneszóra).
A Totalcaron a héten volt egy cikk arról, hogy az autós óráknak milyen követelményeknek kell megfelelniük. Még pontosabban: mitől tűnik autósnak egy óra. Van erre egy egyszerű válasz: ha lehet hozzá fabrikálni tartót, amivel megül a középkonzolon és méri a köridőt, mint egy rally kronométer, akkor az autós óra. De persze nem erre lövünk. Még ha szeretnék is egy tartót az orosz - talán Agat - stopperemhez, amivel beül a középkonzolra. Nem mintha amúgy járnék pályanapra.
Az óra azért érdekes téma, de erről tán volt már szó, mert egy ETA vagy egy Miyota óraszerkezetet nagyjából bármelyik gyártó vehet. Ezek olyan sztenderdek, mint a Take Five. A pontosságuk adott, tuningolni nem igazán kell őket, amennyire értem, szóval a márkának az a feladata, hogy olyan csomagolást - tokot, mutatót, számlapot - gyártson hozzá, amit a vásárlók elvárnak. Ha viszont ez így van, akkor miért van limitált milliós autós óra, merül fel a kérdés. Remek téma és született róla egy jó cikk, amiben még a Dominic Torettózást is elviselem, bár én szeretem a Fast&Furious szériát annak minden hülyeségével együtt. És itt a hülyeség alatt nem a tengeralattjárót elsüllyesztő izomautót értem, hanem azt, hogy nagyjából az “az a lényeg, hogy mi testőrök testőrök maradjunk” szintű rém egyszerű világképet.
Jó internet
Azt hiszem Gáspártól, aki ezer éve a barátom, meg pár dologban volt tettestársam, csináltunk együtt podkasztot, miegymás, jött az a kifejezés, hogy jó internet. Olyan sztori, médiatartalom, weboldal vagy akármi, ami nos jó. Nem clickbait, nem az a fajta erőltetetten jóhíres dolog, ami az Upworthy-re volt annó jellemző, csak egyszerűen ööö… szívmelengető? Jó érzést keltő? Szóval ami rendben van, még ha jelződ nincs is hirtelen rá. A visszatérő példám Owen K. C. Stephens, akinek a Rum Cake Fairy vagy a Rebel Lieutenant sztorijai olyan történetek, amik a legjobb típusú sztorizás hagyományaiba illenek.
A héten több ilyen jött szembe. Nem mesélem őket újra magyarul, sűrű elnézéseket kérek, mert a Google Fordító bőven elég jó munkát végez. Az egyik az a sztori Chris Jones-é, aki arról mesélt, hogy milyen érzés az, amikor az autista - érdeklődő, de a társadalmi normákat tiszteletben nem tartó - gyerekével beülni a jacuzziba, ahová beül két kis ember, egy szinte fogatlan fickó és egy szénné tetovált alak. Úgy, hogy mindegyikük csodálatos embernek bizonyult.
A Silodrome egy nagyon általános autós oldal, amiben van egy nagy adag egészségtelen benzines nosztalgia, másrészt ami egy egész jó Instagramot üzemeltet. Ők ástak elő egy képet az 1964-es alaszkai földrengésről, ami többek között széttörte Anchorage városát. A sztorit már ismertem, mert a 99 Percent Invisible építészet - és ami ide kapcsolható - podkaszt már elmesélte évekkel korábban Genie Chance sztoriját, aki bement a stúdióba és napokon keresztül minimális alvással rádiózott, közöltve, hogy melyik túlélő hol van, ki hol talált szállást, ki mit üzen a máshol rekedt családjának és úgy általában mi van Alaszkában.
Megszakítjuk műsorunkat: jó internet plusz emlékezetpolitika
Végül pedig van egy csomó brutalista építészeti stílust - gyorstalpaló: nem a brutális hanem a nyersbeton szóból jön a stílus neve - istenítő Instagram felhasználó. Még több olyan van, akik a modernizmus minden megjelenését elutasítják. Ez utóbbi gyakorta jár együtt a bezzeg-régen, akkor-még-rend volt és egyéb a konzervativizmustól a széljobbig tartó eszmék támogatásával. Hosszú téma ez, ne menjünk most bele. Viszont valamelyik ilyen szép betonépületes oldalon láttam egy fotót, amin Georgiában - korában: Grúzia - egy második világháborús emlékművet robbantanak épp fel. Na ebben már van sztori!
A Szabad Európa szerint egy 46 méter magas emlékművet robbantottak fel Kutaisziben, hogy helyet csináljanak a parlament új épületének. Az összehasonlítás kedvéért egy átagos tízemeletes panel nagyjából 30 méter magas mindenestül. A szovjet múlttal való szakítás teljesen rendben lenne, de valahogy sikerült úgy megoldani az emlékmű lerombolását, hogy ketten belehaltak. Ráadásul az sem világos, hogy Georgia háromszázezer halottja, akik a világháborúban haltak meg, most milyen megítélés alá esik. Mivel szovjet… akarom mondani orosz érdekszférába esik az ország, ezért a tiltakozások egy része mögött szinte biztosan az orosz szarkava… információs műveleteket feltételezhetjük.
Akárhogy is van, arra rámutat az ügy, hogy az emlékezetpolitika kemény téma. Ezért is káros az, hogy a magyar kormány a közbeszéd tematizálásának szándékával beleállt pár éve a mi magyarok nem tehetünk semmiről az elmúlt száz évben című narratívába. Sokkal egészségesebb, ha erről lenne történészi vita, ismereterjesztés és közbeszéd. Zárójel visszazár.
Jön, jön
Az augusztusi Rakasz Extra témája a medve, a nyelvészet és az, hogy vajon mi történhetett Schmidt Évával. Hónapok óta görgetem magam előtt, de valójában nincs rajta fogás, mert a schmidtes vonal valahol az őrület és a spiritualitás között halad el. Szerintem bitang érdekes, csak itt-ott kicsit nyelvtan szagú. Ugye mindenki tudta, hogy a medve nevű állatot eredetileg nem medvének hívtuk, csak azt a nevet elfelejtettük?
A Rakasz Extra az a havi rendszerességgel megjelenő különszám, amit a kedves támogatók - a továbbiakban ti - tartanak fent. Annyiba kerül, mint egy Forbes, cserébe jóval kevesebb cikk (egy-kettő) van benne. Azokat viszont szívem vérével írom. A szöveg mindenkinek elérhető, ha a fenti linkre kattintasz és nem vagy előfizető, pont ugyanazt olvasod, mint az előfizetők. Az így befolyó pénzből nem sarokházat veszek, hanem irodalomra és egyéb luxuscikkekre verem el. Örök hála érte nektek.
Aztán, van olyan is, hogy történelmet írunk. Amennyiben egy téma, ami a Rakaszból indult el, cikké vált. (És miköztünk lakozik.) A Kreatívban lesz cikkem a NÚSZ, az Asterix, az Interpress Magazin és a KGB kapcsolatából. Nem lőném le a poént, vegyetek újságot, de az Interpress volt az az lap, ahol a nyomdász is ÁVH-s volt.
Ennyi a hétre, amely hét közismerten nem vasárnap 24:00-ig tart, mert a nap akkor ér véget, amikor lefekszünk aludni.
Ádám