Rakasz #237 - Deprez és a gondolkodás terei
Sziasztok!
Ez egy ilyen rövid gyösz lesz. Sok téma lenne, de mindegyikhez lenne jobb ember, akinek írnia kéne róla. Meg amúgy is, háromnapos hétvége, nyilván semmittevéssel töltöm.
Például Afganisztánról kellene írni valamit, mert nem lehet, hogy nem beszélünk róla. Ugyanakkor így is túl sokan írnak róla olyanok, akiknek inkább olvasniuk kellene. Jobb, ha nem állok be a sorba. Hétfő éjszaka van, a nap felét elvitte a hírolvasás, mert egyszerre mart a szégyen és próbáltam megérteni, hogyan sikerült összehozni az amerikai vezetésű - most egyre inkább nyugatiként kommunikált - csapatnak egy ekkora blamát. Anno 2011-ben a Maximum nulla áldozattal meggyőzött arról, hogy amit az oda küldött magyarok csináltak, az erőn felül teljesítve volt rendben. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy kihoztuk azokat az afgánokat, akik segítettek nekünk.
*Deprez-műszer, épp semmit nem mutat (Fotó: Scott W. Vincent CC-BY)
Kéne írni, de nincs kedvem, az államalapítási falunapról is. Van viszont valami, ami feltűnt valamelyik hasonló presztízsrendezvény klipjének valami vágóképében. A kép a szám rögzítését mutatta, a kamera elsiklott a hangcucc előtt, amin természetesen látszott egy lengőtekerces-műszer (Deprez), tudjátok az a fajta, amin integet a mutató. Na ezen a klipen nem integetett, mert épp semmilyen hang nem ment. El is raktam magamnak, hogy milyen mókás, amikor a mutató esztétikát megpróbálják belerakni valamibe, csak nem sikerül.
Hogyan gondolkozzunk a biztonságról?
Több okból kifolyólag mostanában sok szó esett a biztonságról. A Pegasus miatt a kommunikáció biztonságáról, a különböző adatvesztések - az amerikai T-Mobile elhagyott 100 millió rekordnyi ügyféladatot - miatt az IT-biztonságról, és a napokban Afganisztán miatt szembejött az a nagyon rossz megfejtés is, hogy az arany nehéz, bezzeg egy lekódolt bitcoin tárcával könnyű és biztonságos menekülni.
Nagyon sok de merül fel. Például, hogy de egy állam ellen az embernek nem sok esélye van, vagy de ha a végpontot törik meg (ld. Pegasus), akkor a végpontok közötti titkosítás mit sem ér. És talán a legfontosabb, aminek pár évtizede a kriptográfusok nevet is adtak, hogy minden jelszó csak annyira erős amennyire azt nehéz kipofozni abból, ami tudja. Ez a gumicsöves kriptanalízis, tudniillik addig verik az ipsét egy darab slaggal, amíg el nem mondja a jelszót.
Fontosnak gondolom, hogy ezekről gondolkozzunk. Minden technológia esetében az az egyik kérdés, hogy hogyan romlik el, hogyan lehet a felhasználók ellen használni. Nem mindig egyszerű, nem minden következmény belátható, de a gondolatkísérletre ettől még szükség van.
A világ különböző zoomokkal
A Strelka Mag megint ajánl egy olyan könyvet, amit meg kellene venni, el is kellene olvasni. Ezt most épp úgy hívják, hogy The World as an Architectural Project és a világtervezés hasznosításáról szól az építészeti gondolkodásban. Ryan Madson ráadásul azzal a sztorival kezdi az ötlet eladását, ami arról szól, hogy milyen volt a világtervezős módszerrel tanulni Hashim Sarkistől. Később aztán megérkeznek a kortársabb tervezett világok is.
Erősen észnél kell lenni persze, hogy kinek a jövőjét fogadjuk el. Öt éve még ujjongtam volna, hogy valamiben benne volt Stewart Brand, most már kritikusabb vagyok a kaliforniai ideológiával kapcsolatban. Illetve azt is érdemes megvizsgálni, hogy egy-egy megálmodott világ létezése milyen “mi lett volna ha” kapcsolókat billent át. A klasszikus példa Wakanda, ami utópiának van eladva, de ha az ember belegondol, hogy Wakanda hagyta Afrika szétrablását és a XX. századig tartó gyarmatosítást, akkor megrezzen az a morális kompasz. És persze értjük, a vibranium érc, ami Wakanda hatalmát adja annak a helyén áll, hogy “mi lett volna, ha Európa nem lopja szét Afrikát”, csak a válasz nem tűnik elégségesnek. Ellenben van egy teljes irányzat, az afrofuturizmus, ami ilyesmikkel (is) foglalkozik. Ryan Madson cikke tovább is megy, rendkívüli módon ajánlott összefoglaló a jövőről való gondolkozáshoz.
Cezúra. Az építészettel foglalkozik egy Owen Hatherly interjú is a The Quietusban. Innen én azt a gondolatot vittem magammal, hogy a brit brutalizmust az állította meg, hogy a felújítatlan, romos viktoriánus házak menők lettek a középosztályban. Abban a középosztályban, akikre amúgy vártak a padlófűtéses, modern lakások, de helyette romos-chic viktoriánusba költöztek. Azok a friss bevándorlók, akik pedig hagyományosan megkapták volna a harmincas évek óta felújítatlan téglaépületeket, mentek a brutalista épületekbe. Aztán a hipszterek újra felfedezték a brutalizmust úgy tíz éve.
Azért jó ez a gondolat, mert az épületek mellett azon is el kell gondolkodni, hogy kik és hogyan használják őket. Az óbudai kísérleti lakótelepről, amire ki lehet látni az ablakomból, olvastam olyat, hogy ahhoz terveztek teljes bútorsort is, mert a városba beköltözők bútorai nem fértek el egy ilyen jellegű lakásban. Meg hát nehéz is felvinni a tulipántos ládát a háromszemélyes lifttel. És persze anno, amikor lakást kerestem, akkor jártam olyan panelben is, aminek már az alaprajzáról üvöltött, hogy nem benne lakásra tervezték.
Ó és van egy Adam Nathaniel Furman interjú is, aki pedig az épületekbe kódolt, elvárt társadalom és a valójában létező társadalom közti feszültségről is beszél. Magyarra ez tán úgy fordul le, hogy Magyar Zene Házát vagy MOL felhőkarcoló épül, miközben bérlakásprogram kellene. Az állítás élességén lehet csavarni, hogy ne legyen ennyire vulgárbalos, de a kérdés marad. Kinek szólnak a megaberuházások? Legyen szó államiról vagy valahová odaingatlanfejlesztett privát épületről. (Ld. fentebb a kísérleti lakótelepet.)
Nem, anyu!
Alapvetően nem szeretem azt a viselkedést, amikor valaki azért helyezkedik szembe a többségi véleménnyel, mert az szembehelyezkedés valamilyen módon menő. Érzem, hogy nem jó a körülírás, de az angol contrarian-re jobb körbeírást nem tudok. A sajtóban nagy piaca van ennek a viselkedésnek, mert kattintásokat generál. Viszont nagyon ritkán sikerül annyira kézben tartani, hogy el ne csússzon odáig, hogy jellemzően a véleményrovat, ahol ezek megjelennek, ne csússzon el a szélsőséges vélemények irányába. Remek példa az Azonnali, ami számomra olvashatatlanná vált mára.
Ezt a játékot az Azonnalinál is hamarabb kezdte Antonio Garcia Martínez, egykori Facebook hirdetési szakember, aki legutoljára azzal került be a hírekbe, hogy kirúgták az Apple-től korábbi önéletrajzi elemeket is tartalmazó könyve miatt. Tette mindezt az Apple azelőtt, hogy Martínez egyáltalán elkezdett volna ott dolgozni. Erről a részről el lehet vitatkozgatni. És van még két tény még a sztorihoz: a csávó “színpadi” személyisége tényleg egy seggfej, a könyv viszont öt éve a piacon van. Itt mindenki döntse el maga, hogy egy önéletrajzi elemekkel tarkított történet esetében mennyire akarja azt eldönteni, hogy a szerzővel vagy a lírai énnel fog-e dolgozni.
*Zárójel: pár éve interjútam Martínezzel, de nem ismertem meg. Eleve nem lett igazán jó beszélgetés, egy kolléga elinterjúzta az én időm nagy részét, úgyhogy csak egy maréknyi kérdést tudtam feltenni. Ilyen történetek is előfordulnak a szakmámban. Nem ezek azok, amikről sztorizunk aztán. *
Amióta az Apple-től kirakták, a fickó egyre inkább kontrariánus véleményvezérkedést tol. Aki szeret tőle idegen gondolatokkal vitatkozva kiabálni a monitorral, annak ajánlott a követése. A Krisztus nélküli szentegyház cikke például egész jó játék, azzal kísérletezik, hogy az egyes forgalomban lévő szekuláris eszmerendszerekben hol lehet megtalálni a vallásos jellegű gondolatokat. A tisztasági kultusz például egy olyan kulturális univerzálénak tűnik, ami a politikai spektrum több oldalán is megtalálható.
Mondjuk tűnt mesterünk Umberto Eco már évtizedekkel korábban eljátszotta ezt a játékot operációs rendszerekkel. Akkor épp a Mac volt a katolicizmus, a DOS pedig a protestantizmus. Azt hiszem, a Gyufalevelekben van a teljes szöveg, ha nem ott, akkor a Bábeli beszélgetésben. Akinek esetleg ezek nem lennének a polcon, azok vagy vaterázzanak egyet vagy egye fene, gyűjtsék be e-ben. Rendes könyvtár Eco tárcák nélkül nem elképzelhető.
Hely gondolkodni
Gabi, aki régi tettestársam a rapszodikusan megjelenő Hármas Könyvelés podkasztban, új blogot indított. Részben az ő írásai lesznek, mert hogy novellista, aki megvette az elmúlt pár év Gabo-kiadású az év sci-fi és fantasynovellái köteteket, találkozhatott a nevével. Részben pedig bármi, amit érdekesnek talál. És az a helyzet, hogy nekem hiányoznak a blogok. A Facebook egyrészt teljesen demokratizálta a publikálást, másrészt viszont lerövidíti az ottani írásoknak az élettartamát. Magyarul: bármi, amit ma kiírsz, az holnapra nem fontos, holnap után pedig megtalálhatatlan. A platformnak jó, ha a folyamatosan a felháborodás itt és mostjában vagyunk. Nekünk viszont nem jó. Jelentsen ez a mi minket, mint egyes embereket vagy minket, mint társadalmat. Messze mentünk, olvassátok Gabit. (Pláne, hogy egy őrületesen fontos cikket linkelt a kulturális járadékvadászatról, amiről most jól nem írtam, mert ott már kikommentelgettem magam.) 
Legyen ennyi a hétre. Valamikor szunyálni is kell.
Ádám