August 7, 2021

Rakasz #235 - a jövő és utána lesz

Sziasztok!

Volt egy nagyon jó videó, egy brit vicces ember (Joe Tracini!) közvetítette valami versenyről a nyújtót. A nyújtó eleve annak a két szernek az egyike, amitől akut halálfélelmem van. (A másik a párhuzamos korlát, amin középiskolában terpeszbukfencezni kellett. Az egyetlen hely, ahol tériszonyom van a párhuzamos korlát.) Belinkelem, de semmi garancia nincs arra, hogy elérhető marad. Tracini, azóta leszerződött azzal a társasággal, akinél a brit olimpia közvetítési jogok vannak. Szóval az elsőt azért nem feltétlenül nézhetjük meg, mert nem volt rá joga, az újabbat azért nem, mert mi vagyunk más joghatóság alatt. Aki szerint a közvetítési jogok nem számítanak rossz viccnek, egy párhuzamos világban él.

Sotheran's, az egyik olyan londoni antikvárium, aminek rém érdekes a Twittere is (Fotó: Shou-Hui Wang // CC-BY)

Lehetne még folytatni a kiadási jogokkal is, amiből Nagy-Brexitanniában most van botrány. Hagyományosan az angol kiadási jogokat két darabban adták el: az USA-ba és Nagy-Britanniába. Meg persze ott van még a világ maradék része és egyéb nyelvek, mint talált pénz. Az internetes kereskedelem viszont összenyitotta ezeket a piacokat. Erre hívja most fel a figyelmet a Save Our Books kampány. Nem is a piacok korlátozása a fő gondja, ezt szerződésekkel megoldják. Viszont van egy jogkimerülés nevű kényelmetlen jelenség. A könyv (azaz a műpéldány) első vásárlója megveszi a könyvet azon a piacon, ahol eladják neki. Azt viszont már senki nem mondhatja meg ennek a tulajdonosnak, hogy hogyan bocsáthatja áruba a könyvét. Ismerjük a jelenséget, ez az antikvárium. A brit szerzőket az zavarja, hogy amerikai antikvár (de legalábbis egyszer már megvett) műpéldányok ömlenek a piacra.

A fentivel az a gond, hogy a jogkimerülés túl fontos alapelv ahhoz, hogy a szerzők bármit elérhessenek. A szerzők, az alapján, ami hozzám eljutott, beleélték magukat, hogy a jogkimerülést lobbizással semmissé lehet tenni. Ez így egy görög dráma alapanyaga.

Menjünk tovább, sok a link, megtelik vele az internet.

A jövő és benne mi magunk

Egy raklap mondás van a jövőjóslásról, nézzétek el nekem, hogy nem keresem ki ezeket. Van viszont egy Wired cikk, ami azt próbálja felfejteni, miért vagyunk rosszak a jövő előrejelzésében. Helyette leginkább arról ír, hogy az 1980-ban megjelent The Book of Predictions, ami mindenféle emberek - értsd: vitéz szabólegények, legkisebb királyfik és cigánylegények - válaszaiból áll hogyan rossz. Részben úgy, hogy a trendek lineáris meghosszabbítását képzelték el. Ha 1980-ban stabilan kint vagyunk az űrben, akkor 2030-ra a Marson leszünk. (Privátim rinya: nincs semmi a Marson, a halál se akar odamenni.) Részben pedig úgy, hogy mindenki a saját területéről tud beszélni, amihez egy kicsit jobban ért. A nagy kép pedig nem áll össze. Jó lenne kézbe fogni a könyvet - 6 font az Abebookson, még lehet elszánom magam - és megnézni, hogy a harmadik világ felzárkózása, az első világbeli vagyoni különbségek növekedése, az outsourcing és a fiatalok számára hosszú idő óta a legdepresszívebb munkaerőpiac szerepel-e a jóslatok között. (Akit a könyv érdekel, a Vanity Fair 2008-ban vizsgálta felül az előrejelzéseit.)

*Ez csak a címe, Victor Stanley Rose festményét itt nézhetitek meg (saját fotó)

Vannak pesszimista és kevéssé pesszimista eszközeim, amiket használni szoktam. Érdemes megválaszolni olyan kérdéseket, hogy az aktuális csillivilli technológia 1, hogyan romlik el 2, mi történik akkor és 3, hogyan használható azok ellen, akik megvették. Vagy azt, hogy az aktuális csúcskütyükben ezerszámra alkalmazott alkatrészek, amelyek árát a tömeggyártás lenyom, hogyan alkalmazható találomra kiválasztott más területen. A rezgőmotorral, az olcsó mobilkamerával, a szinte szabvány "Nokia akkuval" már vannak ilyen tapasztalataink.

A végtelen

Volt már arról szó, hogy a fizikával nem lehet baszakodni, ami a természet első törvénye. Akkor a kinetikus energia volt a példa. Mármint, ha 100+ kilométeres sebességkülönbséggel ütközöl frontálisan, akkor se a légzsák, se Szent Kristóf nem nagyon ment meg, mert túl sok energia van az egyenletben, amit valaminek el kell nyelni, mink meg vízzel teli bőrzsákok vagyunk. Most szembe jött a Scientific Americanben egy véleménycikk, ami hoz egy seregnyi más példát is. Úgy tűnik, hogy van teteje a fotovoltaikus panelek (izé napelem) hatékonyságának, az egy négyzetméter szélerőmű által megtermelhető energiának.

Technológiaváltásban persze egész jók vagyunk, nem is amellett érvel a cikk, hogy vége az útnak. Ellenben azt mondja, hogy a végtelen, ráadásul exponenciális, növekedésbe vetett hit feladásának ideje eljött. Már csak azért is, mert az első világ momentán a harmadik világba helyezi ki a környezetkárosítást, ami se nem igazságos, se nem fenntartható. Hirtelen beugrott, milyen volt, amikor Kína bejelentette, hogy akkor mostantól a szemét odaszállításának vége van.

Építészet

Magyar építészetkritikát nem sokat olvasok. Valószínűleg illene, de így jött ki a lépés egyelőre. Van bennem egy olyan kép, hogy a presztizsberuházás, gazdagemberlakás és mit romboltak már megint le háromszögbe találnék be. Viszont a kezembe került a V&A Dundee nagyon mai, nagyon dizájner múzeumépületének a kritikája, ami rém érdekes szempontokkal dolgozik. Például azzal, hogy hogyan aránylik az ingyen látogatható és a fizetős kiállítótér egymáshoz. Ehhez érdemes tudni, hogy a brit múzeumok zavarbaejtően nagy része ingyen is bejárható. Legalább az állandó kiállítás.

Kijózanító cikket közölt a Wired arról, hogy az oda megyek a laptopommal, ahová akarok digitális nomádkodás nem feltétlenül fenntartható. Nem az utazás környezetterheléséről szól az írás. Nem is arról, hogy ez a szép álom amúgy is csak durván a felső tíz százaléknak volt elérhető. Nagyobb probléma ugyanis, hogy az internet nem egy határok nélküli hely. A fizikai országhatárok rávetülnek az internetre a maguk eltérő jogrendszerével. Szóval, ha a munkavállaló elmegy Balira delfinekkel úszni és a fáról enni a banánt - igen, túlzok - akkor egy bizonyos idő után ott kellene jövedelemadót fizetnie.

A látványra mentek rá (Fotó: Ronnie Fleming // CC-BY-ND)

Abban, hogy a net egy, az államoktól függelten szuverén hely, a nyolcvanasokban illett hinni legutoljára. John Perry Barlow A kibertér függetlenségi nyilatkozata című remek szövege így kezdődik:

Governments of the Industrial World, you weary giants of flesh and steel, I come from Cyberspace, the new home of Mind. On behalf of the future, I ask you of the past to leave us alone. You are not welcome among us. You have no sovereignty where we gather.

Amivel csak az a baj, hogy nem így van. De egy kicsit se. Még amikor megvesszük a terméket, aminek privátszféra van a plakátjára írva - khm, iPhone - akkor is csak addig tart a biztonságunk, amíg egy állam úgy nem dönt, hogy megéri minket megfigyelni vagy amíg nem élünk egy olyan államban, ami elég nagy piac ahhoz, hogy az Apple meghajoljon neki. Az előbbire a Pegasus-ügy a példa, amiről van a Válasznak egy jó podkasztja, az utóbbira pedig Kína.

Még érdekesebb - számunkra legalább is -, hogy a csak az első világban elérhető y-generációs életmód cégek (lovasszobruk az Uber) sem úgy teljesítenek egyelőre, ahogy megjósolták. Ők is az állammal ütköznek, amely állam - még akkor is, ha az USA-ról van szó - rendelkzik valamiféle munkavállalói jogokat szabályozó törvénnyel. Ez pedig ütközik az üzleti modellel. És mostanra kezd úgy billenni a libikóka, hogy a befektetői dollárok kevesebbet nyomnak a latban, mint a jogi rendszer. Az utóvédharcok évekig eltarthatnak, az Uber, az egész gig economynak nevezett app alapú nyomorgás és önkizsákmányolás zászlóshajója épp Massachusettsben perel azért, hogy még véletlenül se minősítsék munkavállalónak vagy szerződéses munkásnak a sofőreit.

Az egyszerű, fejben lefuttatható teszt a következő: ha kidobjuk azt a sok dolgot, amit a startupok magukról mondanak, illetve amely szövegekben egymáshoz viszonyítva határozzák meg magukat, akkor mi marad. Az Uber egy taxiszolgáltatás amatőr sofőrökkel. A Deliveroo - olyan, mint a Kifli vagy a Tesco házhozszállítás - nos az a piacra járó cseléd vagy persze házhozszállítós futár. Csak így nem merül fel az, hogy valami teljesen új munkajogi kategóriába kellene esniük.

Hajózni pedig

Én sem tudnám megmagyarázni, mi bennem ez a vonzódás a tengerhez. A legtöbbet életemnek abban az egy hetében hajóztam, amikor komppal jártam be a városba egy nyaraláson. Úszni nem akarok, nem is tudok az elsüllyedés elkerülésén túl. De a tenger fontosnak tűnik, az valahogy a végtelen. Előveszem a Paul Foster szöveget, bár volt már itt.

ADELANTADO Nézze, atyám, hadd magyarázom meg. Hol a tenger és az ég találkozik, van egy vonal: leheletnyibb, hogysem átcsúszna rajta egy papírlap. Föntről szorítja az irdatlan levegő, lentről meg az irdatlan víztömeg. E közt a két rappont súly közt telik a tengerész élete, a szelek, csillagok, árapályok és alaktalan félelmek szőtte halotti lepelben. A kövekben is az elkopást érzi titkos érzékkel a csontjaiban. A tengerész, ha valaki, hát a tengerész ismeri a félelmes ég és tenger természetét. (Paul Foster: I. Erzsébet, ford. Várady Szabolcs)

Szeretem ezt a szöveget, jó szöveg, és a színpadon még erősebb. Innen ugrunk tovább, mert hiába vagyunk mi a legnagyobb ragadozók, a szemünk csak a horizontig lát el. Azon túl csak a műszereink figyelnek. A Wired viszont megírta, hogy olyan helyeken lát hajókat a nemzetközi hajókövető rendszer, ahol nem kellene lenniük. A rendszer (a neve AIS) arra épül, hogy a hajók a repülőkéhez hasonló rádiós jeladók segítségével sugározzák a helyzetüket. A rádióval viszont az a baj, hogy bárki behazudhatja magát a jel leklónozásával, hogy ő halászhajó vagy hadiflotta. És ez nem csak elméleti lehetőség, történik is.

A halászhajók is sugároznak azonosító jelet (Fotó: Takashi Hososhima // CC-BY-SA)

A jelenség nem a haditengerészeteknek tűnt fel, vagy legalább is nem ők tették szóvá, hanem két, az illegális halászatot ellenőrző szervezet. Viszont nem hamis halászhajókat leltek, hanem hadihajókat, illetve két atomtengeralattjárót. Az ilyesmi pedig elég ahhoz, hogy éles helyzetben casus belliként szolgálhasson. Persze lövöldözős háborút senki sem vár, de ha az orosz fél azt mondja - a feltételezés megtörtént eseten alapul - hogy az AIS-jelek szerint két NATO romboló a hadikikötője felé tartott, miközben a webkamerák szerint egy másik városban horgonyoztak, akkor nehéz megjósolni mi számít jogos intézkedésnek.

A megoldás egyszerű, hitelesítési réteg kellene az AIS-be. A matematikánk, kriptográfiánk megvan hozzá. De mennyi idő egy ilyen változtatást átnyomni minden halászon és haditengerészeten. Na ilyenkor érzem, hogy egy Gibson regényben élünk.

Rasszista virágmagok

Emlékeztek a nagy "ismeretlen magok jöttek a postán Kínából" pánikra? Amire felült a média jó része, az épp Magyarországon vendégeskedő amerikai szélsőjobboldali hazudozó, Tucker Carlson pedig egyenesen biofegyveres támadásnak bélyegezte az egészet. (James Wong gyakran mondja persze, hogy a kertészkedésben nagyon sok kibeszéletlen xenofóbia van.)

Random növény, de csinos (Fotó: Harold Litwiler // CC-BY-ND)

A rejtély legvalószínűbb megfejtése egyszerű: kereskedelmi csalás. Egy rossz értékelésű eladó hamisít egy csomó rendelést, igazolható módon kiküld egy raklap árut, lehetőleg a legolcsóbb holmiból, a tartalmat meghamisítva, majd ha megvan az átvétel igazolása, akkor hamisít hozzá értékelést. A szisztéma működött volna most is, ha nem tör ki egy idegengyűlölő, a szélsőjobboldali média által kihangosított és a hülyébb és lustább centristák által is átvett narratíva nem készül hozzá a kínai bioterrorizmusról. Összességében a sztori összes résztvevőjének van miért szégyellnie magát: annak is, aki farkast kiáltott és a farkasnak is.

Cuccos

Apróságok, de érdekesek. Talán már mondtam, hogy valahol a római és a görög katolicizmus határmezsgyéjén nőttem fel, elsőáldoztam, bérmáltam, miegymás. Csak aztán a politikai öntudatra ébredésem plusz a velemszületett lustaság és szkepszis felülírt dolgokat. Épp ezért nem sért, hanem szórakoztat, hogy a megfeszített Krisztusról készül keresztes lovaggá transzformerezhető, 3D-nyomtatható verzió is. A Pápanyalóka, ami egy egészen kifogástalan keresztény giccs blog volt, már évekkel korábban írt a pantokrátoros és szűzmáriás versenybringáról, ami megint csak egy komoly mélypont.

Vannak azok a könyvek, amiket egy nyugati egyetem kutatóprofesszoraként vesz meg nyugodt szívvel az ember. Akad pár ilyen a polcomon, bár nem vagyok se kutató, se professzor, igaz, legalább Brüsszel nem csesz fel gyakran, de mindent nem vállalok be. A Nicholas Nova és társai által kiadott Bestiary of the Anthropocene is ilyesmi. Nagyon szép kötet, az antropocén korszak, illetve úgy általában az antropocén - magyarul: az ember által meghatározott földtani korban vagyunk, amely ismertetőjele, hogy a környezeten az ember hagyja a legnagyobb nyomot - egyébként is méltó arra, hogy gondolkodjunk róla.

A fordit egy tipikus antropocén anyag. A Ford összeszerelőüzem gépeire égett rétegzett festék (Fotó: Rhonda // CC-BY)

Nem tudom ki küldte - köszi! - de hetek óta nézem az Elbida Projektet és még rendesen bele se mertem olvasni. Régi útileírások gyűjteménye, azokról szóló írások, remek forrásnak tűnt. Ráadásul van annyira herceg, hogy az elérhetetlen köteteket még digitalizálni is próbálja. Ilyesmivel amúgy tele a MEK is, random Hapsburgok és K.u.K. tengerészek útleírásait meg lehet szerezni. És persze a vaterán is van pár szép, vastag, nehéz - drága a postázás - kötet, amit még tán a Singer&Wolfner adott ki. Plusz pont annak, aki tudja, hogy a székesfőváros melyik utcáján látszik még a felirat, hogy az épület egykor a cég vonalazóüzemének adott helyet. Guglizni ér, csak akkor nem jár pont.

Még nem hallgattam meg, hosszú hét ez, de Az élet meg mindenben Sajó Tamással beszélget Tóth Szabolcs Töhötöm. Tamást futólag ismerem, illetve követem a munkásságát a Wang folyó blogon, úgyhogy hallgatatlanul is nyugodtan ajánlom.

Ennyi a hétre.

Ádám