July 31, 2021

Rakasz #234 - Lenin a borostyánban

Sziasztok!

Köszönöm a reakciókat az előző részre. Ígérni nem ígérek semmit, másfajta gondolkodás kell ahhoz a legózáshoz, amivel az ember fikciót ír, azt hiszem. Bár a héten olvastam egy elméletet a közelmúltban meghalt - nem tudom leírni, hogy elhunyt - Rentz Mátyás interjúban, ami szerint az író vagy kitalál vagy kitálal dolgokat.

Nem Leningrád, Leninváros, mert ez meg az én gyerekkoromban szerepel (Fotó: Fortepan // Szalay Zoltán)

Erről jut eszembe, sokáig toltam magam előtt Gazda Albert - egyik kedvenc főszerkesztőm - új regényét, a Leningrádot. Az első felét egy éjszaka olvastam végig, aztán rárakódott a könyvek guánója - ez is Rentz -, majd anyám lenyúlta a kötetemet. Na miután tőle is azt hallgattam, hogy milyen remek szöveg, kerestem egy másik üres éjszakát. És tényleg remek szöveg. Benne van az is, hogy milyen lehetett szovjet kisgyereknek lenni, de az is kiolvasódik a szövegből, hogy a tér- és időbeli távolság valójában kevésbé létezik. Vagyis létezik, csak a bitumenként folyó kommunista évek miatt kevésbé létezik. A lolás autóskártya vagy a Mándy-féle Robin Hood ugyanúgy viszonyítási pont nekem is.

Na de elég a turbórágóízű nosztalgiából. Olvassátok el Albert könyvét!

Goin’ down

Péter barátom fogalmazta meg egy beszélgetésben úgy a középosztályt, hogy “akiknek van mit veszíteni”. Ehhez a gondolathoz vissza-visszatérek, mert egyrészt lenyűgözően, haikuszerűen rövid, másrészt elég pontos. A középosztálynak van státusza, van pénze, de nem annyi, hogy ne fájna veszíteni belőle.

Valami ilyesmiről ír Simon Kuper is a Financial Times-ban, csak ő hozzátesz egy brit trendet. Mégpedig azt, hogy a középosztály elvékonyodik, de legalábbis a társadalmi létrán lefelé csúszik. (Szebb angol kifejezéssel: downwardly mobile.) A vacakul fizetett munkák miatt a gyerekek később kezdhetnek új életet, a megkeresett pénznél nagyobb kilátást jelent az öröklés. Ez pedig önértékelési problémákat is hoz magával. Még akkor is, mert amúgy ez az aktuális marxos megmondás, ha az ember nem a munkájával azonosítja magát, mert az kapitalista trükk. Odáig nem tart a megfejtés, hogy megmondja, merre van a tovább. Az lejön a szövegből, hogy nem vagyunk jó helyen. Mintha ebben bárki kételkedett volna.

Semmi középosztályos kép nem jut eszembe (Fotó: Fortepan // Főfotó)

Aztán középosztályos cikk volt mostanában - khm, februárban raktam el - a The Atlanticban is arról, hogy a McKinsey és a menedzsment tanácsadók hogyan ölték ki az amerikai középosztályt. Indulásnak a cikk egy olyan állapotot ír le, amikor az emberek egy életet töltöttek el egy munkahelyen, a hely továbbképezte őket, illetve a munkakörön belül meglehetős autonómiájuk volt. A klasszikus amerikai filmek ez mutatják be, amikor a tehetséges munkaerő bekerül portásnak, és felsővezetővé képzi magát. Vagy Clint Eastwood házat vesz meg Grand Torinót abból, hogy kocsit szerel össze.

Aztán jött Milton Friedman, a menedzsment tanácsadók, a vezetői fizetések emelkedése a csillagos egekbe és a kiszervezések. A vezetők és a részvényesek jobban jártak, a cég dolgozói rosszabbul. A társadalom meg döntse el, hogy amikor kicsit olcsóbb terméket vesz-e segélyből, az jó-e neki. A megszüntetett munkahelyek egy részére persze valójában szükség van, de erre van a szerződéses visszafoglalkoztatás vagy manapság az Uber-modell. Mindkét esetben a dolgozók jogai, jóléte és mentális egészsége kezelődik externáliaként, fizesse ki más.

Ide talán kapcsolódik az is, hogy az aktuálisan divatos generációs elméletek szerint a Z-generáció már nem lojális a munkahelyhez. Ritkán látom feltéve azt a kérdést, hogy miért lenne és hogy mit kínálnak nekik. Én a felnőtt életemet nagyon lapos szervezetekben töltöttem, amikben el lehet lenni öt-tíz éveket, de se fel-le, se horizontális mozgásra nem nagyon kínáltak lehetőséget. Magyarul ült az ember a munkában, mint a rovar a borostyánban.

Ugyanitt, el kéne ezeknek az elméleteknek olvasni az európai verzióit. Friedman itt is ugyanúgy hatott, ezért nagyon hasonlót várok, de az európai szociális hálót az különbözteti meg az amerikaitól, hogy létezik.

Elárasztósdi

Ennyi nyomasztás után megérdemeljük, hogy valami vidámmal foglalkozzunk. Vagy esetleg városokkal? Meg kell szokni az olyan kérdéseket, mint ami most már évek óta a Római-part körül zajlik. (Már nem azt, hogy az emberek ártérre építkeznek és néznek könnyező anime szemekkel az államra.) Az emelkedő tengerszint az élet ténye, ráadásul ha hallgatunk Alex Steffenre, akkor el kell kezdeni beletörődni abba, hogy nem lesz máshogy. Steffen szerint a “most van az utolsó pillanat a cselekvésre” gondolat, ami mostanában annyira gyakran előjön, na ez a pont 30-40 éve volt.

Itt jön a kínos kérdés. Hová rakjuk azokat a gátakat, amik védik a városokat? A Wired cikke azzal az egyszerű állítással kezd, hogy a víznek kell valahová mennie. A San Francisco-i öböl környékére most készült olyan modell, ami azt is mutatja, hogy ha egy részt megvédenek gáttal, akkor merre megy a víz. Illetve a modell számol azzal is, hogy mennyi kárt fog okozni az áradás. Például, ha San Josét megvédik, akkor a környező településeken 723 millió dollárral több kárt okoz a víz. Mármint a konzervatív becslés szerint, ezt még járulékos dolgokkal fel lehet bőven tornászni.

Ha valamit megvédünk, azzal valami mást elárasztásra ítélünk (Fotó: Nelo Hotsuma // CC-BY)

A cikkben van egy szám is. Alsó hangon 300 milliárd dollárt költ el a következő 80 évben az Egyesült Államok tengerparti gátakra. Ezeknek a megoszlása, amíg nincs rá állami program, attól is függ majd, melyik városoknak, városrészeknek van pénzük falra.

Egy járulékos kérdés rögtön felvetődik. Meddig fizetnek majd vízkárra a biztosítók? Ezt sokkal hamarabb meg fogjuk tudni. A klímaváltozás egy másik hatása, a kaliforniai tüzek, már okoznak annyi pusztítást, hogy a Napa-völgyben, az amerikai bortermelés egyik fontos területén, a birtokok egy részét nem lehet gazdaságosan biztosítani. A tavalyi bor pedig füstízű.

Vizes városok

A városokról való gondolkodásnak van más iránya is. Péter - köszi! - küldött egy cikket a solarpunkról. Csak pár mondat erejéig menjünk bele, hogy a cyberpunk óta minden megkapja a punk utótagot, ha rászolgált, ha nem. Ganzeer The Solar Grid képregénye akkor már punkabb.

Azt viszont nem lehet eltagadni Imperial Boy rajzaitól, amivel a cikk kezd, hogy van egy képe arról, hogyan kell kinéznie a jövő városainak. Ot van benne a víz, rendkívül sok zöld látszik, és látszik az is, hogy az épületek egy része újra van hasznosítva. Ezt a gondolatot jól rakjuk el! Nem szokás figyelembe venni, de az építkezés súlyosan környezetkárosító, ezért nagy luxus épületeket lerombolni és újakat felhúzni.

A cikk szerzője szét is kapja az illusztrációt. Hiányolja az embereket, irreálisnak a szöget, ahogy a fák kinőnek az épületekből. De megfigyel jó alapelveket: sétálható közterek, árnyékos padok, emberléptékű változatos építészet. Így felsorolva ez minden, ami a Kossuth tér nem. Ugyanitt, tud valaki jó tervet magyarországi, az elveknek megfelelő térről? És olyanról, amit nem egy lakóparkhoz gyártottak?

Kerek telek

Van egy fotó, jobb napjain cikk is tartozik hozzá, amiről nem tudom, mit gondolok. Dániában van egy Brøndby Garden City nevű városrész, ami sok kis kör alakú lakóparkból áll, ami egy nagyobb lakóparkká áll össze. (Ja, tiszta Transformers.) A különböző dizájnblogok nagyon szeretik, ha rákerestek a hely nevére, akkor vagy tíz körberajongós találat biztosan van róla. Értem is, hogy mi a pláne benne, azt ígéri, hogy nyugodtan, a város zajától messze, autóval rohangáló veszélyes őrültek nélkül lehet élni ott. Az ember persze reggel kisétál a kerítésig, hangos jóreggelt, szomszéddal köszön és beingázik a munkahelyére.

A helykihasználásbeli eltérést mutaja a műholdkép is. És a családihzas szuburbia sem jó minta valójában

Ami engem zavar - és emeljük ki, hogy nem értek hozzá - hogy ez az a fajta alacsony sűrűségű lakónegyed, ami nagyon rosszul skálázódik. Eleve a város zajától messze, ha nem is kódolt beszéd, de azt a tudattartalmat is hozza magával, hogy itt nem lesznek gyüttmentek, hajléktalanok és egyéb személyek, akiket a közösség nem kíván. Magyarul kirekesztő, mint minden zárt lakópark. Ezzel elhozzuk a falunak egy kevésbé vonzó tulajdonságát a városba. A másik, hogy ez a kerület nem bejárható tömegközlekedéssel. Kocsival ki lehet jutni, talán meg lehet onnan pattanni biciklivel is, de a busz nem fog bemenni csalinkázni a kör alakú egységek közé. Végül pedig borzalmasan rossz a térkihasználása. A város egyik tulajdonsága, hogy nagyobb sűrűségű lakózónák vannak benne, különben azt egész szétfolyik, mint a lekvár, és megnehezíti a közlekedést a távoli kerületek között. Ha visszanéztek, Imperial Boy rajzain is emeletes házak vannak. Nem felhőkarcolók, de magasabb jellegű épületek.

Nagy zárójel: az egész persze a garden city (párásztosan kertváros, de mást értünk alatta magyarul) ötlet egyik megvalósítása, így rokon mondjuk Milton Keynes-szel is. Ez egy nagyobb téma, amibe bele kéne olvasni magam rendesen. Kezdve mondjuk a meg nem épült Hook város terveivel, aminek az eredeti bemutató könyvét be is szereztem, mert az Ebay egy csoda. Egyszer majd.

Építészeti bűnök

Lehet, hogy bezárják a Vesselt, ez az a köztérnek tűnő magántér, amit New Yorkban a Hudson Yards nevű lakóparkba építettek, ami egy végtelen lépcső és szelfizőhely. Szóval hübrisz betonból és acélból. De nem ezért zárják be, hanem mert a negyedik ember használja fel az amúgy hasztalan magaslatot arra, hogy levesse magát onnan.

Előre jelezték, hogy magasabb korlát kell, nem építettek olyat (Fotó: Marco // CC-BY)

Biztos hallottátok, hogy Amszterdamban építik a világ első fémből, 3D-nyomtatási technológiával készülő hídját. Mostanra be is építették a helyére, úgyhogy a pöti malőr rovatban foglalkozhatunk is vele. Attól tekintsünk el, hogy a helyben kinyomtatjuk stratégia nem működött, hanem valahol teljesen máshol kellett kinyomtatni a hidat. Talán az sem illendő felemlegetni, hogy ahhoz képest, hogy egy, a csatornán keresztülfektetett palló és néhány korlát is elég lett volna, a mostani megoldás megkonstruálása csak a felhasznált acél miatt valami 27,7 tonna széndioxid kibocsátással járt. És ebben még nincs benne az, hogy robotok hat hónapon keresztül nyomtatták az amúgy tényleg érdekes alakú hidat.

Ez a jó profilja, a rosszért kattintani kell (Fotó: MX3D // Facebook - igen, szürkezóna)

Na de ami érdekesebb, hogy a híd csak az egyik oldalról okés és akadálymentes. A sajtófotók is ezt az oldalát mutatják többnyire. A másik oldalt van utólag alátaknyolt tégla, lépcső, meg minden olyan dolog, “mit jobb lett volna setétbe takarni”. A Designboom cikkében ez nem látszik, de a Dezeenen, bár látványosan nem teszi szóvá, de látszik a fotókon a probléma. (Via Fred Mills)

Vers

Rég volt vers, és most se lenne, ha Alex de Campinál nem találok egy nagyon jó, igaz téli verset. Tony Hoagland Reasons To Survive November (Okok november túlélésére) szövegéből nem találtam magyar fordítást és az angolul kicsit se beszélők pechjére meg sem próbálkozom vele. Túl jók a mondatok. Én nekiugranék szótárral, DeepL fordítóoldallal, bármivel. A szöveg megfejtése jó móka.

*November like a train wreck—
as if a locomotive made of cold
had hurtled out of Canada
and crashed into a million trees,
flaming the leaves, setting the woods on fire.

The sky is a thick, cold gauze—
but there’s a soup special at the Waffle House downtown,
and the Jack Parsons show is up at the museum,
full of luminous red barns.

—Or maybe I’ll visit beautiful Donna,
the kickboxing queen from Santa Fe,
and roll around in her foldout bed.

I know there are some people out there
who think I am supposed to end up
in a room by myself

with a gun and a bottle full of hate,
a locked door and my slack mouth open
like a disconnected phone.

But I hate those people back
from the core of my donkey soul
and the hatred makes me strong
and my survival is their failure,

and my happiness would kill them
so I shove joy like a knife
into my own heart over and over

and I force myself toward pleasure,
and I love this November life
where I run like a train
deeper and deeper
into the land of my enemies. *

Záró szavak

Nem tudom nem észrevenni, hogy ezek a hírlevelek egyre hosszabbak lesznek. Ez két dolgot jelent. Egy: katasztrofálisan nem tudok tömöríteni, illetve ha sikerül, azért rám szoktak szólni a szerkesztők. Jellemzően arra kérnek, hogy két gondolat között háromnál több gondolati lépcsőt ne ugorjak át, mert az olvasók igénylik, hogy esélyük legyen elolvasni a cikket. És igazuk van. Kettő: az észszerűnél jóval több munka megy bele a Rakaszba, pusztán azért, mert szeretem. Ez az a pont, ahol megemlítem, hogy aki tudja nélkülözni havi két sör árát, azt szívesen látja a Patreonom. Cserébe meg tudom ígérni, hogy semmi extrát nem kap a pénzéért. Szóval tényleg olyan, mint a két sör, csak másnap nem kell kiskanállal enni az aszpirint.

Ennyi a hétre.

Ádám