Rakasz #231 - tökön paszulyon
Sziasztok!
Rendkívüli mennyiségű új ember van velünk, átütöttük a lélektani ötszázas határt, pillangóként rebeg az én lelkem. Az újaknak mondom, hogy nektek geekséget ígértek, de ennek egy tág definíciójával dolgozunk. Illetve sör a hűtőben!
Kezdjük is egy visszatérő témával: az Atlas Obscura cikket közölt a kakapókról. Valójában tavalyi tartalom újrahasznosítása, de a kakapók ügye lassan változik. A számuk persze nő, de nagy forradalmat nem lehet várni egy olyan madártól, ami úgy gondolta, hogy a mély hangok tök jók lesznek csajozni. Namost, a mély hangok irányát a legnehezebb meghatározni. A lényeg, hogy nem hagytuk őket kihalni. Ez egyfajta büszkeséget kell generáljon. (202 darab van életben június 22-i adatok szerint.) Mert amúgy a bolygó köszöni, királyul el van nélkülünk is. Az összes Föld megmentése lózung valójában arról szól, hogy az emberiségért, saját véleménye szerint, igazán kár lenne. Lassan összerakok egy gyűjteményt, hogy amúgy a saját fotosságunkba vetett hitünk ellenére mi történik. Addig is: hajrá kakapók!
*(Fotó: Department of Conservation // CC-BY)
Hatás-ellenhatás
Van ez a Newton harmadik törvénye, ami eléggé befolyásolja az életünket. Alapvetően csak akkor, amikor a fizikáról van szó, de lévén bölcsészek - mármint én egészen biztosan - az ilyenek metaforikus kiterjesztésére van engedélyem, pecsétes papírom, miegymás. Mit mond a Newton 3? Nem azt, hogy "egy üveg nem csörög", az az első nemhivatalos törvénye, hanem azt, hogy minden erővel szemben azonos mértékű, az ellentétes irányba ható ellenerő ébred. A wikin ott van sokkal szakszerűbben.
Két irodalmi ügy is volt, aminek érdemes szerintem utánaolvasni. Az egyik a Voxon jelent meg és a tavaly év eleji Isabel Fall-üggyel foglalkozott. Fallnak megjelent egy remek, okos novellája a mértékadó Clarkesworlds SF magazinban. Azt a széljobberek által gyakran használt buta mémet fordította ki, hogy "ha az ember megválaszthatja a nemét, akkor én harci helikopter vagyok". (Alapvető dolgok: az ember megteheti. Pont.) Fall, akiről annyit tudunk, hogy álnév alatt publikáló transz szerző, azzal a gondolattal játszott el, mi van, ha egy széteső Egyesült Államok katonai-ipari komplexuma tényleg szexuális identitássá teszi - sőt igazából kooptálja, lenyúlja - a helikoptert. Nem új dolog az, hogy a SF genderkérdésekre reflektál, Fall novellájából viszont botrány lett. Végül a szerző töröltette az oldalról, felhagyott a tranzícióval és azon kezdett dolgozni, hogy visszanyerje a lelki egészségét.
(Fotó: U.S. Army Garrison Humphreys / közkincs)
Emily VanDerWerff, a Vox szintén transz újságírója valahol itt veszi fel a szálat. Azt a kérdést próbálj megfejteni, hogy lett a sztoriból ekkora tankönyvi katasztrófa. Hogyan változott meg a levegő, a kezdeti érdeklődő, beszélgető, akár vitatkozó olvasók mellett hogyan jelent meg egy gyanakvó tömeg, ami nem tudta eldönteni, hogy a szerző transz-e vagy széljobbos troll. Persze Fall nem sok segítséget adott, transzként ragaszkodott az anonimitáshoz, amit amúgy az offline hagyományos transz terek kérés nélkül is biztosítanak. Csak az internetről kiderült, hogy nem ilyen.
Plusznak van egy nyilatkozat N.K. Jemisintől, aki beleállt az ügybe hanggal és hatalommal rendelkező fekete szerzőként, amikor bőven elég lett volna csendben maradnia. Szerintem ilyen egy nem vagy nem eléggé bocsánatkérés. Szomorú ügy, de érdemes elolvasni, mert segít kalibrálni azt, hogy mennyire kell komolyan venni a netes ügyeket. Mark Fisher persze már tudta ezt.
A másik ügy sem egyszerűbb, de legalább nincs szó benne identitásokról. 2017-ben megjelent egy Cat Person című novella a New Yorkerben Kristen Roupeniantől. A novella, ami egy nagy korkülönbségű kapcsolat zanzáját meséli el, nagyot ment. Csak tippelni tudok, mert fiatal nő sose voltam, de valószínűleg azért, mert a para idősebb férfiak érdeklődése egyfajta alapélmény lehet.
(Nem akartam közhelyes "pár" fotót, ez saját street shot)
A napokban a novella "folytatásaként" a Slate közölt egy esszét, aminek a szerzője, Alexis Nowicki, közli, hogy eddig csak gyanakodott, de részben az ő története a Cat Person. Nem teljesen, mert az ő kapcsolata valóban jó volt, és normális viszonyban váltak el, de a helyek, munkahelyek, történések jobban stimmelnek, mint a véletlen indokolná. Erre mindenki felkiálthatna - amúgy sokan meg is tették - hogy de hát az írók így működnek, amikor nem kitalálnak valamit, akkor az életből emelnek át dolgokat.
A különbség az, hogy itt a szereplők felismerhetők maradtak, a sztorijuk viszont részben fikció volt. Szóval hús-vér emberekkel bábozott el egy sztorit. Ezt bele is olvashatnánk a két párhuzamos történetbe, de szerencsére Nowicki felvette a kapcsolatot Roupeniannal, így van egy szerzői nyilatkozatunk is.
When I was living in Ann Arbor, I had an encounter with a man. I later learned, from social media, that this man previously had a much younger girlfriend. I also learned a handful of facts about her: that she worked in a movie theater, that she was from a town adjacent to Ann Arbor, and that she was an undergrad at the same school I attended as a grad student. Using those facts as a jumping-off point, I then wrote a story that was primarily a work of the imagination, but which also drew on my own personal experiences, both past and present.
Amely nyilatkozat szerint hallott dolgokat, aztán utána túrt a közösségi médiában, és erre alapozva a saját tapasztalatait és fikciót használva megírta a novellát. Innen sokat romlik a levél, azzal író ne védekezzen, hogy a fene se gondolta, hogy sokan fogják olvasni, amit írt. Még ha tudjuk is - lásd Fall-ügy - hogy a sok internetes olvasó megjelenése egy kaotikus esemény, abból bármi lehet.
Erre az egészre rá lehet vágni olyan leegyszerűsítő fogalmakat, mint cancel kultúra, sznóflékek (magyarul: hópihék) és sértettségi kultúra. De ezekkel pont az a gond, hogy egy érdekes vita lehetőségét szüntetik meg, helyére pedig egy kész kultúrharcos jobbos (vagy engedjük meg: esetenként talán csak konzervatív) narratívát állítanak. Ennél jobb, ha a művészeti alkotások befogadásáról és elkészülésének körülményeiről beszélünk. Vagy az internetes kommunikációnak arról a sajnálatos jellemzőjéről, hogy a vitát hajlamos veszekedéssé torzítani, amelyben azok érzik jól magukat, akik nem beszélgetni jöttek, hanem rombolni.
GPS-csapda
Lassan kéne indítani egy sorozatot, mert megint egy olyan tényező jön, amivel nem lehet baszakodni. (Az előző a fizika volt, a mozgási energia akkor is mozgási energia, ha nagyon nem értesz vele egyet.) A mostani urbanisztikaibb jellegű, ez a geometria. A remek Jarrett Walker szokta mondani mindig, amikor mikrofont dugnak az orra elé, hogy "a technológia nem változtatja meg a geometriát". Kicsit kifejtve: az autó X pluszmínusz negyven kilométer per órával tud a városban haladni, a lámpa Y pluszmínusz 30 másodpercig zöld, ez a kettő - na jó meg az előző kereszteződés, a reakcióidő satöbbi - kiadja, hogy hány autó tud áthaladni azon a kereszteződésen. A város pedig ilyen csomópontok sűrű szövésű hálója. A közlekedésmérnökök, ameddig az én felfogásom terjed, azzal foglalkoznak, hogy ezt az áteresztőképességet pofozgatják annak függvényében, hogy amúgy az emberek mikor merre szeretnek nagy tömegben menni.
(Forgalmi dugó - fotó: Dinu Dragomirescu // CC-BY)
A közlekedésmérnökök, városvezetők, balett-táncosok valamint sírkőfaragók egy fontos dolgot nem tudnak megtenni: nem csalhatnak. A város geometriája adott. Egyirányúsítani, lámpákat átállítani és egyéb hasonló tuningokat be lehet rakni a rendszerbe. Nem lehet azonban átverni a geometriát. Érdekes módon egy raklap olyan technológia van, ami pont ezt ígéri, és vagy már most dollármilliárdokat érnek vagy dollármilliárdokat raktak beléjük kockázati tőkéből. Ilyen az önvezetés, a Musk által újrafeltalált alagutak, a repülő autó (gyakorta hiányzó kérdés: és a leszállóhely áteresztőképessége az meg mennyi?) vagy amit mindenki használ, és amiről tök jó cikk volt a héten a Totalcaron, a GPS-alkalmazások. Mert hát a Waze remek, mozgásban tartja az autót, legalább nem a dugóban ülök. Ezzel párhuzamosan telíti a város útjait. Azaz nem a geometria problémát oldja meg, csak megszünteti a "hatékonytalanságot", amit az ott lakók jellemzően nem így élnek meg, hanem nyugalomként.
A hét verse
Megint gondolkodhatok, hogy én műfordítsak vagy hagyjam rátok a munkát. De valami udvariassági fél kört csak illik futni, ha az ember óangol verset akar másokra ráoktrojálni, nem? De kezdjük az elején. A sugármacska teóriáról már volt szó, ha máshol nem, akkor tán a sugárzásos patreonos cikkben. (Mint minden, ez is regisztráció, pénzek küldése, elsőszülött felajánlása nélkül olvasható.) Mivel az archívum momentán nehezen kereshető inkább leírom újra két mondatban: az atomtemetők jelölése nehéz feladat, mert olyan időtávra kell jelet hagyni, amely alatt a nyelv és a szimbólumrendszer is változik. Erre találta ki Françoise Bastide és Paolo Fabbri, hogy csak ki kell tenyészteni egy sugárzás hatására színt váltó macskát, és folklórt építeni, amely szerint a megváltozó színű macska rossz ómen. Mert a folklór tartósabb a nyelvnél.
E. Saxey verse, amit a héten Gáspártól kaptam erre játszik rá. Óangolul is létezik és kortárs "fordításban" is, és nagyjából azt adja át, hogy na itt ne áss, kedves köbüki. Csak egy részlet:
*Hēr nis nān ellendǣd gemyndgod,
ne ealdgestrēon bedolfen
ne foresetl, ne frēolsstōw.
Wē forhtedon ond hatodon hwæt is hēr.Here is no honourable deed commemorated,
Nor ancient treasure buried
Nor high seat of honor nor festival ground.
We feared and hated what is here.Nem emlékezünk meg itt dicső tettekről
Nem fekszik kincs a föld alatt
Se hatalom se fesztivál helye nem volt-e föld
Féltük és gyűlöltük ami lent pihen. *
A fordítást természetesen letagadom már most. Sokkal jobb szöveget lehet belőle írni, amúgy remek játék is, mert egy ómagyar és egy mai verzióra is lenne igény.
Heti grafika
Az Oatmealt szerintem mindenki ismeri, úgyhogy nem táncolom hosszan körbe. A vombatokról, a vombatok seggéről - védelmi mechanizmus & legókockagyár egyben! - és egyéb vombatügyi megfejtésekről jelent meg képregény.
Ennyi a hétre!
Ádám