Rakasz #224 - amit végigpofázok
Sziasztok!
Korai hírlevél lesz, de ahogy most állunk, számítógépet sem akarok látni a hét végén, illetve csak akkor, ha VLC fut rajta. (Kalózkodásilag ártatlanoknak, a VLC egy videolejátszó.) Ráadásul hét közben valahogy tele lett a hírlevél. Mondjuk cserébe semmilyen más helyre nem jutottam el, ahová menni terveztem, meg stressz, meg általános fenemegette. Nem ez volt az én hetem, na.
Egérmozi és gombosképernyő
Régen hiányzik nekem az autózásból a másik esztétika. Régen voltak a gombok, amióta pedig viszonylag olcsón tudunk érintőkijelzőket gyártani, azóta vannak ezek a tablet jellegű dolgok. Amikre időnként szükség van, mert végtelen számú beállítási lehetőséget nem lehet véges számú gombra szétszórni. Ugyanakkor idézzük fel, hogy volt egy cég, ami egyszerre gyártott harci repülőket, ahol élet és halál kérdése, hogy a pilóta csak a lényeges információkat lássa, és autókat. Ez a Saab volt, sajnos a GM és a piac bedarálta.
Airbus navigációs rendszer, maga a másik esztétika (Fotó: Christoph Paulus / közkincs)
Az a tudás viszont, ami a repülésben ott van, hiányzik nekem. Az összes érintőkijelzős fejegység, amit láttam, tablet akar lenni. Végtelen menükkel, neonszínekkel, ikonokkal. (Egy kivétel van, a Sony audiofil autóhifije, ami erősítőt játszik.) A héten Dani átküldött egy Doug DeMuro videót, amiben egy Vector W8 szupersportautó mutat be a fickó. Az autóból 22 darab készült, ami miatt nem is lenne érdekes a guruló szoborságon túl. De a videóban a tizedik perc körül bevillannak a repülőkre jellemző kezelőszervek: kétszínű kijelző, gombokkal vezérelt menük. Ezt az esztétikát kerestem eddig. Ezek szerint létezett egy pillanatig, de kihalt.
Hamisítvány drágán
Volt már szó arról, hogy honnan számoljuk az eredetiséget? Ha nem, akkor gyors felzárkóztató jelleggel: a romantika előtt a fogalomnak nem volt sok értelme. Obligát példa: minden rendes múzeumban megvolt a világ összes fontos szobra kisebb mesterek műhelyében készített gipszmásolatként. Besétáltál és az európai művészet történetét meg lehetett nézni egy helyen. Aztán jött a romantikus eredetiség koncepció, ami szerint - sarkítok - a művész teremtő zsenije önszívéből rángatja ki az egyedi remekműveket. A gipszek kevés kivétellel - pl. V&A Londonban - húztak a raktárba, az emberek pedig veszik a Wizzair jegyet, hogy megnézzék az egyedi darabokat ott, ahol vannak.
A V&A gipszmásolat terme (Fotó: Colin McLaughlin / közkincs)
Az új eredetiség koncepció egészen addig egyértelmű, amíg a művészet nem reprodukálható. Erről Walter Benjamin már persze írt A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című írásában, - vitatkozni lehet vele, újabb hasonló problémát tárgyaló elmélet biztos van, de ide, falura jó ez, városon meg nem nézik - de ez nem jelenti azt, hogy kialakítottunk volna valami rendes elméleti keretet az egész köré. Amennyire én tudom, a fotográfiában az a kép értékes, amit a készítése után a negatívról az alkotó nagyított, nagyíttatott le. Szóval egy mostani nagyítás egy Kertész fotóból az valahogyan kevésbé műtárgy, mint egy régebbi nagyítás. Én Virágvölgyi István cikkéből tájékozódtam, aki velem szemben ért a fotográfiához és a dolog kurátori oldalához is. Az én vásárlói tapasztalásom hasonló más technikák esetében is. Lehet, hogy azht írja a falon a kép alján a szignó mellett a szöveg, hogy 11/100, de semmilyen garanciát nem látok arra, hogy az adott print valaha nagyobb értéket fog képviselni, mint hogy nekem jó ránézni. Ha pedig elszakadunk a fizikai formában született művektől, akkor kezdődik a káosz. Mennyit is ér a JPG kép, aminek nem lehet egy eredetije?
Az elmúlt fél évben felpörgő NFT-k (nem helyettesíthető token) piaca adott erre egy választ. Az eredetiség igazolást digitalizálják és másolhatatlanná teszik a blockchain segítségével. Ez, bárhonnan is nézem, a birtokolható valami és a műpéldány kettéválasztása. Olyan, mintha azt mutogatnád egy pecsétes papíron, hogy tiéd a Mona Lisa, a tiéd is lenne, de a fél világnak meglenne amúgy a falán. Már ez is rendkívül gyanús volt, ami inkább szólt a spekulációról, és így a pénzügy területéhez tartozott. Ezt megerősítette az, hogy tőketársaságok alakultak a reményeik szerint növekvő árú NFT-k felvásárlására és továbbértékesítésére. És itt jön a poén. Hogy egészen eddig a romantikus eredetfelfogástba illett nagyjából minden.
Egy nemműalkotás, hiszen nem eredeti nagyítás - Lissák Tivar fotója (Fortepan // Lissák Tivadar)
Golan Levin viszont arra hívta fel a napokban a figyelmet, hogy a Christie’s nél NFT-ként kerül kalapács alá Andy Warhol 1985-ös Amigán készített alkotása. Az ezzel a probléma, hogy az aukciósház egy 27 megapixeles TIF fájformátumú képet ad el, miközben Warhol egy 320*200 pixeles (ez 0.1 megapixel meg az apró) képet rajzolt meg. A kor technológiája nem tette lehetővé, hogy ennél nagyobbat alkosson. Eltárolni sem tudott volna egy 27 megapixeles TIF-et, mert lelóg a floppyról minden irányba. Azaz a Christie’s nem egy eredetit ad el, hanem egy utólag felskálázott másolatot és hozzá egy blokkláncos eredetiségigazolást.
Levin Twitterén még hosszasan folyik a beszélgetés arról, hogy a digitális archiválás amúgy egy szakma, aminek kidolgozott kiállítási elvei és módszerei vannak. Ezekről mind nem vesz tudomást sem az NFT-s csapat, sem pedig az új pénzforrásnak megörülő képzőművészeti piac.
Még egy kis Gorman (kösz, Balázs!)
Tapasztalt barátom, Balázs, aki olyan sok minden mellett műfordító is, felhívta a figyelmemet arra, hogy a magyar műfordító szakma alaposan megvitatta az Amanda Gorman ügyet. Van egy cikk Kövesdi Miklós Gábor fordítótól a Szeretlekmagyarországon, ami amellett áll ki, hogy egy fordítónak a saját nyelvét, a forrásnyelvet kell ismernie és azt kell tudnia, hogy hol tud utánanézni azoknak a dolgoknak, “amiket esetleg nem tud csípőből”. Az írás a holland fordító ügye környékén jelent meg, a fehér, nonbináris fordítót alkalmatlannak találó aktivista érvei között egy olyat talál a szerző, ami megfontolásra érdemes lehet: a tapasztalat hiányát. Innentől egy viszonylag hagyományos érvelést vezet elő, amennyiben a fordítónak nem kell minden jellemzőjében hasonlítania a szerzőre, ez eddig sem volt elvárás. Devecseri Gábor sem volt több tucatnyi ismeretlen görög csávó, hanem egy - a kommunizmusban egy ideig zavaróan hívő - magyar filosz.
A Revizor Online-on egy, a sajtó felelősségét vizsgáló cikk is napvilágot látott. A cikket Nádori Lídia írta, segített neki Alföldy Mari, Anna Bentley, Andrea Kluitmann és Székely Melinda. Kiemelek két mondatot, hogy mégis mire kell számítani:
Meghallgattam-elolvastam Hollandiában, Angliában, Amerikában, Németországban élő vagy ott szocializálódott művész-értelmiségiek, főként írók és műfordítók gondolatait. És úgy látom, rossz falhoz rugdossuk a labdát.
Ez nagyjából az a tájékoztatás, amit az ember a sajtótól is vár. És ez a szöveg tárgyalja is a fordítói piac strukturális egyenlőtlenségeit, a Rijneweld kiválasztása mögötti marketing okokat, és a szerző ügynökének őszintétlenségét is. Ebben a cikkben benne van a probléma megértése is. Megint egyszerűbb idézni, mint magyarázni:
Felvetődött bennem, milyen izgalmas kísérlet lenne például, ha Gorman versét tehetséges cigány fiatalok fordítanák csapatmunkában, egy gyakorlott spoken word-szerző és előadó segítségével, angolos költő-műfordító bevonásával.
És még azt is felveti, hogy Gorman politikai performanszként is értelmezhető. Ebben az esetben már nem csak egy vers lefordításáról beszélünk, hanem egyáltalán arról, hogy lefordítható-e maga a történés és ha igen, hogyan.
A Revizor Facebook oldalán van egy egyórás vita is a kérdésről, azt viszont nem tudtam becipőkanalazni a hétbe.
“Lapátoltál már sugárzó uránt vagonból?”
Azt hiszem, nagy felfedezést tettem. Azt’ majd max lehülyéztek, erre minden jogotok megvan. Szóval valamelyik este beraktam megnézni a HBO Góról a Pesti balhét. Nem vártam tőle semmit, erre kaptam egy annyira vicces filmet, mint az Argo. Amikor ezt így megfogalmaztam magamban, akkor leesett, hogy a többség számára ez nem dicséret, mert az Argo is hatalmas bukás volt. Tegyük hozzá, nem véletlenül, mert hát akciófilmnek vacak.
A Pesti balhé sem jó heist film, bár az akar lenni. Színdarabnak, műfajparódiának, eleve kikacsintós filmnek, aminek nem feltétlenül szánták, na annak jó. Ha a nézői elvárást ahhoz igazítjuk, hogy ez a film önmagát teszi zárójelbe, a színészek nem eljátszott karakterek, hanem színészek, akkor jó. Vannak olyan magyar filmek, amik filmnek is jók. Ez a kisebb kategória. Például az Egynyári kaland sorozatot azért lehet szeretni, mert az film. Na a Pesti balhé nem, de lehet rajta röhögni egyet.
Anyja fia, apja lánya
Akkora öröm találni egy darabka jó internetet. Múlt héten volt egy nagyon hosszú beszélgetés a Twitteren, ami azzal a kérdéssel indult, hogy mi az, amihez a szüleid munkája miatt ingyen jutottál hozzá. Őrülten változatos élmények kerültek elő és persze változatos privilégiumok. Oktatás a magániskolában, ahol az anyuka tanított - ez csak egy olyan létra, amiről a múlt héten is beszéltünk. Persze ennek van olyan verziója is, ahol a festő apuka addig festette nyaranként az iskola termeit, amíg a két gyereke oda járt. A telefonszerelő apuka gyerekének a beszámolója arról, hogy a kosaras emelővel körbehordták, az viszont sztori. Ez a kettő pedig nagyjából a két szélső érték. Van szó hazahozott rajzolásra használható leporellóról. Na ilyen apa egyik barátjától volt egy csomó Mávinformatikás nálunk is otthon. És másnál is, mert egyszer lomtalanításról mentettem vagy 500 lapot egy barátom gyerekeinek, mert jó papírt nem dobunk ki.
(Fortepan // Magyar Rendőr)
Az is érdekes, hogy elvben hasonló hátterű emberek mit éltek meg élménynek. Például van olyan tűzoltó apuka gyereke, akinek hatalmas élmény volt, hogy lecsúszhat a rúdon, mászókázhat a fecskendőn és az állomás kutyájával játszhat. Más pedig azt írja, hogy apám tűzoltó volt, nincs élményem. Szóval ezek nem vagy nem csak szakmához kötődő élmények és előnyök, hanem személyes dolgok.
Én apámtól a gépeket hoztam, meg azt, hogy tré szerszámmal nem dolgozunk, meg sok beszélgetést és még több vitát. Anyámtól pedig azt, hogy az ember azért ott kezdi magát otthon érezni, ahol van pár száz könyve. Nem méterre, hanem úgy, hogy tudja is, hogy mi hol van a polcon. Második generációs értelmiségiként ez lényegesebb, mint hogy amúgy az ÁFOR telepen láttam először számítógépet, nyomtatót, telexet. Még tán a leporellónál is fontosabb.
Tekerd meg és táncolj
Mindig mélyen megtisztelve érzem magam, amikor a hazánkba szakadt idegenfia fontosnak, méltónak, értelmesnek gondolja, hogy magyarul bármit is csináljon. Nem fogok kis nyelvről beszélni, mert nagyon jól tudom, hogy a top százból még tán nem estünk ki. Tízmillió beszélő (pluszmínusz egy-két-három millió) az soknak számít. Illetver Herder bekaphatja.
Viszont amikor Miqueu Montanaro magyarul sztorizik a színpadon az valahogy több, mintha egy magyar tenné. Neki ott az egymilliós okcitán nyelve és még a nyakába vett minket is? Hát valaki töltsön neki egy sört. Ennek a minősített esete Takaku Keijiro tekerőlant-művész, akit Japánból evett ide a fene pár évtizede, és aki egy-két naponta a Twitteren újabb népdalok tekerőlantos feldolgozását osztja meg.
Apróságok
Tudtátok, hogy Brian May, amellett, hogy a Queen gitárosa, dalszerzője, csillagász, sztereofotós és általában véve menő csávó, még borzirtás ellenes aktivista is? Én nem.
Van még itt egy remek hosszú cikk az IBM kínai írógépéről. Erről lehetne jóval töbet is írni, de nem fér el az interneten. Ez a sztori most csak arról a gépírónőről szólnak, aki a gép “arca” volt.
Többnyire elégedetlen vagyok a magyar sajtóval - hashtag én is egy kicsit, sajnálom én is egy kicsit - de a Telexen a héten volt egy anyag a bodrogkeresztúri csodarabbi kultuszáról. Ide azért érdemes idecsatolni azt a gondolatot, amit Keith Kahn-Harris, nagy-britanniai heavy metal szociológus és zsidó ügyekben felszólaló kedvencem szokott mondani, hogy bár a médiában a zsidó dolgokhoz mindig hászidok képeit szokták odarakni, mert hát ezt a vizuális kódot mindenki olvassa, de nem csak ők léteznek.
Találtam megint egy grafikust! Péternek segítettem robbantott ábrát keresni hajókról, amikor belefutottam Tom Crestodina művészetébe. Hajókat és halakat rajzol, és ami igazán érdekessé teszi, hogy nem ez a főállása, hanem az, hogy halász. Akkor kezdett rajzolni, amikor gyereke született és szenvedett, mint a kutya, mert otthon akart lenni vele, de menni kellett több napra a tengerre. Mindenképp nézzetek rá, nagyon jó!
Nagy rajongója vagyok a cukrászati hulladékfeldolgozás süteménynek, a puncsszeletnek. Eddig azt hittem, hogy ez a Kádár alatti Magyarország innovációja
Ennyi a hétre.
Ádám