Rakasz #222 - szüttyögős hétvégés
Sziasztok!
Nézelődtem a beállítások között, sikerült egy-két analitikai (azaz követési) funkciót kikapcsolni. Eddig sem nagyon érdekelt, hogy mit kattintotok le a levélből. Magánügy, ha meg az orromra akarjátok kötni, akkor megírjátok. (Az előző szolgáltató, a Substack, az ember arcába nyomta ezt a statisztikát.) Viszont a modern média a nézettségre való igény miatt ilyen statisztikákra épül. A lap látja, hogy mit olvasnak sokan, és abból még többet ad, emiatt többet villog a reklám a cikk mellett, és mindenki be tudja fizetni a sárgacsekket. Ezzel a gyakorlattal lehet vitatkozni, sokan teszik is, de az egy másik modellt feltételez. Amely másik modellben valakinek állni kell a cechet, például nekünk, olvasóknak.
Megfigyelés máshogy - Minox “kémkamera” (Fotó: leighklotz // CC-BY)
De mivel ez egy hobbiprojekt, a fentiek átgondolása nélkül kidobtam az analitikát. Szeretem a feleslegesen el nem használt processzorciklusok szagát reggelente.
Hol szántsanak a belgák?
Van egy tök jó, pre-Schengen vígjáték a Rien á declarer (a magyar címe Finánc a pácban, engedjük is el), amit a Belgium és Franciaország közti bődületesen fontos határ konfliktusaira építettek fel. Mármint arra, hogy a belső határok megszűnésével Ruben, a belga nacionalista határőr munkája feleslegessé válik, ráadásul mindenféle gyanús más nációbeli emberek kószálhatnak be majd az országba. A film tök jó, nézzétek meg, nem lövöldözöm le a poénokat. Illetve egyet de, de arra szükség van.
Ruben esténként kijár kisfiával, hogy egy kicsit arrébb ássák a határ szélét jelző karókat, így növelve Belgiumot. Ez egyrészt nagy hülyeség, másrészt, ha volt már szerencsétek például választási térképet babusgatni, akkor kialakulhatott egy olyan kép bennetek, hogy azok a határozotottnak tűnő vonalak valójában egészen esetlegesen vannak meghatározva. Magyarország esetében a határ még egy nagyjából egyértelmű dolog, a folyó az folyó például, ránézel és ott van. De egy tagoltabb, fraktálszerűbb partvidék esetében a parttól X távolságra lévő (azt hiszem, 200 mérföld) vonal is fraktálszerű.
Kép: Wikimedia Commons
Aztán, hogy visszajöjjünk Európába, van rosszabb is. Baarle-Nassau városa régi kedvencem, ez az az észak-brabanti település, ahol enklávészerűen vannak területek, amik hollandnak vannak gondolva, mások meg belgának. Az egész határkérdésnek két hír ad némi aktualitást. Az első, ami végigszaladt a világsajtón, hogy egy belga gazda kitolta majdnem két méter harminc centivel az egyik határkövet, ráadásul egy olyan határkövet, amit még Napóleon bukása után ástak le oda. A másik pedig, hogy a momentumos Horváth Ferenc feldobta az ötletet, hogy Somoskő várát igazán elcserélhetnénk a szlovákokkal, biztos mi is tudnánk adni érte valamit.
Bölcselkedős
Matt Webbnek, akiről mostanra már biztos tudjátok, hogy érdekes alaknak tartom, volt egy jó blogposztja még múlt héten. Azt a kérdést dobta fel, hogy mennyit nyomnak a dolgok. Amire persze van válaszunk: egy kiló cukor egy kilót, egy tábla csoki a rejtett áremelés miatt 90 grammot (régen száz volt!), egy liter víz egy kilót satöbbi. De van-e válaszotok arra, hogy mi a tömege a koronavírusnak? Nekem nem volt, Webb pedig linkelt egy cikket, ami a definitív érték helyett egy gondolatkísérletet vázol fel, aminek a végén van egy szám. A világban megtalálható tiszta koronavírus hat felespohárnyi. Az internet, ha a hírközlést megvalósító elektronokat nézzük, nagyjából ötven gramm. (Az infrastruktúrát is beleszámolva jóval nagyobb számot kapnánk!) Nagy tanulság nincs, csak egy figyelmeztetés arra, hogy tudjunk jelenségeket máshogy szemlélni. Szeretem az ilyen koan jellegű, elmélkedős írásokat.
Váras képet kerestem a sajátjaim között, de ez hamarabb került a kezembe. A morcosság sem mérhető.
A Telexen fut egy lassú folyású műemlék-vita arról, hogy mégis mit kellene kezdeni a budai várral. Ebbe persze nagyrészt nincs belszólásunk, mert ebben a rántottús alakú szomorú országban a kormány a fejünk felet hoz döntéseket. Annál nagyobb kutyakomédia nincs is, mint mikor megkérdezik a népet, az istenadtát. Viszont ettől még a vár kapcsán több érvényes érvrendszer van és a a Telex múlhatatlan érdeme, hogy ezeknek teret ad, a begyűjtésüket megszervezte, az érdeklődést fenntartja. Egymással ütköző rendszerekről van szó, nem is mindet olvastam, engedjétek meg nekem, hogy ne válasszak oldalt. Csak idelinkelem az utolsó írást, amit olvastam, aztán onnantól bolyongjon mindenki a saját tempójában.
És akkor az autó enni kért
Bár múlt héten voltak listák - apropó, remélem most már meg tudtok nevezni nyolc kardfajtát - de alapvetően nem szeretem a listákat. Túl egyszerű. (Vagy persze túl bonyolult műfaj, lásd a HVG legfontosabb harminc magyar film listája, amitől hihetetlenül nem lett kedvem filmet nézni.) Ezért lesz most csak egy dal, pedig lenne mivel folytatni. Az egy szám a Zebulon Dudora tíz éves dala az Okos bolt, avagy Zsófi, a ‘86-os Ford Transit, ami persze egy AC/DC átirat, de nagyon ügyes. És mindenkiben ismerős húrokat pendíthet meg, aki belefogott valaha végtelen felújítási projektbe.
Kép a falra
Lehet volt már korábban szó erről, de konstans rácsodálkozásom, hogy a művészetnek milyen csodás korszakában élünk. Nem, nem az NFT-kről meg úgy általában az eredeti/egyedi és emiatt legalább részben befektetési célú alkotásokról lesz szó. De nem is arról, hogy lehet venni öt négyzetméter senkit sem bántó faliképet az Ikeában, ha zavar a vakító diszperzit. A kettő között viszont ott a hatalmas tér tele érdekes alkotókkal. Előrebocsátom, én vagyok az ember, aki képes volt A3 print hengerével állni a Wizzair repülőre beszállós sorban. Meg, aki fél napok keresztül cipelte magával egy másik városban a hajós képet, amit egy helyi kis galériában talált. (Róma, Fox Gallery, ha arra jártok, tele van mindig jóságokkal.)
Mondok pár gyorsan lekattinthatót, hogy meglegyen, mikről beszélek: Sarah McIntyre gyerekkönyv-illusztrátor, Cadence Select képregényes grafikák vagy Blackyard koncertplakát. De persze lehetne Rododendron - nem szeretem őket, személyes ügy, nem terhellek titeket vele -, ahol remek Nagy László nyomatokat lehetett találni pre-covic, Printa, és a tavaly elmaradt Ukmukfukk Zinefeszt, ahonnan leutoljára egy baszk antifasiszta poszterrel jöttem haza. Emellett vannak Kickstarterek, aminknél az öt dollárral drágább csomaghot már hozzácsapnak pár rajzot. Lehet saját fotót nagyítani! Aki eddig ilyet nem csinált, ezzel kezdje! A legpóribb CEWE-partnerhez küldje be a kedvenc képét jónagy felbontásban. Lesz vagy egy sör ára, a legjobban elköltött pénz, evör. Nem nevezném művészetnek, amit csinálok, de mindig örömmel nézek fel a nippes (tudom!) polcomra ahol ott van 9*13-ban az egyik kedvenc saját fotóm.
És a legjobb, hogy a fentiek kiállják a legközhelyesebb Marie Kondo tesztet is. Azonnali örömet okoz, ha felnézek egy Gustavo Duarte vagy Owen Pomery grafikára? Hogy a fenébe ne. És ha mindent lekattintottatok, és egy se tetszett, azzal sincs gond. Mert valahol van egy grafikus, akinek a munkája majd nektek tetszik.
Én máshol
Kiment a Rakasz Extra, amit a patreonos támogatók tesznek lehetővé, ellenben bárki olvashat, akit érdekel. Ebben a hónapban a videojátékokról lesz szó azért, mert van pár játék, amikről van mondanivalóm, ellenben ezek azok az írások, amiket tényleg nincs hová megírnom. Ráadásul nagyon mélyen hiszek abban, hogy a videojáték ugyanúgy műv1észeti ág, ahogy a képregény vagy a film. Lehet a világra kevésbé reflektáló, arra vak szórakoztatást is csinálni, de önreflexív, a világról valamit mondó esetleg politikus játékokat is. A Heaven’s Vault, amiben egy nyelvet és írásrendszert kell megfejteni, pedig remek darab, ami megkönnyíti, hogy a fenti mellett érveljünk.
Ennyi a hétre. Fontos semmittennivalóm van még mára.
Ádám