Rakasz #217 - susanos és fás
Sziasztok!
Vasárnap éjszaka van és már látom, hogy nem megy ki ez a Rakasz a héten. Az egészen kiemelkedően pocsék időgazdálkodásom az oka ennek. Viszont talátam egy nagyon érdekes cikktémát, csak még keresem, hová lehetne megírni. Van benne prekariátus, kizsákmányolás és űrhajók. Szólok, ha egyszer eljutok oda, hogy megírjam.
Apropó türelem. Gáspár, aki mindig nagyon érdekes dolgokat talál, küldött egy angol boltot, ahol széket lehet... na nem venni, hanem előjegyezni vagy terveztetni. Előjegyzés már 2025-re is van, a spéci, nekünk fazonírozott darabokra most épp 2030-2033 közötti szállítást vállalnak, szóval aki nagyon le akar ülni pár év múlva, az most kapja elő a dombornyomott kártyát. A Full Grown székei annyira természetesek, hogy nincs bennük se csavar, se csap, de még ragasztó sem: szék alakúra növesztett, oltott és végül fejlődni hagyott fákról van szó, amit a szék elkészülte után levágnak a gyökérről, és kész a szék.
Susanológia
A Narnia-könyvek, amikor én találkoztam velük, akkor valaki keresztény kiadó által gondozott, überbéna borítójú, első olvasásra széthulló kiadványok voltak. Most rákerestem, a Szent István Társulat-féle verzió volt ez. Búcsúkon lehetett kapni, mint a kakasos nyalókát. Csak a nyalókával szemben a Narnia-történetek többnyire jók voltak. Beletekertem most a Szent István Társulat gyerek- és ifjúsági részlegébe, hátha kiderül, mi van C.S. Lewis helyett, most, hogy a hagyományos kiadók kezelik az azóta megfilmesített keresztény fantasy sorozatot. Hát, a Képes Biblia tűnik a legbulisabbnak. Hagyjuk is.
Arra persze felnőtt fejjel jön rá az ember, hogy bele lehet akadni a Narniákba is. A legkézenfekvőbb pont az, hogy Susan miután elkezdik érdekelni az olyan világi dolgok, mint a rúzs, nem térhet vissza soha a fantasy világba. Vagy, hogy - szpojler sőt egyenesen passzív aerodinamikai eszközök - az összes Narniában járt gyereket egy nagy vonatbalesettel kinyírja a szerző, hogy aztán boldogan éljenek Jézus, akarom mondani Aslan országában. Elemezhető és elemezendő mű, na.
A héten az egyik kedvenc Twitteren íróm - és itt az író, aki ott fikciót alkot és a twitterező között tegyünk különbséget - Bitter Karela írt egy nagyon jó narniásat. A Midnight Society sorozatában az a poén, hogy ismert zsánerírók reagálnak ötletekre és egymás manírjaira. Most épp arra, hogy Susan felfedezi a szexet, ami miatt kitiltják Narniából. Neil Gaiman áll elő az ötlettel, azzal zárva le a beszélgetést, hogy és akkor az oroszlánisten kinyalja a jégkirálynőt. Ezt a végét túlzásnak éreztem, de előtte Lewis, a szex, a felnövés és a Narniából való kitiltatás érdekes mintának tűnt.
Ahogy azt Móricka elképzeli. Az a helyzet, hogy ez kivételesen egy kicsit se volt vicc. Gaiman novellája ezzel a nagyon hülye sztorival létezik, a Törékeny holmik kötetben jelent meg és Susan problémája a címe. Lewis, nos, tényleg úgy írta meg a történetet, ahogy fent elmeséltem. Viszont alatta valaki belinkelt két tumblres novellát, amik egyrészt jobbak, mint a Gaiman írása, másrészt annyira felszabadítóak, mint Kij Johnson Vellitt Boe álom-utazása című kisregénye, ami Lovecraft világán teker egyet.
Túlmagyarázás helyett itt vannak a linkek. Angol szöveg mindkettő, nem mondok neveket, melyik kiadóknak kellene levadászni az írót. Ti tudjátok, én tudom.
Nyelvi sztenderd
Szemléletformálásról volt már szó itt önvallomásos formában. A Kossuth Lajos Tudományegyetem legfakezűbb nyelvészhallgatója voltam, de még így is kaptam olyan gondolkodásbeli sémákat, amik megóvnak a hülyeségektől. Például attól, hogy feltételezzem azt, hogy a nyelv nem a beszélők között található, hanem az Akadémián, Grétsy László szekreterjében vagy mittomén, Arany János mellé temetve a koporsóban. Ez egy ártatlannak tűnő állítás, de az következik belőle, hogy amit a nyelvet beszélők mondanak, az úgy van abban a nyelvben. Igen, akkor is, ha a -ban/-ben-ből bizonyos nyelvjárásokban (vagy úgy általában) elkezdik elhagyni az -n-t.
Na ezen már több a hús, ugye? Tegyük még hozzá azt, hogy az írás nem feltétlenül része egy nyelvnek. (A helyesírás még annyira sem.) Ilyenkor a konzervatívabbak, a nyelv logikájában - nyugi, nincs neki - hívők már elkezdik érezni, hogy ennek nem lesz jó vége. És előkerül az, hogy de hát csak van egy olyan magyar nyelv, amit a művelt emberek, a tévé, a rádió esetleg az egészséges magunkfajták beszélnek. Ez a nyelvi sztenderd, aki nem ezt beszéli, az nyelvjárásban beszél, búnyik, surmó esetleg vidéki. A probléma ezzel az, hogy valójában a sztenderd egyfajta fikció, és mindenki valami regionális nyelvváltozatot beszél. A Facebookon ebből tök jó játékok vannak, ahol a borsodiak mondják, hogy süsü, furik, levonó. Meg lehet beszélni vazsiakról, ö-ző szegediekről, meg arról is, hogy a budapestiek, azok bezzeg minden név elé odateszik a névelőt. Ami nem áll össze képpé, hogy mindannyian máshogy vagyunk különbözőek. Csak a magyar nyelvben őrült nagy eltérések nincsenek a dialektusok között.
Ez ott válik gonddá, ahol a sztenderd használatát elkezdjük más személyiségjegyekhez társítani. Fent én is megtettem ezt a példában, a búnyikozással. Mert ahhoz, hogy az ember a sztenderdet tudja vagy családi háttér kell vagy oktatási háttér. Mindenképpen valami előny. Kik nem rendelkeznek ilyennel? (Jó, ez nagyon didaktikus, én is érzem.) Bárki, aki nem rendelkezik a megfelelő családi háttérrel, akinek csak vacakabb iskola jut, ahol esetleg nem is igazán foglalkoznak vele. Szóval a sztenderdet használva remekül újra lehet termelni a társadalmi különbségeket. Nem a sztenderd a bűnös, bár szerintem tök jót tenne az embereknek, ha nem csak a tévémagyart hallanák. Kezdésnek ott a Végtelenség Fiai, nem is azért mert gömöriek, de jó is!.
Ezek fent, nagyon zanzásítva nagyon alapok. Viszont szükségesek ahhoz, hogy az ember folytassa a beszélgetést például a nyelvről. Mert ebben a bázisrendszerben például Nádasdy Ádám nem liberális, hanem egyszerűen tudós. Egy nyelvésznek egyszerűen nem feladata, hogy megmondja, melyik helyes különböző nyelvi elemek közül. Ugyanúgy, ahogy az ornitológus sem bassza le a kertben a rigót, hogy neked madár sárga csőrrel kellene rendelkezni.
Eddig a prédikáció. Olvassatok Kis Tamást, Sándor Klárát, Nádasdy Ádámot; ők jutnak eszembe így nagy hirtelen.
Néznivaló
Az egyik szemem sír, a másik nevet ettől az anyagtól. Egy fotográfus rájött arra, hogy nem kell utazni a jó képekért. Igaz, egy őrületesen fotogén óceánparti kikötővárosban él, az egyszerűbbé teszi a feladatot. Abban viszont igaza van, hogy érdekes kreatív játék az ismert tereket fotózni.
Ennyi a hétre. Hétfő este van, tovább nem tudom húzni a vasárnapot.
Ádám