Rakasz #202
Sziasztok!
Két irány is van előttem, és nem tudom melyiket válasszam. Az egyik, hogy minél több témáról legyen szó, mert a világ mozaikosságát ez adja vissza. A másik, hogy egy-egy témába jobban másszak bele, mert felületes dolgokkal tele az internet. Most mindenesetre itt van minden, ami decemberben az asztalon maradt.
Apropó felületes dolgok. TGM, akinek én alapvetően nem vagyok nagy rajongója, adott egy interjút még az óévben az Azonnalinak. Ebben a Múzsa a tisztességben megőszült mester leépülésének jeleit vélte felfedezni, de nekem volt benne egy-két olyan gondolat, amit kontextustól akár függetlenül is érdemes megforgatni. Másokat meg persze nettó hülyeségnek tartok, mint például a popkultúrás részt. Mindenesetre sok rosszabb szöveget tudtok olvasni ennél az interjúnál.
Vad és izgalmas mézek
Általánosságban elmondható, hogy a barátaim egy része sokkal érzékenyebb nálam társadalmi kérdésekben, ellenben dög lusták, és nem írnak. Vagy ritkán. Vagy nem írnak, azt is ritkán. Ami ragad rám, azt igazából nekik köszönhetitek. (Ti tudjátok, kik vagytok, én meg nem mondok neveket. Deal?) Azért a hosszú bevezető, mert szembe jött egy olyan téma, ami egyszerre tök érdekes és problematizálható is. Az utóbbi szó leginkább azt jelenti, hogy nem kell AK-szurony ahhoz, hogy az ember lyukakat generáljon rá. Elég csúnyán ránézni.
Egy utazós videóban találkoztam a bolond mézzel (mad honey), amit a Himalájában gyűjtenek olyan emberek, akik nagyjából szárítókötélen másznak fel olyan helyekre, ahol a nyugati ipari alpinistát kiveri a víz. Ezeken a magas helyeken aztán a machete helyi megfelelőjével leszeletelik az ott csüngő természetes méhkasokat. Egyes hónapokban ezekben a kasokban “sima” magashegyi növényekből származó méz van. Más időszakokban viszont bolond méz van bennük, ami a rododendron virágporából származó grayanotoxint tartalmaz.
A grayanotoxinos méz alapvetően mérgező. Ha hihetünk a Wikipédiának - és miért ne tennénk, nem női tudósokról szóló szócikket keresünk épp - akkor izomgyengeség, csökkenő vérnyomás, hányinger, ritkuló szívverés a mérgezés kísérő tünetei. Nem halálos, ellenben rendkívül kellemetlen. Az ókorban még fegyverméregnek is használta a pontusi lakosság Xenophón hadserege ellen. Már ha az ókori szerzőknek elhiszünk ugye bármit.
És itt jön a na de rész, hogy mint a legtöbb turisztikai jellegű cikk, a bolond mézről szóló írások is erősen egzotizálók. Hogy mire gondolok? A Dining Guide cikkének már a címe is az, hogy “A magaslati méz üt, mint a parancsolat”. A lényegesen több pénzből gazdálkodó, kiküldött tudósítókkal is rendelkező National Geographic sem oldja meg jobban a feladatot, még ha a cikk más szempontok mentén jobb is. Érzékletes leírásokat kapunk a mézvadászok nehéz életéről, akik a Föld távoli szegleteiben küzdenek. A gond ezzel a típusú leírással, hogy egy ügyes nézőpontváltással bármiről lehet így írni. “József beszáll a fémből készült nyikorgó szekrénybe, amely már őseit is szállította. A falai fa utánzattal vannak borítva, rajtuk a közösség gyerekeinek tenyérnyomaival, fentebb, a felnőttek szemének vonalában termékenység- és szépségistennők képei díszítik a riasztóan zajongó dobozt”, akarom mondani a bérházi liftben volt reklám, a kölykök meg összemancsolták oviból hazafelé jövet a laminált a farostlemezt.
Bele kell írni és bele kell olvasni az egzotikumot ezekbe a szövegekbe. Ami viszont torzít a látásunkon. Le kell bontani a mázat a szövegről, ami marad, valószínűleg enélkül is érdekes.
A repülő, ami nem is úgy volt
Hifista szempontból már volt szó arról, amikor egy orosz tiszt lerakta a Mig-25-ös vadászgépét egy japán bázison. (#R28) Még ha a Migben talált elektroncső hifis pályafutásáról szóló cikk le is esett azóta a netről. Ha valaki kéri, előtúrom neki. A Telex Észkombájn rovata ennek a dezertálásnak a teljes történetét írja meg, nem kihagyva azt, hogy a szovjet szuper vadászgép valójában nem volt jó semmire. Soha ne felejtsük el, hogy a maszkirovka (álcázás és dezinformáció) egy olyan hadicsel, amiben történelmileg az oroszok a legjobbak.
Az egyik érdekes, és szerintem máig is csak részben feldolgozott része az Egyesült Államok történelmének, hogy milyen mérnökök mit találtak fel hidegháborús gépekbe. Az emberek már beszélhetnek ezekről, de egyrészt kevés az újságíró, aki kérdezne róluk, illetve, aki tudja, hogy kit kell kérdezni. Másrészt pedig nem mindenki élte meg a titoktartási kötelezettség végét. A Wired most épp hozott egy F-14 Tomcat cikket, ami a változtatható nyilazású szárnyat vezérlő számítógépről szól.
A történetírás nem most fog igazságot tenni. Van egy közmegegyezés arról, hogy ki a mikrochip atyja, és a tomcates sztori felrúgná azt. De azért tartsuk észben, hogy a huszadik század egy részében a katonai technológia évekkel járt a civil előtt. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez ma is így van.
Orosz emlékezet
Ha minden nemzet annyit ér, amennyit emlékezésre és az egyszer elkövetett/megjárt utak tapasztalatainak feldolgozására szán, akkor az oroszok nem túl gazdatok. Mi is szegények vagyunk persze, gondoljunk csak a műemlékvédelem beszántására.
Volt szerencsém hallani anno Kovács Győző magyar informatikust arról, hogy milyen volt megtalálni az első román számítógépet, a MECIPT-1-et Temesváron egy pincében. A sztori persze a magyar M3 számítógép kapcsán került elő, aminek részegységei megvannak az azóta pihenni küldött műszaki múzeumban. A teljes gépet persze nem sikerült előásni, de nem ez a történelem első vagy egyetlen eltűnt ősgépe. Ezért érdekes az a szűkszavú blogbejegyzés, amiben az egyik szovjet Szaratov-2 számítógép megtalálásáról számol be a felfedező. (Forrás erre.) A gép egy PDP-klón volt, ilyeneket Magyarország is épített, de ez nem teszi kevésbé érdekessé. Csak remélni lehet, hogy a bejegyzés után múzeumba kerül a vas.
Magyarország, azt hiszem, egyszerűen oldotta meg a keleti-blokkos múlt leszerelését a közterekről. Az épületek megmaradtak - sajnos az izgalmasabbak mostanában elkezdtek eltünedezni, hogy a helyükre historizáló cuccok vagy fém-üveg irodaházak kerüljenek - a szobrok távoztak a Szoborparkba, az utcákat átnevezték. Ukrajna azonban a Szovjetunió részeként vastagabban kapta a szovjet művészetet.
A fenti, kicsit hámlóban lévő népi Sztálin, ami a remekül újrahasznosított kijevi Expocenter (úgy kell elképzelni, mint Hungexpót, csak nem vacak helyen van, emiatt kijárnak oda az emberek sétálni az erdőbe meg kultúrprogramok közben sörözni) egyik épületében lakik, csak egy hirtelen előkapott példa. A nagy méretű alkotások egy része pedig még csak nem is festmény, hanem jóval munkaigényesebb mozaik. Ezeknek a megőrzéséről írt cikket az Atlas Obscura, ami a kedvenc utazáshoz kapcsolódó magazinom lett. Nem akar repjegyet eladni, de valami érdekeset elmesél. Mondjuk mélyre sem ás, de kiindulópontnak remek.
Lédig linkek
Van egy titkos, matematikusokból álló társaság, amelyeket Nicolas Bourbakinak hívnak. Az egyéni eredmények helyett a tudomány előrehaladását tartják fontosnak. És száz évet kihúztak ezzel az ethosszal.
Amikor egy fekete szereplőket is felvonultató kosztümös Netfix drámáról a magyar értelmiség színe és virága a “történelemhamisításnak” bélyegzéssel, a gyerekek félrevezetésének felemlegetésével és olyan kijelentésekkel, mint
“Ez egyszerűen beteg dolog. Nem kell mismásolni.”
értekezik, akkor azért elgondolkodok, hogy lehet inkább uránbányásznak kellett volna menni.
Volt korábban egy olyan vélekedés, hogy hát a kínaiak még a fénymásolót is berakják a fénymásolóba. Azaz, hogy a kínai ipar másol. Ez alapján kényelmes pozícióból lehetett ítélkezni. A Wall Street Journal a sokadik cikket írja arról, hogy ugyanezt csinálja az egyik legnagyobb amerikai cég, az Amazon is.
Fényképezőgépek
Otthon töltöttem a karácsonyt Miskolcon, ami azzal jár, hogy turkálok a régi szekrényemben. Idén egy laptoptáp bánta, volt vagy 25 éves, kijött belőle a füst. Ezt majd pótolni kell, mert két gép is tudott róla futni. Közben viszont előkerestem egy barátomnak egy fényképezőgépet, ami eleve egy ismerős örökségéből került elő, én meg hálisten tovább tudtam ajándékozni olyan helyre, ahol használják. Ilyenkor az ember végigszámolja fejben, kábéra, hogy hány gépe van. És mindig az egészségesnél több jön ki. Ez két dolgot mutat: a fotózás tényleg demokratizálódott. Nagyapámról két fotó van, csizmában ül a ház előtt egyenes derékkal, nekem az íróasztalfiókban van nagyapaképenként két fényképezőgépem. Legalább.
És itt felmerülhet, hogy miért beszélünk olyan gépekről, amik már túl öregek ahhoz, hogy értékük legyen, de még túl fiatalok ahhoz, hogy értékük legyen. Ráadásul mivel az adott kor fogyasztói csúcstechnológiáját képviselték, valószínűleg az életben nem lesznek gyűjtői darabok. Na, pont ezért. Csaba küldött egy remek cikket arról, hogy miért akar műanyag Minoltát venni. Benne van minden, ami a kétezres évek elején egy gépbe beleszerelhető volt. Ellenben nem gyűjtői darab, nincs krokodilbőr markolata, nem kovácsolták meteoracélból, mint egy, amúgy csekélyebb tudású, de több presztízzsel rendelkező Leicát. Folyománya: a Minolta ára sörökben kifejezhető, a Leicáé meg Dom Perignonban is sok.
Örökölt autó
Vannak helyzetek, amikor egy tárgy nem csak egy tárgy. És ez akkor is igaz, amikor nem egy ultra ritka, de amúgy a maga korában szériaautónak számító darabról van szó.
Erről jut eszembe, a múltkori Rakasz után nagyon jót beszélgettem Csabával, mert kifogásolta az Isdera Commendatore és a hitelre vett Ikea konyha összehasonlítását. Amiben tulajdonképpen igaza volt, az Ikea konyha a rendszer, pénzügyi műveltség, öngondoskodás hibáját jelzi. A sportkocsi pedig többnyire Veblen-javak, és mint ilyenek a jólét fitogtatására használhatók.
Mentségemül azt tudom felhozni, hogy az egy példányban létező Commendatore nem kevésbé műalkotás, mint Michelangelo Dávidja. A sorozatgyártott - a széria mérete mindegy - szupergazdagoknak szánt szupersportautók, amelyekről mindenki tudja mennyibe kerülnek, viszont gyakorta csak a ‘kicsimmel a Dávid előtt’ Instagram poszt szintjét érik el. (Ld. Veblen) Lehetne még vitatkozni gépekről, stílusról, mert széles skálán szóródnak a guruló szobrok, de erre ott a Netflix Fastest Car sorozata. Abban a szupersportautó tulajdonosok és a mezei őrültek minden típusa megfigyelhető. Van köztük remek sofőr is, aki történetesen jól el van eresztve.
Bro!
Nagyot futott idén a buborékomban a FSG (azaz Farrar, Straus and Giroux) kiadó új fordítású Beowulf kiadása. Mármint angolra fordították újra, nem is akárki, hanem a nagyon médiaképes Maria Dahvana Headley. Semmit nem tudtam róla, de amikor megláttam a szerzői portréját, akkor azért felismertem, hogy itt bőven akad személyes márka. Ami nem baj. Szenvedélyesen gyűlölöm azt, amikor - szilveszter éjszaka van, egy üveg pezsgő van mellettem nyitva, és amúgy sem félek kimondani, hogy lófasz - egy szerző búsan nézi a köldökét és várja a hálás utókort.
Az új fordítás az első mondattal felhívta magára a figyelmet. A Beowulf hagyományos fordítása szerint így kezdődik mai angolul (John Leslie Hall fordítása):
Lo! the Spear-Danes’ glory through splendid achievements
The folk-kings’ former fame we have heard of,
How princes displayed then their prowess-in-battle.
Oft Scyld the Scefing from scathers in numbers
From many a people their mead-benches tore.
vagy (Seamus Heaney fordítása, amit a kilencvenesek végén adott ki az FSG)
So. The Spear-Danes in days gone by
and the kings who ruled them had courage and greatness.
We have heard of those princes' heroic campaigns.
There was Shield Sheafson, scourge of many tribes,
a wrecker of mead-benches, rampaging among foes.
Nem próbálom lefordítani ezt, eleve nem vagyok óangolos bölcsész, sem fordító. Mindenesetre vegyük észre, hogy az elbeszélés aktusát jelző szóval kezdődik a mítosz. Ez nem a görög invokáció, hanem - és itt durván elrúgjuk magunkat a tudománytól - a mesélésre kérlelt énekmondó első szava. Aki tudja a sztorit és nem fárad a formalitásokkal, hanem belekezd.
Hogy oldotta meg ezt Maria Dahvana Headley? Bepakolt oda egy modern, egy morás szót, ami passzolni fog a vershez, a helyzethez és a figyelmet is felkelti. (NPR cikk)
Bro! Tell me we still know how to
talk about kings! In the old days,
everyone knew what men were:
brave, bold, glory-bound. Only
stories now, but I'll sound the
Spear-Danes' song, hoarded for
hungry times.
Bro! Tesa! Haver! Nagyon passzol, nagyon médiaképes, nagyon érdekes választás. El lehet vitatkozni arról, hogy mennyire kell egy fordításnak a mához szólnia. De ezt a meccset egyszer már lejátszották tán a Zabhegyező-Rozsban a fogó háborúk során. Nekem Salinger regénye nem alapszöveg ezért jó mesze kimaradtam belőle. Viszont egy-két baráti chatben - kösz, gyerekek! - eljátszottam azzal, mi lenne ez a tesa magyarul. Mutatom a rossz verziót, mert jót mindenki tudna írni szerintem.
Szia uram, tudnánk-e tárgyalni,
királyokról, ahogy régen tettük,
amikor még férfi volt a férfi,
bátor, merész, becsvágyó (...)
Nagy újrafordítás párti vagyok. Minden fordítás értelmezés, ez egy - bölcsészek számára - közhelyes bölcsesség. De olyan is van, hogy minden új értelmezés pedig aktualizálás, az adott időbe helyezés is. Évek kellettek, hogy belássam, miért fontos klasszikus mű az Antigoné. Ma ezt használom arra, hogy liberális embertársainkkal vitatkozzak, akik szerint fontosabbak az elvek, mint az adott esemény. Szevasz, Kreón! Na de ez mellékszál.
Lédig linkek #2
Soha, de soha ne becsüljétek alá a fotóst. Aki dolgozott a sajtóban, az nagyon jól tudja ezt. Egy sajtófotós lehet tenyérbemászó alak, de akkor is van pár ász az ingujjában. A többségük pedig még csak nem is tenyérbemászó. Rézmányi Balázsnak, a Totalcar leginkább fotósának idén lett saját rovata, és az milyen jó. Az autók akkor igazán érdekesek, ha van sztorijuk, ezek a sztorik pedig emberekhez kapcsolódnak. A TC műsor Totalarc évada is pont ugyanerről a meglátásról szólt. Minden más ugye csak pengő érc és csengő cimbalom, hogy megint elővegyük Pál ezerszer félreidézett sorát.
Történészek a 24.hu-n Magyarország álomkormányáról. Van egy vagy két magyarázat nélküli, igazából lecsalt válasz is. Meg pár ponton talán lehet kötekedni. De meglepően kevés az ilyen. Jó, azért Bajnain röhögtem.
Ennyit a hétre.
Ádám