Rakasz #200
Sziasztok!
Persze, hogy nem kellett oda az az aposztróf múlt héten. De hát ahol szöveget fűrészelnek, ott hullik az írásjel.
Szünetjel
Robin Sloan, aki olyan egészséges magunkfajta, kísérletezős kedvű író, írta múlt héten, hogy aki most kezd hírlevélbe, az mindenképp tagolja évadokra. Tegye ezt önkényesen, semmi konkréthoz nem kötve, de legyenek évadok. Mivel a Rakasz kétszáz rész óta fut, 2016 novemberében kezdődött, ezért nem volt eddig tagolva. Volt valamiféle visszautalás rendszer, szerintem mindenki tudja, hogy mik érdekelnek.
Most így kétszáz után kiveszek egy kis szabadságot. Egy-két hét, még magam sem döntöttem el. Év végéig lesz még új rész. De kell egy kis idő, amíg üres böngészőablakot nézek, nem olyat, amiben nyitva van ötven fül.
Eddig a háztartás, jöjjön a fontosabb része. Köszönöm mindenkinek, aki linket küldött, levelet, támogat a Patreonon, továbbküldte ismerősének vagy persze feliratkozott egyáltalán. Ahhoz, hogy írni tudjak két dologra van szükség: pénz, ami befizeti a sárgacsekkeket, ezt a különböző munkáim többnyire fedezik, és emberek, akiknek el lehet mondani azokat a sztorikat, amik az újságba nem férnek bele (vagy még nem találtam neki újságot).
Nézzünk képeket
Kilókkal és évekkel ezelőtt elég sokat túráztam. Megcsináltuk az országos kéktúrát is nagyrészt. Azzal a csapattal jutottam el az egri várhoz, ami természetesen nem Egerben van, hanem a Pilisben. Mert ott egyszerűbb volt forgatni. A Fortepan új cikkében erről a forgatásról találhatók képek. Nagy elégtétel ez nekem, aki soha nem látta a kvarcórát meg a Trabantot az Egri Csillagokban.
Vessetek meg, de a Hackers szerintem tök jó film volt. Mementója annak a cyberdelikus, vakon technooptimista jövőnek, ami soha nem jött el. Szóval ha előkerül egy marék Polaroid-kép a forgatásról, akkor örülök.
Eyes on the road and hands upon the wheel
“Te most beautósulsz?” - kérdezte Gáspár, akit ismerek, amióta az eszemet tudom - azaz 15-6 éve - amikor azt újságoltam, milyen járműves videót néztem. A kérdés jogos, még ha hamarabb is vett magának olyan kocsit, amit ő nézett ki. Nem leszek, de próbáltam annyit magamra szedni üzemeltetésből és kultúrából, amennyit lehet. És a kultúra, hiába alig több, mint százhúsz-százharminc évről beszélünk, nagyon vastag.
Igyekszem nem írni arról, hogy az ufó Civic nem attól ufó, ahogy kívülről kinéz. Hanem attól, hogy a vezetőülésben úgy ülsz, mint egy X-Wingben vagy egy ASP Explorerben. Körülölel és hülyeségeket suttog a füledbe. Például, hogy tud még forogni az a motor.
Több Karotta videót megnéztem az elmúlt hetekben, és az ő álláspontját meg tudom érteni. Az autózás szerethető, a guruló szobrok - legyenek megbízhatatlanok, javításra szorulók, egyenesen hisztisek - amelyeket az emberiség legyártott, pedig méltók a szeretetre. És igen, a jövőben majd autózunk hasonlóan szeretetreméltó villanyos járgányokkal. Aki pedig a belváros felé fordítja a kormányt, ahová tart közösségi közlekedés is, erősen gondolkodjon el. Úgy általában, ez az erősen elgondolkodás tán a legfontosabb. Meg hát…
Tudom, hogy ez ilyen zen mesteres bullshitnek hangozhat, de Pál megírta a tutit. Arra kell figyelni, akiben van szeretet. Anélkül a gép csengő érc, pengő cimbalom, olajfilmen futó dugattyú.
Nyelvében él
Jópofa dolog arról beszélgetni, hogy ki milyen szavakat nem szeret. Mihelyt viszont az ember ezt bármilyen hatalmi pozícióból teszi - és a sajtó az hatalmi pozíció - onnantól könnyű belecsúszni a nyelvművelés mocsarába. Általában véve kerülendőnek tartom bárki más nyelvhasználatának megbélyegzését. Az ilyesmiből semmi jó nem jöhet ki. Ezért is akadtam fenn, amikor a WMN, ami egy fontos lap, lingvicista írást közölt. Elsőre lehet, hogy nem tűnik súllyal rendelkező cikknek, de a nyelvi megbélyegzés eszköze.
És persze nem, nekem sem tetszik minden szó. De tudom azt, hogy a szavak tőlem függetlenül léteznek. Ha pedig tömegek használják őket, akkor meg is fognak maradni. A nyelvi illemtan csak egy eszköz arra, hogy mások felett valónak érezzük magunkat. Folytatásként Kis Tamás nyelvész munkásságát ajánlom, mint minden ilyen esetben. Én nem lettem nyelvész, de az ő óráira emlékszem.
Naplopók és burzsoák
Tündétől - a Popkult, csajok, satöbbi házigazdája és régi ismerősöm - kaptam a linket egy twitteres “esszéhez”. Arról szól az írás, hogy a Netflix olcsó karácsonyi romantikus filmjei, tudjátok, amikben minden európai állam úgy néz ki, mint a lillafüredi Palotaszálló, ugyanabban az univerzumban játszódnak. És ha az univerzum közös, akkor van geopolitikája. Ha pedig a filmeket komolyan vesszük, akkor a mágia a világot aktívan alakító tényező.
Már az is érdekes lenne, hogy ezeket a mikroállamokat be kell valahogy cipőkanalazni Európába. De ezen túl is van még dolog. Kezdve azzal, hogy karácsony táján, amikor egyáltalán a Netflix karácsonyi univerzuma (NCU) értelmezhetővé válik, akkor megnő a mágia hatóereje. Ráadásul mindez még a sütéssel is összefügg, mert a mágiában érintett szereplők egyben pékek vagy cukrászok is. Csodálatos elmélet, amihez ha hozzá passzintjuk a tündérmeséket és egyéb folklórt, akkor nagyon mélyre megy. Jó lenne tudni, hogy a Netflix meddig tervezett ezzel a szinergiával.
Ha nem twitterről akartok az NCU kontinuitásáról olvasni, akkor a Mediumon is van egy cikk, de az főleg a Christmas Prince három filmjének idővonalát tárgyalja. Ebben viszont előbukkan egy térkép is, ami szerint ezek a királyságok durván Szlovákia és a Balkán közti területen találhatók. Így még az is lehet, hogy nem is vicces, hogy egyikük-másikuk úgy néz ki, mint a lillafüredi Palotaszálló. Azt már egy másik világból rángatom csak ide, hogy a The Grand Budapest Hotelben a hotel maga nagyobb, mint egy-egy palota a Netflix filmekből.
Érdekes még, hogy az aldoviai királyi ház, aminek a valós történelemben nagyjából a Habsburgoknak kellene megfelelnie, egy angolos kultúrával rendelkező csapat. A mi világunkban pont fordítva történtek a dolgok. A brit királyi házat ugyan már Windsornak hívják, de ezt csak 1917-ben vették fel az első világháború vége előtt, amikor elég erősek voltak a németellenes érzések az Egyesült Királyságban. Addig azonban Szász–Coburg–Gothai-háznak hívták őket.
A cikk több eltérésre is felhívja a figyelmet. Lehet, hogy a Netflix-féle történelemben nem volt francia forradalom, elmaradt a világháború, a fene se tudja, hogy volt-e felvilágosodás. Mindez nyilván pár nem túl okos romantikus film túlgondolása, de hát a túlgondolás a popkultúra sava-borsa. (Korábban a Rakasz Extrában írtam a túlgondolásról.)
Kamera által pinken
Elsírtam már ezerszer, mi a bajom a fotós híroldalakkal, nem lesz ismétlés. Inkább elmesélem, mi az a két téma, ami megragadta a figyelmemet. Az egyik a Solarcan, ami egy olyan kereskedelmi forgalomban kapható lyukkamera, amivel fotót lehet csinálni a nap pályájáról. Ez durván úgy történik, hogy az ember lerakja, majd hónapokkal később begyűjti és előhívatja. A kettő között nem nagyon kell gondozni. Fotózni közismerten egy babkonzerves dobozzal is lehet. A Solarcan csak közelebb hozza ezt az élményt.
A másik anyag pedig a Kodak Aerochrome film története, ami természetesen a seregtől indul. Itt egyrészt mindenki előhajtogatja a Kittler olvasólistáját, másrészt pedig nekilát rácsodálkozni az infravörösre érzékeny filmre. Egyszer régen próbáltam átbuherálni gépet infraérzékenyre, a képérzékelő elől el tudtam távolítani a filtert, de az összeszerelés nem volt sikeres. Legalább Richard Mosse fotóiért érdemes végignézni a videót, és a sztori is jó.
Azt dalold el
Szárad egy ideje a böngészőmben - tényleg csak azét veszek memóriát időnként, hogy a gép bírja az egyre több nyitva tartott böngészőfület - az Artportal cikke egy népdal átírós projektről. Az a pláne, hogy a dalok szólhatnak aktualitásokról is. Sőt, szoktak is, de a hagyományőrzés és az aktualizálás egymással szembe menő folyamatok. Az egyszerűség kedvéért nézzünk egy nem hazai példát, a Kobo Town Kaiso Newscast dalát, ami pont arról szól, hogy a híradás funkciójú calypso zene milyen jó is volt.
Vagy, ha echte népdal átírás kell, akkor a miskolci Üveges Csirkeszemek szocialista iparvároshoz formát Hull a szilva a fáról verzióját is nézhetjük.
Valami ilyesmire tett kísérletet Alicja Rogalska és Erdődi Katalin társaival. Ők a zeneiséget őrizték meg, és a tartalmat cserélték. A filmről magáról lemaradtam, igyekszem majd elkapni valami fesztiválon. Az ötlet így is, úgy is érdekes.
Olvasnivaló
A Vulture összeállította a legjobb Adam Sandler filmek listáját. Én meg nem restellem, hiszen egymás között vagyunk, hogy vannak olyanok, amiket többször láttam. A fickó nem a Szarvasvadászt akarja elkészíteni és hát a Testről és lélekről 2: még testebbről, még lelkebbről sem általa fog megszületni. Szórakoztató bolond filmet viszont igen.
Még érdekesebb, hogy a nagyon könnyen elrontható listacikk formátumból Jesse David Fox jót írt. Filmenként egy esszé, kritikai megjegyzések, Sandler pályájának, témáinak értelmezése.
Aztán tudjátok, hogy mit kell még ilyenkor olvasni, ugye? Cukor. Anno volt ebből egy jó hangosnovella verzió a Margó FM-en, amit azóta újra feltaláltak. Az a verzió eltűnt sajnos. Én is felolvastam egyszer, de az meg nem nyilvános. Eleve szerzői jog meg minden ilyesmi. Ez szerintem egy alap karácsonyi szöveg, a szó igazi értelmében.
És akkor ennyit a szünet előtt. Vigyázzatok magatokra.
Ádám