Rakasz #199
Sziasztok!
Sok van, mi csodálatos, de a globális szállítmányozásnál nincs semmi csodálatosabb, mondta volta Szophoklész, ha látott volna akár csak egy Triple-E konténerhajót is életében. A világ a logisztikától működik, ha nem értjük, nincs teljes képünk a világról.
Valami ezer tengerész várakozik Kína partjainál teherhajókon. A hajók szénnel vannak megrakva, 5,7 millió tonnával, ami durván félmilliárd dollárt ér. A Bloomberg szerint legalább egy hónapja hédereznek ott az Ausztráliából érkező hajót. Van ugyanis némi vita Kína és Ausztrália között. Az ausztrálok nem akarják beengedi a Huawei hálózati eszközeit, amire válaszul a kínaiak embargó alá helyeztek pár az ausztrálok számára fontos exportterméket. Például a szenet, amiből van bőven.
A hajóknak most új célt kell találni - például Japánt vagy Indiát - ezen túl pedig valószínűleg a szénkitermelést is mérsékelni kell Ausztráliában. Mindezt az 5G-s hálózathoz használ technológia miatt.
Balneológiai értesítő
Ádámtól kaptam egy este egy kereknek tűnő sztorit, ami szerint Bletchley Parkba, ahol a szövetségesek az Enigmát törték…
Zárójel: a britek a négyrotoros haditengerészeti Enigmát törték fel. A háromrotorost Marian Rejewski és társai, a francia titkosszolgálat által megszerzett dokumentumokkal dolgozva megtörték. Biztos írtam már, de jár az elismerés Rejewskiéknek.
…szóval felvettek egy ember, Geoffrey Tandyt, aki nem kriptográfus volt (akik a kódok feltörésével foglalkoznak), hanem kriptogamista (-gámus?), az algák szakértője. Nem is nagyon volt rá szükség, amíg egyszer nem hoztak vízkáros dokumentumokat, amit az algaszakértő úgy megmentett, mint annak a rendje.
A sztori körbe-körbe jár az interneten, felbukkan magyar cikkekben is. Olyan, mint a történet az űrben ceruzát használó szovjetekről. Jól hangzik, de egy alig igaz. Például oxigéndús helyen olyan könnyen meggyulladó dolgot használni, mint a grafit, az az álmoskönyv szerint nem jó ötlet. Az amerikai űrtollat pedig egy magáncég fejlesztette ki.
Az igazság prózaibb: a szóban forgó tudós amellett, hogy algailag eléggé képben volt, valami olyan tengerészeti szervezetnél dolgozott, ahol a szaknyelvet magára szedte. Szóval nem egy gépelési hiba miatt volt Bletchley Parkban, nem is botanikusként, hanem a tengerészeti szaknyelvet ismerő szakkönyvtárosként. Így viszont csattanó nélkül marad a sztori. Pedig a brit kódtörőkhöz tényleg kötődnek jó történetek. Eleve, gyakorlott rejtvényfejtőként is be lehetett kerülni, mert akkor még nem vált el a kultúrtörténeti és a matematikai jellegű kódtörés.
Ügyesen csalni és egyéb rövid történetek
Kerek történethez nincs mit fűzni. A Totalcaron tavaly volt egy kétrészes cikk az autóipar elmúlt száz pár évéről. A témodelltől a jazzkorszakon át az ötvenes évek rakétákat idéző kocsijain át a japán kei carokig. Amiben pedig kei car van, ezek a kicsi, furcsa, aranyos és szexi japán belpiacos autói annak a durván egy évtizednek, amikor Japán nagyon gazdag volt, az már rossz nem lehet. Első rész, második rész.
Daniel M. Kim blogját valami éttermes vagy hajós vagy mindkettő egyszerre témában guglizva találtam. Ritkán ír, de akkor viszont jót. A mostani novella tömörségű blogposzt arról szól, milyen élmény egy étterem menedzserének lenni péntek este.
Nem teljesen kerek a történet, amit a Wired elmesél. Egy feltételezett pókercsalásról szól, nem is túl nagy összegűről szól, és azt sem sikerült bizonyítani. Ettől még érdekes az anyag, mert nem egyértelmű, hogy lehet csalni egy okos asztal mellett. De ettől ez még egy fél sztori.
Gyünnek a parasztok
A héten a kezembe került egy kérdőív, ami harctéri magyartanárokat - értsd bárki, akinek nem csak papírja van róla, mint nekem, de tanít is - kérdeztek meg többek között a kánon(ok) formálódásáról és a szöveg mibenlétéről. Még úgy is volt több olyan választható, értelmes módon körüljárható válasz, hogy az irodalomtanítás kánonja - azaz bevett, minőséginek elismert, tanított - szövegei viszonylag lassan változnak és konzervatív ízlést tükröznek. Kezdve például azzal, hogy a kultúra szempontjából szövegnek tekinthetjük a Marvel-filmeket vagy a videojátékokat is. Ezek a példák nem szerepeltek, ilyen jelentésű állítás viszont volt. Nyilván ugyanúgy szövegértés kell egy videojáték motívumrendszerének, expliciten nem kommunikált értékrendszerének megfejtéséhez, ahogy a Kis bicebóca novella megértéséhez is.
Aztán a hét egy későbbi pontján elolvastam az ÉS-ben (reklám ellenében ingyen olvasható) Magyar László András véleménycikkét arról, hogy a könyvnek óver, vége, deglett, visszavágyik a fjordokhoz. Nagyjából az a gondolat, hogy a könyv, mint tárgy, egyben a múltismeret és a múlt iránti tisztelet eszköze is. És hát a könyv emelt ki bennünket a sárból, azért nem vagyunk már fülig szarosak, mint régen.
“Emellett, és talán a szempontunkból ez a legfontosabb, a nyomtatott könyvnek és az általa gerjesztett általános olvasási kultúrának köszönhető az egyéniség kibontakozása és a szabadság ötszáz esztendeje tartó folyamatos, igaz, nem zökkenőmentes nyugati térhódítása is.”
A felütés csak Európa-centrikus, amit önmagában ki lehet kezdeni onnan nézvést, hogy nem járt mindenki jól az európai emberek megjelenésével. Sőt, tulajdonképpen senki, ha magunkat nem számoljuk. Később átvált a szöveg elitistába, mert a könyvek sem azonos értékűek, a mosdatlan polgártársaink - nagyjából az összes ősömről beszélünk - irodalma természetesen érdektelen. Viszont a netkultúra beköszöntével most már tényleg minden surmó írhat, csak ugye nem tud, mert eljutyúbozta az agyát.
“Aki kattintgatáshoz, mobiltologatáshoz, Instagramhoz, YouTube- vagy képnézegetéshez szokott, nem fog és nem is tud majd háromszáz oldalnyi szöveget olvasni, akárhogyan teszik is eléje a betűt. Különösen akkor nem, ha a környezetében sincs már senki, akit olvasni látna.
Szerintem azonban a legijesztőbb az, hogy a nyomtatott könyvvel együtt valószínűleg annak ajándékai is eltűnnek majd életünkből: az egyéniség, a tudás és a szabadság.”
A végén azért még lecsapja a Gutenberg és Zuckerberg nevében rejlő viccet. Ami alkalmat ad arra, hogy John Naughton From Gutenberg To Zuckerberg című 2014-es könyvét ajánljam. Ahhoz régi szöveg, hogy a mai Facebook minden hibájával foglalkozzon, nem minden volt előre látható. Viszont igazán jó technológiakritikai munka, ami nem áll meg a könyv szagának siratásánál.
Apropó siratás: MLA huzamosabb ideje turnézik ezzel a gondolattal. Nagy hirtelen egy 2016-os 24.hu-s interjút találtam, amiben nagyjából ugyanezek hangzanak el.
Ötön vett festmények
Jeff Koons művészetével nem mindig tudok mit kezdeni. Tudjuk be ezt annak, hogy a művészetről alkotott tudásomban akkora lyukak tátonganak, hogy abba be lehet parkolni Ifával. Viszont a héten belenéztem a BMW-s autóversenyzésről szóló Adrenalin című dokumentumfilmbe, aminek egy része az artcarokról szólt. Ezek azok a versenyautók, amelyeket művészek festettek ki. És hát a Koons-féle BMW-ről csak úgy sikít, hogy gyorsan akar menni.
Több szervezet is van, ami a lopott műkincsek követésével, katalogizálásával és esetenként megtalálásával foglalkozik. Most nem azokról a lopott műkincsekről beszélünk, amik nyugati múzeumokban vannak kiállítási vitrinekben. Például Darwin kézírásos jegyzeteit eddig csak nagyon rég nem látták, most viszont a Cambridge University Library beismerte, hogy valószínűleg ellopták azokat. Maradt még, de azért csak kínos.
Az FBI-nál működik egy 23 ügynököt foglalkoztató osztály, ami a National Stolen Art File nevű aktát gondozza. Akkor alapították a csoportot, amikor a megszállt Irakból 15 ezer műtárgy tűnt el. Ez elég kemény kezdés bármilyen ügynökségnek. A fent linkelt interjúban persze elhangzik, hogy az FBI korábban is foglalkozott műkincsrablásokkal.
Az amerikai múzeumbeli lopások a hetvenes és nyolcvanas években tetőztek. Most egyrészt a hamisítás megy, másrészt a feketekereskedelem megy. Az utóbbi az Iszlám Állam egyik nagy bevételi forrása volt. És mi kell még a sikeres feketekereskedelmhez? Hát vásárló. Erről viszont az ICIJ-n volt egy jó anyag. A FinCen nevű nagyobb dosszié részeként találtak rá a Pantheon Worldwide Limited nevű cégre, amiről nem tud semmit a bankja, a bejegyzett telephelyein nem található, valamit üzletelt a Christie’s-szel és a Sotheby’s-zel, de egyik aukciós ház sem akar semmit tudni a cégről.
A források változatosak: bármely ország, ahol az elmúlt négy-öt évtizedben háború volt, és ahol elég gyenge az államhatalom ahhoz, hogy szétlopható legyen. Nepáli selyemfestmények, afgán Buddhák, Görögországból valahogy elkerült római kori szobrok. A közös bennük, hogy úgy cseréltek gazdát, hogy a bankok számára kötelező pénzmosás és terrorizmus finanszírozás ellenes szabályokat be nem tartó, ismeretlen tulajdonú számlákra érkezett pénzekkel fizettek értük. Pedig hát ezek a KYC (know your customer) és AML (anti-moneylaundering) szabályok nem kellene, hogy megkerülhetőek legyenek. Igaz, a Standard Chartered bankot korábban már büntették rongyos 300 millió dollárra, mert nem ellenőrizte az ügyfeleit. És az aukciós házak? Nos, nekik nincs is jelentéstételi kötelezettségük.
Európában is van egy lopott kincs kereső cég, az Art Loss Register. (FT link, lehet fizetőkapus.) Ügynökök helyett egy 700 ezres listájuk van, amiben pénzbe kerül keresni és az általuk megtalált műkincsek után is jövedelemhez jutnak. Az FT épp csak ismerteti a szervezetet, megjegyezve, hogy a műkincspiac a legkevésbé szabályozott, legkevésbé átlátható. Az nem derül ki, hogy a Christie’s vagy a Sotheby’s hogyan tekintettek el a szolgáltatás használatától.
Kis guglizás után persze kiderül, hogy mivel az ALR nem nonprofit, nem állami vagy EU-s szervezet, ezért időnként egészen erős lépéseket is bevállal. Nyugtatták már meg egy alkalommal a Sotheby’st, hogy az aukcióra bocsátandó művek nem lopottak, hogy aztán mikor a képek megérkeztek Londonba, lefoglaltassa azokat. Mindezt úgy, hogy a nagy aukciósházak a fent linkelt 2013-as cikk szerint kisebbségi tulajdonosok a cégben. Julian Radcliffe, az ALR alapítója szeretne a műkincsek világának James Bondja lenni, de így pár cikk után inkább Pinkerton.
Azért ugrott be a téma, mert a Samsung az exkluzív és viszonylag drága dizájnertévéjének (The Frame) reklámozására összehozott egy lopott műkincsekből álló kiállítást. Tizenkét európai festményt mutatnak be, ami már eleve nagyon szűk szűrés, mert a szétlopott konfliktuszónákból származó művek nem kerülnek be. A kiállítás sztoriját a Telexen is el lehet olvasni, ott ilyen kifogások nem merülnek fel.
Háztartási dolgok
Írtam egy cikket a koronavírusról és a lakhatási gondokról a Green European Journalba. Rövidbe: van egyfajta épített környezetünk (elég sok panel, de messze nem a legtöbb káeurópában), az önkormányzatok nem nagyon rendelkeznek szociális bérlakásokkal. Aztán van egyfajta építészeti divat: kockaházak, új építésű társasházak, új amerikai konyhás laposházak. És a koronavírus miatt rájöttünk arra, hogy jellemzően kisebb lakásokban élünk, mint ami a meg nem őrüléshez szükséges karanténhelyzetben.
A Rakasz Extrában folytatódott a tengeralattjárós hónap. Volt szó a Crimson Tide-ról és a Le Chant Du Loup-ról. Még a Tűz a víz alá érne legalább egy képaláírásnyit, decemberi téma pedig egyelőre nincs, mert kicsit rákattantam a tengeralattjárózásra.
Juteszembe. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ha a hírlevélre nyomtok egy válasz gombot a levelezőben, beleírjátok a tutit a vasba és lekattintjátok az elküldést, akkor megkapom.
Ennyi a hétre!
Ádám