Rakasz #198
Sziasztok!
Még csak nem is az a hét híre (valójában: múlt hét), hogy a kedvenc madaram a nem is visszafogottan padlásszagú kakapó megnyerte Új-Zélandon az év madara szavazást. A madárnak, ami úgy néz ki, mint egy alaposan megmohosodott demens brit főrend, ez szinte jár. De hogy az új-zélandi év madara szavazáson csalni próbáltak. Na az már hírértékű. A kis foltos kiwi (Kiwi pukupuku) hívei felsültek. Ez is egy figyelemre méltó madár, osztozik a kakapó sorsában, azaz csak kis, tengeri szigeteken él már rezervátumokban él, ahová nem jutottak még el a gyarmatosítók által becipelt macskák, rókák, nyestek, nyusztok.
Item. A Rockefeller Center karácsonyfájával idén érkezett egy kis méretű bagoly is New Yorkba. Ha láttatok még sértetten néző, kardigánt viselő jószágot. Vannak napok, amikor egy Disney mesében élünk. Eddig a madárhírek.
A Correspondentben - fizetős, de ha minden igaz, az általam megosztott linket meg tudjátok nyitni - egy cikk arról ír, hogy David Attenborough benézett egy dolgot. Az általa példaként hozott holland növénytermesztés nem az ételtermelésben nagy, hanem a virágok termesztésében. Ezt úgy érték el, hogy rendkívül intenzív földművelést folytatnak: üvegház, műtrágya, gyomirtók és a többi. Ha az ételtermelést nézzük, akkor Hollandia a rendelkezésére álló terület másfélszeresét használja fel. Magyarul importál, mint a gép. A cikk amellett érvel, hogy a holland mezőgazdaság pazarló. Hatékony, ha pénzt kell termelni, de nem fenntartató. Szóval, ha a világ számára keresünk mintát, jobb lenne mást választani.
A könyv szaga
A színes film feltalálása előtt nem volt fekete-fehér - vagy a középkor esetében egyen barna - a világ. Ugyanez igaz az illatokra is. Nem volt minden lószarral kevert testszagú. Egy brit-európai közös kutatás, az Odeuropa, pedig azt próbálja összerakni, hogy mégis milyen illatok voltak a tizenhatodik századtól a korai huszadik századig. Az eredeti kölnivíz 1709-re datálható, és az már az iparosodás, mert illatszerek réges-régen vannak. Voltak az egyházhoz kötődő füstölők, amelyek átszivárogtak máshová is. A tömjént a népi hitvilág rontáselhárítónak tartotta például. De illata volt a pestis ellen használt különböző szereknek, az Európába eljutó dohánynak, ami ez alatt az időszak alatt egzotikumból elterjedt illattá vált. A Guardian cikkében akadnak még példák.
Az Odeuropa honlapján pedig azt is meg lehet találni, hogy hogyan fognak ehhez mesterséges intelligenciát használni. Jó, alapvetően képfelismerést, de akkor is érdekes. Régen ezt kiszórták volna néhány jobb sorsra érdemes egyetemi hallgató között, akik szemináriumi ötösért kódolták volna a képeket egy Excelben.
Boingboingot szinte csak azért olvasok már, mert régen jó volt. Nagyon néha viszont kiesnek érdekes témák onnan. Például a mostani blogposzt arról, hogy vannak-e olyan parfümök, amelyek tinta illatúak. A válasz: igen. A Comme des Garçons 2 Man nevű illata és a Lalique Encre Noir nevű parfümjére mondják azt, hogy olyasmi. Mivel mindkettőben akad vetiver, ami a kedvenc összetevőim egyike, még akár érdekes is lehet.
A könyv kereke
Mindenkinek van egy álma - lássátok kivel van dolgotok, nem éneklem tovább - amit ha nem is vált valóra, azért ott motoszkál benne. Ilyen nekem mobilkönyvtárosnak lenni Skócia északi részén.
A könyv helye
A múltkori hírlevél után ott ragadtam a japán interneten még egy kicsit. Előbb az Amazonon, aztán onnan továbbkattintgatva, guglizva. Nagy kultúrnemzettel van dolgunk, ezt még úgy is fel lehet ismerni, ha csak a kulcslyukon át nézünk be. Potomságnak tűnhet, és hát nem is olyan fenséges, mint amit a kultúrnemzet szó implikálna, de az Amazon nyitólapon volt olyan vécépapír adagoló, aminek a teteje könyv, mobil, szemüveg tartására van kiképezve. Aki már gondolkodott azon, hogy mégis hová rakja a könyvét, magazinját, satöbbi az tudja, hogy kisebb találmányokért is állítottak már köztéri szobrot embereknek. Csak persze a kisebb találmányokról beszélünk, a könyv elhelyezéséről a vécében meg nem.
Az út a Snow Peak márkához vezetett, ami a hetvenes évek óta létezik. Túrafelszerelésekkel kezdték, aztán átálltak az autós kirándulós grillezős vonalra, ma pedig a drága, de szép tárgyak piacán vannak. (wiki, gépi fordítással) A sátortól a tábori pizsamáig mindenféle van a webshopjukban. A kedvencem természetesen a 330 dolláros titánium szaké készlet. Onnantól persze, hogy az árak, a márkanév és az értékelések angolul vannak, tudhatjuk, hogy letévedtünk a japán internetről.
Innen ugrott be, hogy pár hete Gáspár küldött egy jó Inside Hook cikket arról, hogy a hasonlóan outdoor életstílus márkának számító Best Made hogyan tűnt el. A cég ott volt egy ideig a radaromon, ők gyártottak olyan csinosan festett nyelű baltákat, amiket minden városi túrázó szívesen tartott az íróasztala mellett. Később bővítették a palettát hasonlóan túlélős és hasonló csoportra lövő dolgokkal. Például csinos - és rém drága - zománcozott bögrékkel.
Az Inside Hook cikk szerint a márka nem ironikus vagy cinikus megközelítéssel indult. Ellenben 2017-ben a cég átkerült egy kockázati tőkéből működő startuphoz, az alapító két év múlva lelépett, idén pedig bedőlt a cég. A márkát és a raktárkészletet felvásárolta a Duluth Trading, ami a különböző kereskedelmi apokalipszisek nagy túlélője, ellenben nem rendelkezik csinos filozófiával.
Amikor a jövőt lebontják
Nem szeretek lebontott, lebontandó épület híradót írni, de minden hétre jut valami fájó. Erre például az, hogy az Arecibo Obszervatórium annyira tönkrement az elmúlt években, hogy döntöttek az elbontásáról. Ha esetleg a név nem mond semmit, mutatom a képet, úgy biztosan meglesz.
Az obszervatóriumot először egy hurrikán rongálta meg, akkor a kábelek által tartott platform zuhant be az antennába. Most pedig egy tartókábel pattant el és tépett ki nagyobb darabokat az antenna széléből. A maradék kábelekben sem lehet megbízni, és azt sem lehet megbecsülni, hogy mikor - vagy mitől - zuhanna össze a teljes létesítmény. Lehet, hogy a javítások váltanának ki egy újabb kábelszakadást. Az amerikai National Science Foundation, az obszervatórium fenntartója a fentiek miatt döntött úgy, hogy inkább kontrollált módon próbálja felszámolni a rádióteleszkópot, közben megőrizve a kutatóközpont többi funkcióját.
A legfontosabb tanulság valószínűleg az, hogy bármilyen infrastruktúrát építünk is, a munka nem ér véget a nemzetiszín szalag átvágásával. Karbantartás nélkül az egészet megeszi a fene. A kiegészítő kábeleket 1990-ben feszítették ki, a fő kábelek több évtizedesek. Nem egyik pillanatról a másikra ment tönkre minden, hanem hosszú évek elhanyagolására volt szükség a helyzet kialakulásához. (Például 2006-ban és 2016-ban is csökkentették a büdzséjét.)
Van egy olyan narratíva is, hogy minden akkor romlott el, amikor egy magáncég vette át az obszervatórium fenntartását. Hogy teljes hülyeséget ne írjak, megkérdeztem a Rakasz go to csillagászát, hogyan látja ő a dolgokat. Szerinte a helyet fenntartó NSF számított arra, hogy nincs tip-top állapotban, de arra nem, hogy egy főtartó kábel bármikor megadhatja magát. Azzal viszont, hogy ez megtörtént, átsodródtunk a megismerhetetlen területre. Nem tudni, milyen állapotban van a többi főtartó kábel, ellenben az biztos, hogy a tervezettnél nagyobb terhet tartanak.
Nem tudom nyugodtan kijelenteni, kinek a bűne. De erről gondolkodjon az amerikai tudományfinanszírozás.
Fabulák a végükön kolbásszal
A London Review of Booksban találtam egy esszét a zsiráfokról. Nincs semmi aktualitása, nincsenek zsiráfhetek, de olyan jó írás. Az a része különösen lenyűgöző, hogy az ó- és középkori utazók hogyan tanakodtak arról, hogy a zsiráf esetleg egy párduc és egy teve nászából született-e, vagy ki kell dobni az ilyen bonyolult magyarázatokat, és elismerni, hogy mágia teremtette őket. És ez csak az írás eleje!
Csaba küldte, hogy a Látó folyóiratban erdélyi írók szövegeket kezdtek írni az Azopan - ez a romániai Fortepan - képeihez. Vida Gábor írása a városi disznóvágásról önmagában is megállná a helyét. Sőt meg is állja. Rakjunk ide egy pontot. A Látó sorozata viszont azért fontos nekem, mert van egy mondat, ami beleragadt az agyamba. A Mandinerben - amivel akkor még gyakorta nem értettem egyet, de nem utasítottam el zsigerből - írta Rajcsányi Gellért, hogy a képek Magyarország elprolisodásának krónikái is.
Ha végignézzük a hatalmas gyűjteményt, szemünk előtt pereg le Magyarország felemelkedése és virágzása, majd megrogyása és elszegényedése. Derűs tekintetű polgároktól jutunk majd el a kommunista évtizedek megtört lakosságáig. Kifogástalan eleganciájú úriemberek után konfekcióba öltözött népek kerülnek elénk. Az emberek megtanulnak félni. A kiszínesedett Magyarország elszürkül. A tágas, tiszta, monarchia-korabeli városokat lassan elönti az aszfalt, a beton és a gazos zegzugok. Előttünk zajlik le Magyarország elprolisodása.
Az zavar ebben a mondatban - sokadszorra - hogy a technológia demokratizálódásával nem számol. Magyarul: hogy azok is hozzáférnek a fényképezéshez, akik a panelok között vágják a disznót. Ahogy a mobiltelefon is akkor lett elfogadott eszköz, és nem bunkofon, amikor már nem csak a telesportzakós - jó, az akkor már nem ment - vállalkozók engedhették meg maguknak.
Ennyi a hétre.
Üdv,
Ádám