Rakasz #194
Sziasztok!
A héten megtanultam, hogy az áll, mint katiban a gyerek, az nem holmi Katalinról szól, hanem a járóka jelentésű tájszót őrzi. Így utólag belegondolva, logikus is. Legutoljára arra csodálkoztam ennyire rá, hogy a demizson, amiből nagyapám valami iszonyat csúnya - de legalábbis megkérdőjelezhető színválasztású - darabokat font dróttal, az eredetiben dame-jeanne, azaz Zsanett asszony.
Vagy persze nem, mert a francia Wikipédia szerint a 16. századtól lehet ezzel a névvel találkozni, és gyanúsan hasonlít a török damacana és az arab damagana szavakra. Ráadásul az okcitánba damajano, a katalánban pedig damajana formában került be. Az egészet persze, mint annyi más szépet, a perzsáknak köszönhetjük. A szavaknak és a tárgyaknak útjuk, történetük és evolúciójuk van. Nagyapám sose sejtette, hogy úgy fon üveg köré drótot, ahogy azt egy perzsa tette, valószínűleg nem dróttal. Na de ez már egy Kányádi versciklus.
És senki ne jöjjön azzal, hogy Perzsia valójában az Egyenlítőtől északra van. Egyrészt tudom, másrészt a vers igazságát olyan bagatell hülyeségek, mint a földrajz nem befolyásolják.
Ezen a héten mit dózerolnának le rovat
Mivel ez egy közismerten - jó, elröhögtem írás közben, szorri - gyermekbarát hírlevél fiatal olvasóim legyenek olyan jók és fogják be a szemüket, fülüket, és úgy görgessenek tovább. Köszi. Akkor most már leírhatom, hogy bdskrvstn. Volt már szó arról, hogy a kultúrharc témái közé bekerült az építészet is, ami miatt van egy olyan álláspont, hogy minden, amin van ión oszlopfő jó, amin nincs, az meg hiba volt. Akkor is, ha azokat az oszlopfőket nem lepedőben járó görögök rendelték meg - ilyen épületből nem nagyon van Magyarországon - hanem kutya egyszerű neoklasszicista épületeken találhatók.
Ha ezt egy-két határral nyugatabbra nézzük, akkor ott van minden gótikát dicsőítő, Európa lelkét féltő írásban. Itthon egyszerűen csak eltüneteznek, elingatlanfejlesztődnek amúgy érdekes épületek. Olyanok, mint a Kossuth-tér sarkán álló Magyar Kereskedelmi Kamara székház, a várban a halálra ítélt villamos teherelosztó, legújabban pedig a Fontana-ház. Ilyenkor mindig a dél-londoni National Theatre-t hozom példának, amit szerencsére olcsóbb volt karbantartani, mint elbontani.
Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban.
Ez máshol sincs máshogy, csak az okok térnek el. Bónakovács, a legkitartóbb, a blogolás hőskora óta író tokiói magyar írta meg egyszer, hogy a hely kevés, a történelemszemlélet más, a régi épületek nem mindig maradnak meg. Most éppen Tokió Akihabara kerületében, ami egyfajta kütyümennyországként van nyilvántartva, zárta be a legendás épületét a Sega. A cég persze látott már jobb időket, egykor konzolt is gyártott, van vagy kettő ikeás papírdobozokba elcsomagolva a polcon. (Igen, minden szart gyűjtök.)
Közben tán még folyik az aláírásgyűjtés, hogy az Paul Rudolph által a Burroughs Wellcome Company-nak tervezett Elion-Hitchings posztmodern kaptár épületet ne dózerolja le az új tulajdonos. A világ dicsősége felett szikvízipari egyéni vállalkozók őrködnek, ahogy a mondás is tartja.
Odüsszeusz hazatér és megöli a kérőket
Szeretem azokat az írásokat, amelyek az illik-e vagy nem illik-e spoilerezni, illetve a mennyit kell várni, hogy egy sorozatrészről/filmről beszélni lehessen kérdéseknél mélyebben vizsgálják a problémát. Már azt feszegetni is határsértő néha, hogy egy két-, három-, öt- vagy tízéves sztorit egyáltalán el lehet-e rontani azzal, hogy lelövik a poént. Újszülöttek, friss befogadók mindig vannak persze, azt is tudjuk, hogy a kultúráról való beszédet korlátozzuk, ha nagyon vigyázunk a csattanókra. Például úgy, hogy értelmes kritika helyett elkezdenek olyan ajánlók születni, amik közelebb vannak a teleshopos reklámhoz vagy a vásárlási tanácsadóhoz, mint a kultúráról való beszédhez.
A Tor.com-on, ami egy amerikai spekulatív fikciós kiadó által fenntartott remek újság, a héten felmelegítették a kérdést. Sarah Kozloff, író, filmtudós és a Vassar College professzora onnan támad, hogy a megbízhatatlan elbeszélő által a történetben elrejtett csavar vagy a meglepetés csak két eszköz. Vannak művek, amelyek egyikkel sem operálnak, sőt vannak olyan művek, amelyeket azért és úgy nézünk, mert pont tudjuk, hogy mi fog történni. Például mindenki egymáséi lesz vagy Rómeó meghal, esetleg Columbo elkapja a gyilkost. Apropó Columbo, hát abban az első perctől fogva tudjuk, ki a bűnöző. Annyira jó esszé ez, olvassátok el. (Spoiler: Kozloff szerint hülyeség a spoilerektől félni.)
Gyerekek és láncfűrészek
Ki fogunk futni az internetből, úgyhogy ezt csak röviden. A Wired kütyütesztelésért felelős embere, Adrienne So, akinek az asztalát évek óta tanítsd a csecsemődet kódolni cuccokkal rakják tele írt egy cikket arról, hogy ezek miért hülyeségek. Amellett érvel, hogy bár a természetes nyelvekre és a programozási nyelvekre ugyanazt használjuk, a két dolog nem ugyanaz. A programozni tudás ugyanis egy képesség, olyan, mint a biciklizés vagy a láncfűrész kezelése. Viszont első ovis láncfűrészem (nem Fisher Price műanyag, olyan akad) vagy autó az épp csak kúszó babádnak játékok nincsenek.
A cikkből a nyelvészeti jellegű érvek hiányoznak. Például, hogy a nyelveknek ugyan vannak szabályai, de ezeket felrúgó, de a kommunikációs szituációban mégis működő mondatok garmadát lehet legenerálni. Sőt, ezt a mindennapi beszélgetéseinkben meg is tesszük.
“Fénykép készül Forte filmre”
Több, mint egy hónapja gyűlnek olyan fotós linkek, amikről nem lehet sokat írni, nem állnak össze egy nagy témává, de jópofák. Ilyen például a Vintage Everyday válogatása retró macskás képekből. Ha megöltök se tudok róla még egy értelmes mondatot írni, de jó képek és egy-két zseniális is akad közöttük.
Nagyobb falat, hogy a Stamen térinformatikai cég - szerettem használni az ő térképeiket egy időben - és a J Paul Getty Trust összerakott egy térképes, Streetview-szerű dolgot. Ed Ruscha 1966-ban felszerelt a kocsijára egy automata fényképezőgépet és készített egy 22 mérföld hosszú panorámát a Sunset Stripről. Aztán időnként újrafotózta az utcát. Összesen 12 ilyen útja volt, ezekből áll össze az oldal, ami ötven évnyi utcatörténetet ölel fel. Az évek hozzáadásával csak óvatosan, nekem sikerült majdnem állóra fagyasztani a böngészőt az oldallal, pedig az asztali gépemben akad kráft. Az oldal is érdekes, de a stamenesek ajánló cikke is megér egy misit.
Ha pedig amerikai városok fotós dokumentálásáról van szó. A Petapixel még augusztus végén ajánlotta az 1940s NYC oldalt, ami pont azt tartalmazza, amit e neve sugall. Egy raklap fotót a negyvenes évek New Yorkjáról. Az oldal nem egyszerűen egy Fortepan jellegű gyűjtemény, nem mintha amúgy a Fortepan nem lenne zseniális. Az, nemzeti kincs, büszkélkedni kellene vele széltibe-hosszába. Az 1940s NYC viszont egy nem művészeti céllal létrehozott közgyűjtemény digitalizálása és újrahasznosítása. Az ottani városi NAV csináltatta meg a fotókat, és senkinek eszébe se jutott, hogy ez kordokumentum.
És ha már kordokumentum. Ugye nem volt még a videó, ami Nixon 1963-as magyarországi látogatását mutatja be?
Kicsi ember nagyot esik
Két remek videojáték is jelent meg mostanában. Az egyik a retró grafikájú, de remek fizikai modellel rendelkező Art of Rally. Ez nehéz. A mókásan túlmotorizált kocsijaink kicsúsznak a kanyarban, a driftelés nem úgy működik, mint a mozifilmekben, kész csoda, ha sikerül az úton maradni. Nem vagyok jó sofőr benne, de nagyon élvezem.
A Spelunky 2-ben pedig elindulunk az Indiana Jones jellegű felfedezőnkkel lefelé a barlangba. Ez egy klasszikus “ugrálós” játék, büntetően nehéz, tele van csapdákkal, lényekkel, lehet nagyokat esni. Aztán az ember négy élete elfogy, és egy randomgenerált első pályán újra kezdi az elejétől. Az első részbe és az azt megelőző ingyenes verzióba több száz órát tettem bele.
Mindkettő arra bizonyíték, hogy nem csak fotorealisztikus grafikával lehet jó játékot csinálni. Nem mintha ez nagyon kérdés lett volna.
Előzetes
Nyugis hét volt, nincs olyan rész most, hogy én máshol. Bár lassan megjelenik egy rendkívül ismeretterjesztő - értsd: ebből sorozatot is lehetne írni - cikkem a Mancsban a Lego szabadalmairól meg a kínai legóról.
Viszont egy csomó filozofálás megy most a technológiai iparról, cégekről. Ezzel fel kellene zárkóznom, elképzelhető, hogy ez lesz a havi Rakasz Extra.
Képek
Fontana - Magyar Rendőr // Fortepan
Sega épület - S. // CC-BY
Elion-Hitchings épület - John Buie // CC-BY
Ennyi a hétre.
Ádám