Drága Hallgatolvasó!
Majdnem pontosan egy éve, 2020. október 22-én publikáltam a Miskolc Unplugged első adását “Történelmi neveinknek túszul ejtése” címmel, amit aztán idén áprilisig követett még tizenkilenc másik. Ez a húsz adás rengeteg dolgot megtanított nekem, kezdve azzal, hogy az embernek nem érdemes félnie a saját hangjától, azon át, hogy témát csinálni bármiből lehet, egészen addig, hogy a podcast, mint médium még mindig a “rétegzene” kategória. Mármint abban az értelemben, hogy ha a célközönséged egy város, akkor olyan médiumot kell választanod, ami csont nélkül befogadható bárki által. Amihez nem kell app, nem kell különösebb felszerelés — nem kell semmi, ami túlmutat a képernyőn és az ember két szemén.
Ebben az értelemben a legbefogadhatóbb médium még mindig az írott szöveg, amihez képest a podcastot leginkább elitnek mondanám. Nem feltétlenül a szó rossz értelmében, egyszerűen azért, mert jobb kifejezés nem jut eszembe. Nem tartom arisztokratának a podcast-hallgatókat (vagy akár azokat, akik tényleg hallgatják a rádiót, nem csak a háttérzaj miatt kapcsolják be), egyszerűen ez a műfaj (formátum?) még nem lépte át azt a küszöböt, mint a híroldalak vagy a blogok (értsd: írott szöveg a weben), vagy a videók.
Hogy miért nem válik be, ha nem a megszokott formá(tumok)ban zúdítjuk rá a tömegekre az egyébként (általam) fontos(nak ítélt) témákat, azt az alábbi két felismerés mutatta meg számomra gyönyörűen.