Drága Olvasó!
Ne aggódj: nem áll szándékomban naponta leveleket küldözgetni neked. Ez egy egyedi alkalom és megvan az oka is. Az ok pedig egy olvasó, aki egészen meglepő kérdést szegezett nekem tegnap éjjel, miután kiment az előző levél. A kérdés lényege pedig az volt, hogy
mi ez a megszállottsággal határos fixációm a járdákkal kapcsolatban?
A kérdés teljesen jogos, a válasz egyszerre historikus és filozofikus, ráadásul jó messziről tudom csak indítani. És innen a különszám: a sztenderd ügymeneten kívül megírom neked ezt a sztorit, hátha így nem fogod felvont szemöldökkel olvasni minden egyes alkalommal, amikor járdákról és közlekedő (közlekedni vágyó) emberekről írok neked. Ez amolyan személyes levél lesz.
Szóval vágjunk is bele.
Így közlekedek én
Soha nem voltam "autós" ember, vagy az autók megszállottja. Nekem is volt persze autós kártyám, hüledeztem a többi kölyökkel együtt, hogy egyes verdák milyen gyorsak, gyűjtöttem és cserélgettem én is turbórágós papírokat, annál is inkább, mert apám nem darabra, hanem dobozzal hozta haza Bécsből (ott dolgozott) a rágógumit, ami akkor "odakint" full kommersz dolog volt, idehaza meg újdonság. Volt is autó a családban, az elsőt (egy babakék Dacia szedánt) még talán megboldogult nagymamám nyerte valami gépkocsinyeremény betéttel, vagy hogyan hívják. Ő természetesen nem vezetett (nem is tudott), így a Dacia nálunk landolt. Követte később Trabant is, meg kombi Lada, meg még egy csomó másik. Perecestől Bécsig hosszú volt az út, szükség is volt az autóra.
Ennek ellenére soha nem tekintettem másként az autókra, mint "eszközként" meg "célszerszámként" — ha szükség volt rá, volt és használtuk, ennek ellenére úgy nőttem fel, hogy soha nem volt nedves álmaim tárgya a jogosítvány, vagy a saját autó. Tény, hogy bizonyos helyzetekben megkönnyíti az ember életét, de az esetek 98%-ában pusztán kényelmi, nem pedig praktikus okokból ül bele az ember.
Óvodába mindig busszal mentünk Perecesről. A Bulgárföldre jártam oviba a Stadion utcába, abba az intézménybe, amit most úgy ismerünk, hogy "Diósgyőri Óvoda Stadion Sport Tagóvoda". Akkoriban "KRESZ-ovi" volt: az udvarán csinos miniatűr utakkal, kicsi KRESZ-táblákkal, felfestett felezővel meg zebrákkal. A legmenőbb az volt, amikor megkaparintottam a pedálos gokartot és körbe-körbe furikáztam az udvaron, elsőbbséget adva és kapva, hajam lobogott az elképesztő egy-másfél kilométer per órás sebességben.
Ezzel párhuzamosan a bérház előtt, a zúzottköves úton megtanultam bicajozni is. Eleinte egy örökhajtós, zöld biciklivel, segédkerékkel természetesen, aztán a segédkerék persze elmaradt ("apa, fogsz? de biztos fogsz? apa? apa!", puff), később pedig egy nagyon menő fekete BMX-et tekertem, citromsárga abroncsokkal, kormánymarkolattal meg üléssel és szintén citromsárga szivacsozással a felsőcsövön és a kormányon.
Általános iskolába eleinte sétáltam: a Debreceni Márton térről le, egészen a Szén utcáig. Végig a Finkey-n, el az Állomás tér mellett, végig a Szén utcán, egészen addig a nagy, vörös téglás épületig, ami valaha a Szén utcai Általános Iskola volt, most pedig gyötrelmesen, fájóan rosszul néz ki, mint még annyi másik épület is, amelyek valaha az ipari örökségünk részei voltak.
Később, amikor már Görömbölyön laktunk és én a Soltészra jártam suliba (akkor még 12. sz. Kun Béla úti Általános Iskola volt a neve), mindig a négyes busszal mentem. Egyedül, mert egyrészt ez még a kilencvenes évek eleje volt, másrészt meg mert ettől az ember igazán nagy fiúnak tudta magát érezni. Gimibe is busszal jártam és ekkor szembesültem vele szerintem először, hogy nekem is lehetne jogsim, ha akarnám, pár osztálytársamnak volt is, menőztek is vele, de nekem persze nem lett, egészen egyszerűen azért, mert hát minek. Azért, hogy Görömbölyről feljussak az Avasra? Meg amúgy is: mi a fenét vezettem volna?
Ekkorra már magabiztosan tekertem városi környezetben, a forgalomban is a bicajt, egy kék Mongoose MTB-t hajtottam és bejártam vele keresztül és kasul a várost. Legalább annyira szerettem, mint buszozni, ez utóbbinak megvolt az az előnye, hogy lehetett rajta olvasni.
Ezek után megjártam Nyíregyházát, Gyulát meg Budapestet és egészen egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy a vonat, a busz, a villamos, a metró, a bicaj meg persze a két lábam ne lenne elég az élethez. Biztosan azért, mert a családban volt autó és azon ritka alkalmakkor, amikor például költözködnöm kellett, volt hová fordulni. Ez átlagban kétévente egyszer következett be, szóval ennyi erővel akár tehertaxit is hívhattam volna.
Azóta nekem is van autóm. Alig használom, de van. Amikor szükség van rá, kéznél van. Továbbra is akkor vagyok igazán boldog, amikor a két lábamra, vagy a kerékpáromra hagyatkozhatok, de elfogadom a személygépkocsi létjogosultságát és célszerszám voltát.
Harminchárom éves voltam, amikor jogosítványt szereztem. És ez így tökéletes volt. Tudod miért? Mindjárt megérted.
Majom
Mondjon bárki bármit, mindannyian majmok vagyunk. A civilizáció minden vívmánya sem tudott segíteni, hogy kiölje belőlünk a genetikailag kódolt dolgainkat, az ösztönt. Vannak a civilizát embernek olyan tulajdonságai és eredményei, amelyek segítenek (több-kevesebb sikerrel) elnyomni, vagyis inkább felülírni az ösztönt — ilyen az érzelmi intelligencia és empátia, az erkölcs vagy az általunk feltalált, mesterséges szabályrendszerek. A törvényeink, a rendeleteink, az isteni parancsolatok (amelyeken részben az erkölcs és a törvény betűje is alapul).
Nem ártok másoknak. Nem lopok. Nem parkolok tilosban. Értelemszerűen vannak erősebb szabályok és vannak, amelyeknek megszegése "bocsánatos bűnnek" tűnhet.
Sajnos néha-néha minden ilyen "ösztönfék" csődöt mond. Ilyenkor szokott az ember ölni, bántani, lopni, tilosban átkelni meg járdán parkolni. Amikor valamilyen mértékben megszegjük ezeket a szabályokat, akkor ugyanilyen mértékben kiengedjük az ember alól a majmot.
A majom egyik legerősebb ösztöne pedig az önfenntartás, vagy ha úgy tetszik: az önzés.
Azért lopok, hogy nekem legyen, vagy több legyen. Azért ölök, mert például így biztosítom a saját túlélésemet. Azért parkolok tilosban, mert nekem így kényelmesebb. Vagy ugyanez az utódok érdekében, mert az önfenntartás kéz a kézben jár a vérvonal fenntartásának ösztönével. Ésatöbbi. Freud ezeket úgy nevezte: a "létfenntartás" és a "fajfenntartás" ösztöne.
Ezek vezetik a belső majmot. Hol jön képbe az "ember"?
Ott, amikor felül tud kerekedni ezeken az ösztönökön. Nyilván nem egy önvédelmi szituációról beszélek. Inkább arról, hogy mikor tudok lemondani a saját kényelmemről (járdán, tilosban parkolás) azért, hogy más emberek is tudjanak közlekedni.
Az empátia nem csak azt jelenti, hogy megérted a másik embert. Az empátia az, amikor képes vagy az ő szemével nézni a dolgokat, belehelyezkedni az ő helyzetébe.
Kukanap reggele a bevárosban
Tapasztalások, empátia
Adott két városi ember: Aladár és Zénó.
Aladárt az édesanyja minden reggel autóval vitte óvodába, később iskolába. Hétvégente autóval mentek bevásárolni a madaras teszkóba. Aladár meg van róla győződve, hogy a személygépkocsi az élet elengedhetetlen kelléke, hiszen ez biztosítja, hogy eljusson A-ból B-be. Aladár 17 éves korában megszerzi a jogosítványt, első keresményeiből és a locsolkodós pénzből szorgalmasan teszeget félre, hogy azután huszonkevés évesen megvegye első autóját: egy Fiat Puntót, egy kockaladát, valami kormolós, de hangos és gyors BMW-t, tulajdonképpen mindegy is. Aladár innentől szabad és független, nincs anyához és apához kötve az ő helyváltoztatásában, nem kell a slusszkulcsért kuncsorognia sem.
Zénó amióta az eszét tudja, gyalog és bicajjal és busszal közlekedik. Reggelente felszálltak anyával a hatos buszra. Anya munkába ment, ő oviba. Reggelente együtt szálltak le: anya beadta őt az oviba, majd ment tovább a dolgára. Iskolába menet ugyanez, bár Zénó addigra kívülről fújta (akár dalban is) nem csak a hatos busz összes megállóját, de a városi menetrendkönyv összes vonalát. Zénó egyik legkedvesebb tárgya a biciklije volt. Ha nem szaladgáltak a barátaival, downhillezést mímelt az erdőben (egészen addig, míg mondjuk teoretikusan neki nem ment egy fának, úgy, hogy a Bell bukósisak kétfelé esett le a fejéről, szigorúan elméletileg). Zénó egész életében szabadnak és függetlennek érezte magát: amíg nála volt a bérlete vagy a két lába, mindig el tudott jutni A-ból B-be.
Két ugyanolyan korú ember, egészen eltérő tapasztalatokkal.
Vajon melyikük szerzett tapasztalatokat azzal kapcsolatban, hogy milyen a város járdáit vagy kerékpárútjait használni? Vajon melyikük szerzett tapasztalatokat azzal kapcsolatban, hogy milyen, amikor valamely külső körülmény miatt nem képes használni a város járdáit és kerékpárútjait?
Vajon ha Aladár és Zénó megérkezik B pontba személygépkocsival, melyikőjükben lesz meg a tapasztaláson alapuló empátia a gyalogosok irányában, hogy ne parkolja el a járdát?
Mondok valami még meredekebbet: Aladár és Zénó politikusok.
Melyikük melyik szeletét fogja ösztönösen képviselni a közlekedőknek? Kinek a helyzetébe fognak tudni empatikusan belehelyezkedni? Vajon meyikük ad ki télen közleményt arról "hogy az autósok közlekedjenek óvatosan"? Vajon melyikük fogja összemosni a hóeltakarítás hiányosságait a parkolási nehézségekkel?
Vajon melyikük számára lesz a város közlekedési szempontból egy hosszú autóút a kocsifelhajtó és a városházi mélygarázs között?
The arrogance of space
Használtam már ezt a kifejezést ezelőtt egy pár levéllel. A frázis maga egy Mikael Colville-Andersen nevű embertől ered és arra utal, hogy a városokban a közlekedésre szolgáló felületek megoszlása mennyire egyenlőtlen (ha úgy tetszik: önző, na tessék, megint a majom) a különböző modalitások között.
Az eloszlás szemléltetésére rendkívül látványos képeket szoktak használni: fotókon vagy műholdképeken különboző színekkel fedik át a gépjárműforgalom, a kerékpározás és a gyaloglás számára fenntartott felületeket. Én is csináltam ilyeneket anno Miskolcról, illusztrációul ehhez a cikkhez.
És az "arrogancia" szó használata tökéletes és szemléletes: láthatjuk, hogy a felületekből a legnagyobb részt messze a gépjárműforgalom harapja ki és magabiztos arroganciával követel újabb és újabb területeket: újabb forgalmi sávok, zöldfelületekből lett parkolók, parkolónak használt járdák.
És itt ér össze a majom és a múltbéli Ádám gondolati fonala.
Életem első harminchárom évének minden tapasztalata azt mutatta meg, hogy a gyaloglás, a kerékpározás, a közösségi közlekedés az esetek 98%-ában tökéletesen hatékony módja a helyváltoztatásnak. Az azóta eltelt évek pedig azt, hogy az első harmincháromban megszerzett tapasztalatokból eredő empátia révén a maradék 2%-ban is lehet úgy közlekedni autóval, hogy ezzel senki másnak ne okozzak se veszélyt, se hátrányt, se bosszúságot.
Ez a csalódottság és a felháborodás forrása: hogy mintha a világ összes tapasztalata, empátiája és szabálya kevés lenne ahhoz, hogy elnyomja az emberben a majmot, az önző genetikát, ami arra sarkall, hogy minél közelebb parkoljunk az ajtóhoz, hogy az úttestre kényszerítsük a babakocsit toló kismamát, a kerekesszékest, a segédkerékkel bicajozó ötévest, hogy kiparkoljuk a zöldfelületeket, hogy önző arroganciával növeljük meg az amúgy is aránytalanul nagy felületeinket mások rovására, hogy otthagyjuk a pedálos gokartot a homokozó közepén, hogy a csoporttársaink majd átessenek rajta.
Fura hely lett a világ a KRESZ-ovi és 2022 között. A járdák használhatóságáért felszólalni mintha egy szent őrült szélmalomharca lenne, széllel szembeni vizelés, miközben politikusok, rendőrök, rendészek, tehát azok, akikben feltételeznéd az empátiát, hiszen valahol mindannyiunkért felelősek, látszólag ugyanolyan közömbösen viszonyulnak a legvédtelenebb úthasználókhoz, mint a képzeletbeli Aladár.
Ám az, hogy a szélmalmot nem tudod legyőzni, vagy hogy a szél mindig szembe fúj, miközben vizelni próbálsz, nem lehet ok arra, hogy feladd azt, amiben egész életed tapasztalatával hiszel.
Hogy az arroganciára van gyógyír. Hogy az ember lehet erősebb a majomnál.
Ádám