Kilábalóban, úgynevezett élet a belvárosban, hit helyett hitel, az Év mindenkije és kerékrongálás Lillafüreden

Drága Olvasó!

Ami nem sikerült négy-öt koronavírus-törzsnek, az sikerült valami másnak, nagy valószínűséggel vagy a szezonális influenzának (ami ellen egyébént szintén be vagyok oltva), esetleg valami egyéb, az óvodából hazahurcibált vírusos ótvarságnak. Long story short: az elmúlt két hétben kis túlzással többet voltam lázas, mint amennyit nem. Most már első néhány lázmentes napomat élem (ami jó), bár a fejem néha még most is szét igyekszik szakadni (ami nem jó). Hiába, mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb, tartja a mondás.

Nade. Miről maradtam le?

A válasz az, hogy körül-belül mindenről. Meg sem próbálom azt hazudni, hogy akár a fél szememet is rajta tartottam a város vagy a világ folyásán. Végiggörgettem kétnaponta egyszer a miskolci RSS-feedeket, amikre fel vagyok iratkozva (mínusz Minap, mert időtlen idők óta képtelenek megjavítani az RSS-csatornájukat — minden egyes rohadt itemhez a főoldal URL-je van megadva linkként, szóval használhatatlan az egész), de ennyi. Nagyon ritka volt az, hogy bele is kattintottam valamibe.

Tudom, hogy még mindig háború van. Tudom, hogy a Forint egy kiadós mélyrepülést követően éppen kezd valamelyest magához térni. Ugyanez igaz arra a néhány részvényre is, ami a birtokomban van. Tudom, hogy még mindig zajlik a kampány, meg hogy az ellenzék még mindig többé-kevésbé a megtestesült szerencsétlenség, meg azt is, hogy a Fidesz még mindig... nos, Fidesz. Azt is tudom, hogy volt békemenet, a Duna másik oldalán meg ellenzéki dzsembori. Azzal kapcsolatban is nagyjából képben vagyok, hogy pártunk és kormányunk teljesen eldobta a pórázt és nem kell maszk, nem kell védettségi, meg semmi sem kell és néhány kivételtől eltekintve sehol sem kell a semmi sem.

Az is megvan, hogy ezt kihasználva a városvezetés háromnapnyi ereszdelahajamat hirdetett, mert hát miért ne. Nyilván vége a járványnak, vagy ha nem is, de a háború meg a tavasz sikeresen felülírta. Úgy élünk, mintha a világjárvány meg sem történt volna, mintha már csak egy rossz emlék lenne. Úgy élünk, ahogy cirka negyvenötezer ex-honfitársunk már nem. Jelszavaink valának: "Szabad Miskolcz" és "forradalmi bulinegyed", kérem megütni fagyott hallal, aki kitalálta ezeket, köszönöm. A forradalom hangjának morajlását, a huligánok (bocs, hooligánok) sikítását én is éjfélig hallgattam két lázcsillapítás között, egyéb nyomai Miskolc(z) reászakadt nagy szabadságának pedig a forradalmi hevületben az ablakom alá a járdára gondosan odahelyezett hányás és a lehugyozott kapufa voltak. Megint. Mint minden ilyesmi jellegű városi rendezvény után, legyen az forradalom, gasztroplacc vagy kvaterka.

Életke, városka

Az élettel teli belvárossal kapcsolatos gondolatmenetemet már kifejtettem nagyon kedves barátomnak, de a filozófiából sosem elég, hadd regéljem el hát neked is. Amennyiben "életnek" a belvárosban vakrészegen bolygó és vonyító nagylegényeket és -leányokat értjük, úgy abból van elég, fölösleges erre rágyúrni. Erre legyen tanúm minden leokádott járda, minden összeszart és -hugyozott belvárosi kapualj, minden lerúgott közkuka, minden kitaposott csemetefa. Az életnek azonban van egy olyan fura tulajdonsága, hogy nem péntek este hatkor kezdődik és vasárnap hajnal négyig tart, hanem akkor is zajlik, amikor a legkevésbé gondolnánk. Hétfő délelőtt tizenegykor, vasárnap délután, szerda koraeste. És élet alatt minőségileg nem azt értem, hogy kimerül abban, ha valaki átszáll "A" buszról "B" villamosra a Villanynál, vagy hazafelé beszalad a drogériába mosókendőért, vagy hogy két hányást és egy vodkásüveget átugorva bemegy dolgozni.

Az élet ott kezdődik, hogy egy helyen emberek élnek.

Adott esetben olyanok is, akik nem akarják, hogy köréjük bulinegyed épüljön. Kisgyerekesek, akik az ablak alatt futó villamos hangjára ugyan el tudják altatni a gyereket, az éjfélig tomboló őrület hangjaira viszont nem, ahogy arra sincsenek felkészülve, hogy hajnal fél háromkor valaki üvöltve okádni kezd az ablak alatt. Tavasztól őszig. Egyre gyakrabban.

Az első és egyik legfontosabb felismerés talán az kell legyen, hogy nem rendeljük alá a városi kerületeinket a be-, majd kiáramló embertömegeknek. Ez a felismerés teljes mértékben hiányzik a városvezetésből — ezért lehet autópálya az Andor utcából és a Vörösmarty városrészből, ezért képtelen a város dedikált rendezvényhelyszín(ek)ben gondolkodni, ehelyett hord be mindent a belvárosba: eddig sörfesztivál a Népkertben, most éjfélig bulika a Városháztéren, hadd ne folytassam a sort. Miközben például a Majális parkban a szabadtéri színpad pont ugyanúgy rohad megfele tavasztól őszig, mint télen. Erre a felvetésre szokott általában megérkezni az egybites, idióta válasz, miszerint "költözz akkor falura", ami azért a legpondróbb tanács, mert nem tanács, hanem tulajdonképpen "azénkurvaanyámat", csak szofisztikáltabban. És még ha tanács is lenne, akkor sem oldana meg semmit. Az ilyen tanácsokat osztogatókat általában meg szoktam kérdezni, hogy mégis mi a víziója a belvárosról. Hogy minden belvárosi lakos költözzön ki falura és a belváros legyen egyfajta szellemváros, némi bevásárló, munkavégző és átszállási pont funkcióval — meg persze kocsmákkal és kies zugokkal egy jóízű hányáshoz?

Ha én azt találom mondani, hogy építsük Szirma közepére rendezvényparkot, akkor az a válasz, hogy "hát azt nem lehet". Miért ne lehetne? "Hát mert Szirma lakóövezet". Nem, barátom. A város minden övezete lakott. Egy városban nincsenek egyfunkciós, monolit-övezetek. Ha a város így működne, akkor mindenki Szirmán lakna, a Vasgyárban dolgozna, a belvárosban intézne hivatalos ügyet. Ehhez képest vannak emberek, akik elképesztő módon a Vasgyárban laknak, Szirmán dolgoznak és teszem azt a Szentpéteri kapuban vásárolnak be. Ad abszurdum olyanok is vannak, akik a belvárosban laknak. Ezt hívjuk városnak. És ahogyan egy szirmainak teljes mértékben joga van a nyugodt élethez, a lehugyozatlan házfalhoz meg a hányásmentes járdához, úgy egy görömbölyinek, egy diósgyőrinek — és egy belvárosi lakosnak is.

Ám ha ez így megy tovább, akkor egy idő után a belvárosban lakni nem "praktikus" lesz, hanem kínszenvedés. Aki teheti, csakugyan falura fog költözni. A belvárosi lakóingatlanok pedig leértékelődnek, hiszen a belváros ténylegesen elveszíti majd a lakhatási funkcióját, helyet adva annak a funkcióak, amit most ész nélkül nyomnak. Nem nagy meglepetés, hogy az én vízióm és a (mindenkori) városvezetés víziója a várostervezésről homlokegyenest ellentétes. Ahol ők havi szintű nagyrendezvényeket, bulinegyedet, tavasztól őszig tartó kajás-boros programokat, ócskapiacot, parkolási kapacitásnövelést meg hupákolást látnak, én oda a hőszigetek felszámolását, a zöldfelületek megőrzését és bővítését, passzázsokat, közparkokat, tai chiző öregasszonyokat, tollasozó családokat, játszótereket, működő szökőkutakat és nyilvános vécéket, árnyékos padsorokat, behajtási korlátozást, rendbetett homlokzatokat és kapualjakat, működő üzleteket és találkozási pontokat látok.

Biztosan azért, mert ha úgynevezett civilizált országokban járok, mindig figyelek: ők vajon hogy csinálják, hogyan építenek várost, hogyan teszik élhetővé és élettel telivé?

Talán éppen ezért leszek mindig szomorú, ha azt látom, hogy valami rossz dolog visszavonhatatlanul megtörténik, vagy visszafordíthatatlanuk elkezdődik. Ezt éreztem, amikor megtörtént az első kapavágás az Y-hídnak nevezett monstrum építésekor (amiről pont most került ki egy írás a KME honlapjára) és pár hete ugyanez az érzés kapott el amikor láttam, hogy a közműkiváltások után tényleg belevágtak a turbókörforgalom építésébe. Ez nyilván rövid távon két nap alatt sikeresen hazavágta a fél város közlekedését, hosszú távon pedig sikeresen fogja kinyírni a belvárost úgy en bloc, de erről már írtam (MU #16), nem ismételném magamat. A teljes építkezésbe sikerült úgy belevágni, hogy a közösségi közlekedés is jó néhány vonalon teljesen ellehetetlenült (gyakorlatilag minden járat - helyi és helyközi egyaránt - elesett, ami a Vörösmarty és Uitz utcákon, a Corvinon és a Király utcán közlekedik), kísérlet sem volt arra, hogy ideiglenes buszfolyosókat hozzanak létre vagy dedikált buszsávokkal, vagy csak az autóbuszok által használható terelőutakkal.

Az, hogy Miskolcon a közösségi közlekedés valamiféle szükséges (ezért megtűrt), de nem túl kívánatos dolog, nem újdonság. Elég erre az esetre gondolnunk, vagy a buszsávok nevetségesen alacsony számára, esetleg arra, hogy minden hónap első vasárnapján egy ócskapiac miatt szemrebbenés nélkül félbevágják a közösségi közlekedés legfontosabb gerincvonalát, vagy arra, hogy a bevételkiesések miatt a közösségi közlekedést az elsők között kezdték el szisztematikusan leépíteni. Az ilyen nagy volumenű építkezések (még abban az esetben is, ha amúgy szükségtelenek) apropót adhatnának a közösségi közlekedés versenyképességének növelésére (például az előbb említett buszfolyosókkal). Ehhez képest Miskolc annyit tett, hogy a közösségi közlekedés járműveit beterelte ugyanabba a gridlockba, amiben mindenki más is áll.

Úgynevezett élettel teli belváros. Well done.

Nyolcmilliárdos hitkérdés

Egy másik dolog, amit megtudtam a hírek sebtiben történő átpörgetésekor, hogy hozzám hasonlóan Miskolc baloldali városvezetése sem hisz már az áprilisi kormányváltásban (az én tippem mellesleg: marad a Fidesz, de a kétharmadot bukják — ami igazából tökmindegy, mert mostanra mindent keresztülvertek, amit akartak). Eddig ugyanis az volt a mondás, hogy váltsunk kormányt és akkor a városok (különösen az ellenzéki vezetésűek) visszakapják, amit a mostani kormány elvett tőlük (úgynevezett "kivéreztetés", ugye).

Ehhez képest most éppen az a hír jött szembe, hogy nyolcmilliárdos hitelfelvételt tervez a város, ráadásul csak részben van szó fejlesztési hitelről, másik részében viszont adósságrendező hitelről beszélünk. Erre volt ugye az a narratíva eddig, hogy majd ha leváltjuk a kormányt és azonos színbe borul az ország és a város, Miskolc visszakapja, ami neki jár és akkor végre kint leszünk a bajból. Ez hát kérem a választás tétje, tessék minden miskolcinak felelősen szavazni, városunk működésének képessége a tét, etcetera, etcetera. Valami úgy tűnik megváltozott. Kolaíciós jelöltjeink Borsod egyben és kettőben nyilván továbbra is azzal turnéznak, hogy "a kormányváltás a gyógyír a mindenre is", miközben ugyanennek a koalíciónak a helyi városvezetést képviselő tagjai (fun fact: köztük Szilágyi képviselőjelölt is) mintha megunták volna a várakozást (és a reménykedést) és előrefutottak volna egy jóképű pénzintézet irányába.

És habár a fejlesztési célú hitelekhez alapvetően pozitívan állok egy város esetében (valamikor írtam is róla, ezek azok, amelyeket ha jól használunk fel, megtérülnek és a hiteltörlesztési periódus után bevételt képesek termelni), a működési (és főleg az adósságrendező) hitelekkel kapcsolatban meglehetős határozottsággal az az álláspontom, hogy egy város legyen szíves legalább saját működésének költségeit kitermelni, mert hát na. Ha ez nem megy, akkor leszünk szívesek olyan városvezetést szerezni, aki a kiadási és a bevételi oldalt legalább nullásra ki tudja hozni. Persze lehet visszafelé mutogatni (ahogy a fent linkelt cikk kábé négyötöde teszi), de a helyzet az, hogy ti akartatok várost vezetni, basszus. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.

Egyébként nem ez az egyetlen dolog, ami megijeszt. Ott van az az elejtett félmondat is, ami szerint a felvett hitel másik, fejlesztési fele

előremutató városi célokat szolgál, hiszen Miskolc iparterületei beteltek, a befektetői érdeklődés azonban jelentős, így újabb iparterületek fejlesztésére is jut a felvenni kívánt hitelből, így a város adóbevételei is növekedhetnek.

Itt tudnék most visszautalgatni vég nélkül arra, hogy a város továbbra is egy lábon álló gazdaságot próbál építeni, de annyiszor volt már róla szó, hogy inkább nem teszem. Az ipari parkok végtelen fejlesztése még mindig minimális számú diplomást és fehérgalléros munkaerőt tud csak felszívni, míg a fizikai dolgozók számának növelése nem tudja hatékonyan növelni a régiós béreket átlagban, valamint az agyelszívást és a magasan kvalifikált munkaerő elvándorlását sem fogja tudni megállítani. Vagyis mindaz a hitelpénz, amit ebbe ölünk, megtérülését tekintve továbbra sem fog tudni csodát tenni. Négymilliárd olyan forintról beszélünk, amit ennél az egybites gazdaságfejlesztésnél jobb dolgokba is lehetne forgatni, ha már így is, úgy is felvesszük.

De hát lásd ugye még vég nélküli útépítések: ez a stratégia megbukott már párszor, de hé, próbáljuk meg újra, hátha majd most!

Más linkek kazalban

Kishonthy Zsolt művészettörténész és galéria-társtulajdonos a BOON-nak beszélt a készülő kulturális stratégia tervezetéről. A mondandójának a lényegével még egyet tudok érteni nagy vonalakban, csak kicsit von le a dolog élvezeti értékéből az, hogy Kishonthy egy ponton közli, hogy "ez nem szakmám, nem tudom, hogyan kellene", majd miután vagy ő, vagy a cikk szerzője kiemeli, hogy "a kell szó 80-szor szerepel a dolgozatban" és hogy "de hogy hol, mikor, miként, arról konkrétan alig esik szó", alanyunk így zárja az interjút:

Fel kellene mérni a város kulturális állapotát és abból kiindulni, mert ha már látja a város az igényeket, állapotokat, akkor derül ki, mik azok a csatornák, területek, amikkel a kultúra működését elő lehetne segíteni. És akkor talán el lehetne érni, hogy a fiatalok itt maradjanak, vagy akár vissza is jöjjenek.

A semminek jól történő megfogása.

Pál polgármester kitüntette egyik beosztottját az "Év újságírója" cím odaítélésével. Ezzel párhuzamosan "kollégái szavazata alapján" a propagandavilág másik pólusa is odaítélte a maga "Év újságírója" díját egy másik embernek. Úgy látszik ilyen díjat bárki alapíthat házon belül, szóval mindenkit bátorítok, hogy tegye meg és adományozza oda. Cserébe annyit kérek csak, hogy ne tegyünk úgy, mintha Miskolcon lenne valódi újságírás.

Varga képviselőjelölt ezúttal Lillafüreden járt, ígért meg és adott át mindent. Ugyanis amíg nem néztünk oda, Lillafüred "elveszítette a méltóságát", abból kiindulva legalábbis, hogy Varga szerint vissza kell kapnia azt (támfalastól, leghamarabb ősszel). Magával hurcolta az ezek szerint újfent járóképes Pált is, hogy együtt tekintsék meg a(z egyébként nagyon korrekt) "fészekrakós" (haha) madárlakásokat és ezt a bigyót, bármi is legyen ez:

Úgynevezett "Mijazisten" típusú "kerékpártároló". Sok sikert átvezetni rajta az U-lakatod és kiütni a felniből a nyolcast, vagy dzsuva időben száraz lábbal letenni-felvenni a bicajt. A fotó forrása a fent linkelt Minap-cikk.

A legközelebbig,

Ádám