Intro, avagy egy podcast halála és valami más születése annak hamvaiból

Drága Hallgatolvasó!

Majdnem pontosan egy éve, 2020. október 22-én publikáltam a Miskolc Unplugged első adását “Történelmi neveinknek túszul ejtése” címmel, amit aztán idén áprilisig követett még tizenkilenc másik. Ez a húsz adás rengeteg dolgot megtanított nekem, kezdve azzal, hogy az embernek nem érdemes félnie a saját hangjától, azon át, hogy témát csinálni bármiből lehet, egészen addig, hogy a podcast, mint médium még mindig a “rétegzene” kategória. Mármint abban az értelemben, hogy ha a célközönséged egy város, akkor olyan médiumot kell választanod, ami csont nélkül befogadható bárki által. Amihez nem kell app, nem kell különösebb felszerelés — nem kell semmi, ami túlmutat a képernyőn és az ember két szemén.

Ebben az értelemben a legbefogadhatóbb médium még mindig az írott szöveg, amihez képest a podcastot leginkább elitnek mondanám. Nem feltétlenül a szó rossz értelmében, egyszerűen azért, mert jobb kifejezés nem jut eszembe. Nem tartom arisztokratának a podcast-hallgatókat (vagy akár azokat, akik tényleg hallgatják a rádiót, nem csak a háttérzaj miatt kapcsolják be), egyszerűen ez a műfaj (formátum?) még nem lépte át azt a küszöböt, mint a híroldalak vagy a blogok (értsd: írott szöveg a weben), vagy a videók.

Hogy miért nem válik be, ha nem a megszokott formá(tumok)ban zúdítjuk rá a tömegekre az egyébként (általam) fontos(nak ítélt) témákat, azt az alábbi két felismerés mutatta meg számomra gyönyörűen.

1. Az egyes epizódok hallgatottsága nem mondanám, hogy összhangban volt a beléjük fektetett energiával (értsd: rohadt sok idő elment a hírolvasással, a háttérkutatással, a mindmap elkészítésével, a felvétellel, a vágással, a borítókép elkészítésével, a jegyzetek megírásával, a felvétel metaadatozásával, a feltöltéssel és a többi ilyesféle dologgal).

2. De legalább egy rahedli pénzt elköltöttem a domainre, a tárhelyre, a podcast-hostingra, a tanúsítványra, mindezt anélkül, hogy bármikor vagy bárhogyan is monetizáltam volna azt a dolgot, amibe ugye (szinte) számolatlanul toltam a forintokat és a munkaórákat.

A Simplecast platform hallgatottsági adatai. Kicsit csalok, mert félúton volt egy migráció, a valós érték ennek nagyjából a másfélszerese-duplája, de a valóság tényleg az, hogy a legnépszerűbb epizód hallgatottsága is alulról karcolja a kétszázat.

És persze van még egy tényező: az alkotó elégedettsége. Bárki bármit is mondjon, valahol mindannyian szőrtelen, énközpontú majmok (is) vagyunk, tehát bárkit, aki tartalmat állít elő és publikál, elégedettséggel tölt el a tudat, hogy azt a tartalmat fogyasztják (és adott esetben: kedvelik). Rád bízom annak megítélését, hogy mekkora elégedettség tölti el az alkotót annak láttán, hogy a produktum, amibe 12-16 órát tolt bele a szabadidejéből, 200 emberhez sem jutott el. Főleg, hogy nem is a saját elégedettsége szempontjából tartja igazán fontosnak, hanem a párbeszéd, az edukáció, meg a többi magasztos kutyafüle okán.

És akkor mi jön most?

Most az jön, hogy megrázom magamat és a podcast koncepcióját elteszem egy kicsit az utókornak. Egyáltalán nem sajnálom a dolgot -- egy cseppet sem élem meg kudarcként, még mielőtt a fentiek alapján bárki azt gondolná. Egy olyan városba egy olyan tematikával hoztam be egy olyan formátumot, amely városban ebben a témában (de talán igazából semmilyen témában) ilyen formátum még nem létezett. Rengeteget tanultam ebből a - nevezzük így - kísérletből: retorikailag, technológiailag, időgazdálkodásilag... minden tekintetben. Nem érzem elvesztegetett időnek (és pénznek)...

...ugyanakkor azt is tudom, hogy további időt (és pénzt) ebbe, így nem kívánok beleölni, mert bohémkodásnak viszont időigényes (és drága).

Meg fogom menteni mindazonáltal a teljes archívumot és elteszem az utókornak. Feltoltam mind a húsz epizódot az Internet Nagy Örökkévalóságába, hogy akit érdekel, megtalálja. Ott aztán az idők végezetéig meg lehet hivatkozni, lehet hallgatni, le lehet torrentezni, kinek-kinek vérmérséklete szerint.

De.

Arról továbbra sem változott meg a véleményem, hogy arra, amit a Miskolc Unplugged podcaston keresztül mi itt műveltünk (mármint te és én), arra igenis szükség van. Tartom magam ahhoz, amit a podcast weboldalán is írtam anno: szükség van ilyenre, mert

[...] nincs más. A miskolci sajtó olyan siralmas állapotban van, hogy az önmagában megért egy adást. Az önkormányzati sajtó csak leközöl, de nem elemez, nem kommentál. A lokális és megyei pártos- vagy kormánysajtó csak leközli a párt- vagy kormányálláspontot, kommentárra és elemzésre csak akkor futja, ha valakit ekézni kell (de gyakorta még akkor is a "készen kapott" elemzést használja). Minden más helyi orgánum (rádió, független weblap) az előbbi kettő híreinek szolgai felolvasásából vagy pofátlan utánközléséből él. Ha te magad sem gondolkodsz, elemzel, kommentálsz: a hírek fogyasztanak téged.

Miskolcon a helyzet azóta sem változott -- na jó, talán egy kicsivel még rosszabb lett. Szükség van arra, hogy te és én tudjunk beszélgetni valahogy, lehetőleg azért átgondolt és összeszedett módon. Lehet, hogy a podcastot, mint formátumot el tudom engedni, de ezt a párbeszédet nem szeretném veszni hagyni. Sőt, a párbeszéd közvetlenségét sem.

Merthogy van abban valami közvetlen, hogy direktben hozzád beszélek. Az audióban van valami meghitt, ami egy webre kihányt szövegben nincs feltétlenül benne. Azokból valahogy hiányzik a személyesség. Nem mindegy, hogy az ember postaládájába szórólapot vagy szerelmeslevelet dobnak, nem igaz?

Apropó postaláda, apropó személyesség.

Ez az, ami mostantól lesz. Hála az égnek anno, amikor lebrandeltem a μ-t, nem tettem bele például a webcímbe, hogy ez itt akkor most egy podcast. Szóval maga a márka (már ha van ilyenje) újrahasznosítható. Úgyhogy mostantól - már ha velem tartasz továbbra is - így fogunk beszélgetni. Írásban, a postaládádba dobott szerelmeslevelekben. Visszatérek ahhoz a formátumhoz, ami számomra könnyebben megy és kevésbé eszi meg gyakorlatilag az összes időmet. Írni fogok, azután elküldöm neked emailben, amit írtam. Jobb híján "hírlevélnek" mondják, de gondoljunk rá úgy inkább, mintha leveleznénk. Te megadod az email-címedet, én pedig küldök neked levelet, ha van mondanivalóm. Ha ezek után neked is van mit mondanod, nyomsz egy választ -- az pedig az én postaládámban landol majd. A levelek, amiket én küldök neked, nyilvánosak. Megoszthatod őket a Facebookodon, továbbküldheted másoknak, a te dolgod, hogy mihez kezdesz velük. Azok, amiket te küldesz válaszként, privát levelek, csak én látom őket. Minden levelem alján találsz majd egy linket, amire kattintva bármikor leiratkozhatsz. Onnantól kezdve fájó szívvel ugyan, de nem küldök több szerelmeslevelet neked.

Miről fogunk levelezni?

Nagyjából ugyanarról, mint amiről eddig beszélgettünk. Miskolcról. Mi történik, miért történik -- egyáltalán, mi folyik ebben a városban. Olvasunk cikkeket, megkérdőjelezzük őket, mögéjük nézünk, megnézzük a másik oldalt, nem azért, hogy igazságot tegyünk, vagy hogy eldöntsük, kinek van igaza, hanem azért, mert

[h]a te magad sem gondolkodsz, elemzel, kommentálsz: a hírek fogyasztanak téged.

Remélem, hogy továbbra is velem tartasz. Ha igen, annak nagyon örülök. Ha nem, akkor sincs harag. Rád bízom a döntést.

Amivel addig is segíthetsz: küldd tovább ezt a levelet azoknak, akikről tudod, hogy hallgatták a podcastot (vagy érdekelheti őket ez a levelezés). Hogy tudják, mi történik. Ők pedig majd eldöntik, hogy feliratkoznak-e vagy sem.

Ha maradsz, hamarosan találkozunk!

Ádám

Ui.: köszönöm minden kedves hallgatómnak, hogy velem tartott ezen a kísérleti utazáson, amit úgy hívtak, hogy Miskolc Unplugged Podcast. Külön i-nek, aki a kezdetektől bátorított, dícsért és biztatott, még úgy is, hogy a kezdetektől kategorikusan elzárkózott attól, hogy beszélgetőtársam legyen "az éterben". Szintén köszönet illeti meg Kunhalmi Zoltánt, a Kerékpáros Miskolc Egyesület elnökét, akivel a podcast történetének első (és egyetlen) interjúja készült -- ami történetesen a leghallgatottabb epizód is lett egyben.

Á.