Portoldalban bitladik #017 / BAMM
11 megálló, számlálatlan ajtócsapódás, olajszagú padló.
ember múlt negyven, de máig fejből sorolja:
Kécske - Újbög - Óbög - Tiszajenő - Vezseny - Tószeg - Szolnok - Tiszatenyő - Kengyel - Bagimajor - Martfű - Földvár - Homok
11 helység, meg némi papírmunka választotta el anyám és apám, miután elváltak és vonatozhattam utóbbihoz. Nem haragban váltak el, de mindkettő élete végéig emlegette a sérelmeket - viccesen, de már egy gyerek füle is érzékeny a keserűség felhangjára.
Eleinte apám jött értem, de negyedikes koromban már magamban ücsörögtem a szolnoki váróban, a dohány- és ecetszagú kipárolgások ködében. Jobb szerettem az egyes peron mellett ácsorogni és a kiállított régi gőzöst lesni, míg indult a csatlakozás.
Tiszatenyő - Kengyel - Bagimajor - Martfű - Földvár - Homok
Ezt ismételgettem magamban, minden megállónak félve olvasva a táblát, nem-e tévesztettem. Télen-nyáron mentem, de nekem valahogy az maradt meg, hogy mindig hideg volt, hiába raktam lábam a kopott radiátor alumíniumrácsára, fázok.
Soha nem ültem olyan vagonban, melynek mindkét ajtaját be lehetett csukni, mert kurvaélet, hogy valamelyik lifegett. Amikor a zár nyelve hangosan nekibaszódik az aluminium ajtókerethez - BAMM - semmihez se hasonlítható hang, sírig kísért. A kalauz azért minden egyes alkalommal izomból vágta be, hátha...láncdohányos, meggyötört arcok, mióta megcsinálták a jegyvizsgálóit, ezen a vonalon dolgoztak, de nem fogadták el, hogy felesleges próbálkozni is. BAMM. Szar az ajtó. BAMM. Volt ebben valami leírhatatlan, mély lázadás a világ ellen, amiben éltek. Ami pont olyan volt, mint az ajtó: szar. BAMM.
Aztán jött Homok. Egyik oldalon a falu, másik oldalon a puszta. Csak a bakterház árválkodott a panorámában, volt ott egy néni... Nevét se tudom már, de télen rendre beengedett magához, hogy a kályha melege mellett ücsörögjek, néha pecsételjek pár papírt, míg indulok. Az olajozott fapadló, ez a szag maradt meg, minden más emlék elkopott.
Apám rendre ott ácsorgott a peron mellett, akárhogy igyekeztem, váltig a másik végében várt, jó nyálas puszit osztott, szúrós volt a borostája, elnéztem neki az enyhe fröccsszagot, pláne örültem, hogy hazafelé megállunk a kocsmánál. Neki egy fröccs, nekem baracklé. Mindig. Olyan hideg volt, torkom kapart utána. Volt egy újabb kocsma baloldalt, az unalmas, de jobb oldalon a régi, a posta mellett! Egy rexasztal a különbség, de nekem egy másik világot jelentett.
Egyenesen alig kilométer a ház, de óráknak tűnt elbattyogni. Aztán sarkon a kétszintes, szarszag, mögötte egy disznóól, mindig megnéztem a feliratot...
...rákerestem Mapsen, máig ott van, megérdemelne egy védetté nyilvánítást. Ez most megült bennem.
Onnan már hamar otthon. Táska le, aztán rohantam át a kertek alatt Terike nénihez. Kettő is volt, Bajzáthné, Vörösné. Nálam szűken mérte az élet a nagymamákat, cserébe adott több pótmamát - gyerekkorom Terikenénik, Jucimamák, Marikanénik közt telt.
Pistabácsi is kettő volt. Bajzáth és Vörös. Apámmal jártak fröccsözni a szomszéd borászhoz, vittek engem is, de csöndben kellett menni, mert Terike néni nem szerette, ha Pista osont - zengett a határ, mikor kiüvöltöt "Pista a kurva anyád, már megint beittál?" A másik Terike néni nem mert üvölteni, gyerekként ezt még nem érted, de ott jobb volt csöndben maradni, hátha elvonul az ecetszagú viharfelhő.
Apámmal nem üvöltött senki már, este csak ült a folyosón, szava se volt... "Menjél Petike, majd jövök" - hát én addig olvasgattam a Fülest, amíg majd jött.
Ő nem lázadt a világa ellen, pedig szar volt. bamm.
a fejléc/ikon képe eminnen: Fortepan / Adelhardt Márta